12-13-14. fejezet

 

12. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Echo

 

Ujjongtam. Ike McDermott átölelt. Éreztem őt, éreztem a melegét. Olyan régóta álmodoztam róla, és végre megtörtént. A pillanat felemésztett, minden racionális gondolatot kitörölt belőlem, miközben ragaszkodtam ehhez a férfihoz, akit annyira szerettem.

Köszönöm, Istenem! – hálálkodtam magamban. Köszönöm, hogy végre megadtad ezt nekem!

Aztán a boldog lebegés pillanata lelassult, miközben egy nehéz érzés kezdett körülöttem lenyugodni. Igen, itt voltam Ike-kal, de ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kellett halnom, ami azt jelentette – Nem!

George egyedül volt. Elvesztettem a férjemet.

A valóság belém hasított, miközben ellöktem magamtól Ike-ot és eltávolodtam. Két elsöprő, de egymással ütköző érzelem maradt bennem – az öröm, hogy az egyik szeretett férfival lehetek, és a fájdalom, hogy elveszítem a másikat. A világom a feje tetejére állt. Hogyan ünnepelhetném meg ezt az Ike-kal való viszontlátást, tudván, hogy George-ot egyedül és özvegyként hagyom?

A kezem eltakarta a számat, könnyek patakzottak az arcomon, miközben zokogtam, Ike bizonytalan tekintettel nézett rám. Tudnia kellett, mire gondolok, és biztos voltam benne, hogy ugyanolyan zavarban van, mint én.

– Lélegezz, Charlotte! – erősködött, nyugodt és halk hangon. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és felém lépett, mintha attól félne, hogy megtámadom. Ellöktem a kezét, és düh fogott el.

– Ne csináld ezt! – csattantam fel, miközben szipogtam és a karom hátuljával megtöröltem az orromat.

– Mit? – kérdezte, és döbbenten dörzsölte a kezét.

– Ne bánj úgy velem, mintha félnél tőlem!

Kissé hátrahőkölt, majd gyorsan összeszedte magát.

– Hát – félszegen elhúzódott tőlem –, egy kicsit... félek. – Kacsintott, miközben a szája sarka egy csipkelődős vigyorra húzódott.

Dühös pillantást villantottam rá, és figyelmeztettem. – Ike…

– Hát, épp az előbb ütötted meg a kezem – jegyezte meg, felvonva az egyik szemöldökét. – Azzal fenyegetőzöl, hogy bántasz, amióta csak találkoztunk. – Hátrahúzta a vállát, majd keresztbe fonta a karját, és oldalra billentette a fejét, mintha egy emléket próbálna felidézni. – Rám dobtad az ecsetet… aztán egy párnát. – Összeráncolta a homlokát, mielőtt újra a szemembe nézett. – És legalább hétszázszor megfenyegettél, hogy tökön rúgsz.

A könnyeim között felnevettem, mielőtt észbe kaptam volna. Nem vicces, hogy mire képes az elménk? Fájt és sírtam, ugyanakkor mégis nevettem és örömöt éreztem – ami valószínűleg csak azt jelentette, hogy őrült vagyok, nem pedig az elme csodája. Ike-nak azonban volt egy érzéke hozzám. Úgy tűnt, a legtöbb emberrel így volt. És talán ez volt az ő tehetsége. Láthattam a halottakat… ő rá tudta venni az embereket, hogy találjanak valami nevetnivalót a legrosszabb időkben is. Nem tagadhattam, hogy az ő ajándéka sokkal jobb volt.

– Csak akkor, ha beosontál, hogy meztelenül láss, miközben zuhanyoztam – emlékeztettem, miközben felnevettem, és remegő kézfejemmel megtöröltem az orromat.

– És mert láttam a cicidet – javított ki. – Mintha az én hibám lett volna, hogy villantottál, vagy valami ilyesmi.

– Felébresztettél egy mély álomból, azzal, hogy rám kiabáltál!

Hitetlenkedve elkerekedett a szeme. – Gyakorlatilag kényszerítettél, hogy rájuk nézzek, Charlotte! – mondta kifejezéstelen arccal. – Én csak egy áldozat vagyok itt.

A mosolyom még szélesebb lett, miközben összeszűkült szemmel néztem rá. – Valóban?

– Ez tény. – Aztán a szemét forgatta, és színlelt örömmel megrebbentette a szemhéját. – De azt kell mondanom, Istenem, milyen gyönyörűek is voltak.

– Ike McDermott! – vigyorogtam gúnyolódva. – Ne felejtsd el, hogy most már tényleg meg tudlak érinteni! Lehet, hogy be kell váltanom néhány fenyegetésemet.

Színlelt megadással felemelte a kezét. – Úgy értem, sajnálom – rázta a fejét –, deee… mégsem. Egy kicsit sem. – Mosoly terült szét az arcán, az a mosoly, ami mindig megolvasztott, és ami évekkel ezelőtt kidobta rám a láthatatlan kötelet, és lasszóval befogott. Istenem, gyönyörű volt.

A szemeimet forgattam. – Tényleg legszívesebben tökön rúgtalak volna emiatt.

Mélyet nevettünk, és annyira jól esett. Végül a nevetés elhalt, és ott voltunk, csak mi, halvány mosollyal az arcunkon, miközben egymásra meredtünk.

 – Szóval… – mondtam. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy meghaltam.

Felvonta a szemöldökét, és válaszolni kezdett, de egy másik hang félbeszakította. – Char?

Megfordultam, hogy megtaláljam a forrást, és amikor megtettem, úgy éreztem, mintha kiszakadna a szívem a mellkasomból.

Bozontos haj.

Gödröcskék az arcon.

A szemek, amik olyanok voltak, mint az enyémek.

– Axel? – sóhajtottam, a hitetlenkedésem azzal fenyegetett, hogy megrogyasztja a térdem.

Egy ragyogó mosoly öntötte el a bátyám arcát. Pontosan olyan volt, mint ahogy emlékeztem rá. Eltartott pár másodpercig, mintha az elménket annyira lefoglalta volna, hogy látjuk egymást, hogy elfelejtette elküldeni az üzenetet a testünknek, hogy mozogjon, de aztán minden utolért, csökkentettük a távolságot, és egymásnak csapódtunk. Milliónyi emlék zúdult át az agyamon abban a pillanatban, amikor kapcsolatba kerültünk: Axel meghúzta a copfjaimat, hogy visítsak; amikor rémálmom volt, és beosontam a szobájába, hogy vele aludjak, mert féltem egyedül lenni; ahogy könyörtelenül cukkolt, de soha nem hagyta, hogy bárki más egy rosszindulatú szót is mondjon rólam vagy rám. Egyik gyönyörű emlék a másik után pergett végig, mígnem a kép hirtelen megállt, és megdermedt az utolsó emlékemnél róla – amikor utoljára láttam, és még el sem búcsúztam tőle, mert nem vettem észre, hogy meghalt. Olyan erősen szorítottam, ahogy csak tudtam. – Nagyon sajnálom, hogy nem búcsúztam el tőled! Nem tudtam, Axel! Nem tudtam, hogy meghaltál!

A keze megtalálta a tarkómat, és megsimogatta. – Pszt, Char! Csak az számított, hogy jól vagy. Ha azért haltál volna meg, mert elvittelek azon a hülye motoron…

– A baleset nem a te hibád volt…

– Apa azt mondta, ne vigyelek el. Nagyon mérgesek voltak rám, és igazuk volt. – Elcsuklott a hangja, ahogy a karjai szorosabban fonódtak körém. – Nagyon sajnálom!

– Ne csináld ezt! – szipogtam. – Nem tettél semmi rosszat!

– El sem hiszem, hogy te vagy az – mondta, szavait az arcában lévő hajam fojtotta el.

Egy zokogás tört fel a mellkasomból, és Axel továbbra is erősen szorított. – Nekem is hiányoztál, hugi!

Annyi mindent akartam mondani neki; elmondani neki. A szavak egyszerűen nem tudtak semmi értelmessé formálódni, ezért csak satuszerűen öleltem, és sírtam a vállán.

 – Ugyan már! – nyugtatgatott néhány perc múlva, miközben megpróbált elhúzódni. – Hadd nézzelek meg jól!

Végül rávettem magam, hogy elengedjem és hátralépjek, de továbbra is fogtam a kezét, attól félve, hogy eltűnik, ha nem érek hozzá.

Önelégülten elmosolyodott. – Még mindig úgy nézel ki, mint egy idióta! – Színlelt bosszúsággal összeszorítottam a számat a cukkolása miatt. – Istenem, de jó látni téged! – folytatta, mielőtt visszavághattam volna én is egy szeretetteljes sértéssel. Elmosolyodtam, és újra hozzábújtam, a nyaka köré fonva a karjaimat.

– Ki az a fickó, aki minket bámul? – motyogta a fülem közelében. Hitetlenkedve megráztam a fejem, ráébredve, hogy teljesen elfeledkeztem Ike-ról, amikor megláttam a bátyámat. Megfogtam Axel kezét, és odavezettem, hogy bemutassam őket egymásnak.

– Ike – fájt az arcom az erős mosolytól. Ike-kal és a bátyámmal voltam. Ez egyszerűen túl csodálatos volt… túl minden. – Ő a bátyám, Axel. Axel, ő Ike McDermott.

Ike barátságosan elmosolyodott, és a két férfi kezet fogott. Nem tudtam nem arra gondolni – tényleg kezet fognak az emberek a másik oldalon?

– Annyit hallottam már rólad – mondta neki Ike. – Örülök, hogy megismerhettelek!

– Szintúgy – felelte Axel. Felém fordulva megkérdezte. – Mióta vagy itt?

– Szó szerint most érkeztem.

Axel oldalra billentette a fejét, tekintete Ike és köztem járkált. – Szóval épp most haltál meg?

Megráztam a fejem, próbáltam felfogni. Halott voltam. Annak kellett lennem. Hogyan lehetnék itt velük, ha nem haltam volna meg?

– Együtt haltatok meg? – kérdezte Axel bizonytalan hangon. Most Ike-ra szegezte a tekintetét, és eszébe jutott, hogy talán egy pár lehetünk. Ettől egy kicsit elmosolyodott a szívem. Vannak dolgok, amik sosem változnak, még a halálban sem. Axel mindig a védelmező bátyám marad.

– Nem… – haboztam kínosan, amikor rájöttem, hogy Axel meghalt, mielőtt megkaptam volna az ajándékomat. – Ike előttem halt meg – mondtam végül. – Annyi mindent el kell mondanom neked, Axel! Azt sem tudom, hol kezdjem.

– Miért nem azzal kezded, hogyan haltál meg?

A javaslata megállított, miközben az emlékezetemben kerestem a választ. Ugyanaz a csiklandozó érzés tért vissza, amit akkor éreztem, amikor Ike először eljött hozzám. Az emléke annak, ami történt, valahol ott volt, de valamiért nem jött elő.

Hogyan haltam meg?

13. fejezet

 

George

 

Fordította: Echo

 

Életem szerelme második napja volt kómában. Negyvennyolc órája néztem, ahogy a feleségem mozdulatlanul fekszik gépekhez kötve egy ágyban. 2880 percet töltöttem el azzal, hogy az orvosok azt mondták, Charlotte nem fog felébredni. És én 172 800 másodpercig figyelmen kívül hagytam ezt a prognózist. Tévedtek. Ki fog jönni ebből. Muszáj volt.

Martin Kern nem sokkal azután, hogy előző nap összecsaptam Charlotte apjával, beugrott hozzám, és felajánlotta, hogy mindenben segít, amiben tud, és rosszul éreztem magam, hogy egy seggfejnek tartottam, főleg miután elintézte, hogy a családjaink az ügynöksége egyik bútorozott lakásában szálljanak meg a kórház közelében. Charlotte és az én szüleim is ott laktak, Sniper pedig néhány napra bezárta az éttermet, és ma délután érkezik.

Egyedül voltam Charlotte-tal, és a szoba furcsán csendesnek érződött, annak ellenére, hogy az őt életben tartó gépek zúgtak és sípoltak. Tracey és Wayne pár perccel azelőtt mentek el, miután Charlotte-tal voltak, amíg én futni voltam. Nem akartam elmenni Charlotte mellől, de feszült voltam, és szükségem volt valamire... bármire... ami levezeti a feszültséget. Épp most értem vissza a nyolcmérföldes futásom után, és az izzadságtól csuromvizes pólóm a bőrömhöz tapadt, ahogy keresztbe tett karral bámultam, a frusztrációtól megfeszültek az izmaim. Nem fog meghalni! Ez nem történhet meg.

Elővettem a telefonját a zsebemből, és megnyitottam azt az alkalmazást, amit utoljára nyitott meg, mielőtt összeesett. A telefont alatta találtam, amikor a mentősök a hordágyra tették. A mentőautóval való rohanásban a kórházba, és a sürgősségire vezető káoszban el is feledkeztem róla, miközben a szükséges papírmunkát intéztem, és a szüleimmel beszéltem. Csak akkor jutott eszembe, amikor egyedül ültem a sebészeti váróban, és próbáltam nem elájulni, akkor vettem elő a zsebemből, abban a reményben, hogy találok valami nyomot, hogy miért ment el Clickhez nélkülem. Amikor feloldottam a képernyőt, a YouTube alkalmazás egy videónál volt nyitva, amin valaki a Für Elise-t játssza zongorán, és ez azóta is gyötör. Charlotte akkor zongorázott, ha kényszerítették, de nem emlékeztem, hogy valaha is hallgatott volna szerzeményeket.

Megnyomtam a lejátszás gombot, az ágy fejrészéhez irányítottam a hangszórót, és Charlotte-ot figyeltem, hogy hallja-e. Tudtam, hogy kicsi az esély, de mégis elkeseredtem, amikor véget ért, és semmi sem változott rajta. Visszatettem a telefonját a zsebembe, majd mindkét kezemmel megdörzsöltem az arcomat. Mindenkinek más volt a véleménye arról, hogy mit hallhat Charlotte ebben az állapotában, még az orvosoknak és a nővéreknek is; én csak annyit tudtam, hogy nem árthat, és ha van esély arra, hogy visszahozza hozzám, szinte bármit megpróbálok.

– Emlékszem, amikor először megláttalak, Charlotte. – idéztem fel hangosan, és furcsán csengett a hangom az üres szobában. – Az a hosszú hajad volt, és a szemed, bébi… hűha… – összerándultam, és a szabad kezemmel a mellkasomat dörzsöltem, hogy enyhítsem az állandó fájdalmat, ami azóta lett úrrá rajtam, mióta megsérült. – Ők fogtak meg – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott, ahogy a bárpult melletti bárszéken ül, tátott szájjal rám bámulva.

– Ahogy először rám néztél, azt hittem, biztosan odavagy a jóképűségemért – kuncogtam. Ha ébren lett volna, felvonta volna az egyik szemöldökét, és összecsücsörítette volna a száját válaszul, én pedig elmosolyodtam a gondolatra. Mindig a legjátékosabban vicceltünk. Imádtam, ha felbosszantottam. Persze ő is megkapta a maga lehetőségét az egómmal szemben, amikor megtudtam, hogy a reakciója csupán azért volt olyan, mert nem tudta, hogy a testvér, akinek a segítésébe beleegyezett, Ike ikertestvére. Ettől az emléktől még szélesebben mosolyogtam; a fivérem határozottan ezt tette volna. Valószínűleg jót nevetett rajta. A mosolyom azonban nem tartott sokáig, és egy gép sípolásával visszatért a szomorúság, folytatta a rombolásomat azzal, hogy emlékeztetett arra, hogy nem szabad felbosszantani, mert kómában van.

– Aznap teljesen ki voltam borulva, de amikor befordultam a sarkon és megláttalak… mintha a köd egy kicsit feloszlott volna, és akkor… ott voltál – elvigyorodtam. – Ott mindenki látta ezt.

Különösen egy személyre gondoltam, és összerándultam attól a pillantástól, amit tudtam, hogy Charlotte rám vetne, ha kimondanám a nevét. Misty. Felsóhajtottam a legnagyobb ostobaságom emlékére. A legtöbb nap úgy éreztem, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna, de most, mindazzal együtt, ami történt, úgy éreztem, mintha soha nem szabadultam volna ki; mintha az elmúlt három év csak egy hallucináció lett volna, hogy elmeneküljek a rémálom elől.

– Azt hittem, hogy dilis vagy – vallottam be, és beletúrtam a hajamba. – Úgy értem… te… egy kicsit dilis voltál.

Újra magam előtt láttam azt a pillantását – ahogy összeszűkül a szeme, és lebiggyed a szája. Istenem, bármit megadnék, hogy lássam, ahogy játékos pimaszsággal néz rám. Az egyik dolog, amit a legjobban szerettem Charlotte-ban, bennünk, az volt, hogy mindig találtunk módot a nevetésre, a nehéz helyzetekben is. Mindkettőnknek megvolt a maga szégyenfoltja és sötét titka, de nem rejtettük el őket egymás elől. Együtt küzdöttünk meg velük, sőt, még a hibáinkon is sikerült nevetnünk, amelyek mindig velünk lesznek, ahelyett, hogy hagytuk volna, hogy azok határozzanak meg minket.

– A sok dráma és hülyeség közepette sem adtál fel. Egyszer sem! – Kapkodva vettem a levegőt, mielőtt kijelentettem. – Nem hagytál egyedül a sötétben. Én sem foglak elhagyni, bébi! Ébredj fel, Charlotte! Kérlek!

– Ne gondold, hogy ilyen egyszerű, édesem! – Összerándultam a közbeszólásra, az ajtó és a váratlan hang forrása felé fordítva a fejem. Egy magas, karcsú, fekete hajú nő, fekete farmerben és szűk fehér pólóban, támaszkodott az ajtófélfának.

Marlena DuBois.

Megköszörültem a torkom, kicsit zavarban voltam attól, hogy az előbb meghallotta, ahogy könyörgök a kómában fekvő feleségemnek, hogy ébredjen fel.

– Marlena, fel kellett volna hívnom! Sajnálom, csak egy kicsit – a kórházi ágyra pillantottam – zűrzavaros itt.

– Kern mindent elmagyarázott – bólintott együttérzően, majd félmosolyra húzta a száját, és megvonta a vállát. – Úgy döntöttem, mégis eljövök.

Összeszűkült szemmel fürkésztem az arcát, hogy leolvassam a médium gondolatait. Látott valamit?

– Nem – jelentette ki határozottan. – Nem láttam semmit.

A szentségit! Ő most éppen…

– Nem – vágott közbe egy szomorú, mindentudó mosollyal. – Az arcod mindent elmondott. – Ellökte magát az ajtófélfától, és az ágy másik oldalához lépett, idegesítően semleges arckifejezéssel, miközben hosszan Charlotte-ra meredt. – Mesélj arról, hogyan történt! – mondta végül.

– Nem látod? – kérdeztem nyersen. A kérdés keményebben hangzott, mint gondoltam, de a tehetségét tekintve már sejtettem, hogy tudja.

Zöld szemét rám szegezte, és gyakorlott türelemmel magyarázta. – Sok mindent látok, George, de nem mindent azonnal, és mindig van további látnivaló.

– Bocsáss meg, nem akartalak megbántani, Marlena! – Kezemmel a hajamba túrtam, miközben korholtam magam. Azért volt itt, hogy segítsen, és minden segítségre szükségem volt. Egy mély levegőt fújtam ki, és az ágyon át rá néztem. – Eszméletlenül találtam rá a lépcső alján. Azt hiszik, hogy aneurizma okozta az összeesését, és ezért esett le a lépcsőn. Szerencsére nem tört el a csontja.

Hosszú pillanatig hallgatott, arckifejezése semmit sem árult el, miközben Charlotte-ot tanulmányozta. A puszta üresség a Buckingham-palota előtti őrökre emlékeztetett, és azon tűnődtem, vajon ez valami brit dolog, vagy a sokéves gyakorlatból fakad, hogy nem reagálnak a halottak látványára.

Pár pillanattal később hátralépett, és elhelyezkedett abban a székben, amivel Charlotte apja közelebb húzódott az ágyhoz, hogy közel lehessen a feleségéhez. – Mesélj arról a lányról, akiről Skype-on beszéltünk, George! Bármit, amit tudsz.

Zavartan pislogtam. – A lány most már nem számít. A feleségem kómában van.

– Tisztában vagyok vele.

– A feleségemnek segítségre van szüksége. Click várhat.

– Azt kérted, hogy segítsek a feleségednek a lánnyal kapcsolatban. Ezt fogom tenni.

– Igen, de kómában van – mondtam, és úgy éreztem magam, mint egy felakadt lemez.

– Ami azt jelenti, hogy pillanatnyilag semmit sem tehet a lányért – Marlena rám szegezte a tekintetét –, de én igenis tudok, és így viszont segíthetek Charlotte-on is.

– Hogyan segítene, ha Clicknek segítesz, vagy hogyan változtatna azon a tényen, hogy Charlotte kómában van?

– Minden mindennel összefügg, George! Nemcsak Click és a feleséged, hanem minden – mutatott végig a szobán a kezével –, te, én, az alattunk lévő emberek az utcán – mindannyian össze vagyunk kötve, egy sokkal nagyobb kép részei vagyunk, és minden okkal történik. Őszintén, nem tudom, hogyan; csak azt tudom, hogy meg fog történni. – Lehajolt, és megfogta a kezem, kényszerítve, hogy a komoly szemébe nézzek. – Hogy kitaláljam hogyan, el kell mondanod mindent, ami történt, az elejétől fogva, de ne csak szavakban. – Rövid szünetet tartott, szeme fájdalmassá vált, miközben folytatta. – Szükségem van rá, hogy újra átéld!

Összerándultam a gondolattól, hogy mit is kér tőlem. A pokolba is, abban sem voltam biztos, hogy értem, mire gondol, de valami a zsigereimben azt súgta, hogy bízzak ebben a nőben, aki egy egész óceánt átszelt, csak azért, hogy segítsen a feleségemen. Mély levegőt vettem, és elkezdtem, igyekezve minden részletet felidézni.

Charlotte kifejezéstelen arccal kuporgott Mary és Diana hálószobájának ajtajában. Valami baj volt. Meg akartam kérdezni, mi történik, de visszafogtam magam. Koncentrált, és ha beszélek, az csak elterelte volna a figyelmét. Ehelyett felkészültem mindenre. Egy pillanat múlva Charlotte felállt, és a hasára tette a kezét. A francba! Rosszul lett?

– Mi a baj, Charlotte? – kérdeztem, képtelen voltam elrejteni a hangomban lévő aggodalmat.

Megnyugtatóan megszorította a karomat, néhány pillanatig foglyul ejtve a tekintetemet, mielőtt a folyosó üres része felé fordult volna. – Te csaltad ide őket neki? – kérdezte Charlotte, alig visszafojtott dühvel az üres tértől.

Marlena kirántotta a kezét az enyémből, ami kizökkentett az emlékből.

– Valamit rosszul tettem? – kérdeztem, bizonytalanul abban, hogy egyáltalán újraéltem-e, ahogyan kérte. Tudtam, hogy körbeírtam, de nem igazán voltak szavak, amelyekkel kifejezhettem volna az érzelmeimet.

Úgy fogta a hasát, mintha rosszul lenne, de megrázta a fejét, és Charlotte-ra pillantott.

– Nem. Jól csinálod, George. Csak szükségem van egy pillanatra, hogy mindent felfogjak, amit látok.

– Jól vagy?

Mélyet lélegzett. – Hányingerem van – magyarázta humortalan kuncogással. – Egy vicces kis mellékhatása a tehetségemnek.

Összeráncoltam a homlokomat. Ez elég szörnyűnek hangzott.

– Látsz valamit? – nyeltem egyet, miközben a torkomban gombóc nőtt.

– Egy rendkívül bonyolult helyzetet látok – mondta óvatosan. Visszafordult felém, és kinyújtotta a kezét tenyérrel felfelé, hogy én is beletehessem az enyémet. – Folytassuk… ha képes vagy rá.

Utáltam arra a napra gondolni, amikor beléptünk abba a szarlyukba, de ha Marlenának segít abban, hogyan segítsen a feleségemen, akkor ezerszer is átélem újra. A kezemet az övébe helyeztem, becsuktam a szemem, és továbbra is „átéltem” azt a napot, amikor beléptünk a Pokol házába.

 

14. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Miss Hell

 

Hármasban sétáltunk, Ike az egyik oldalamon, Axel pedig a másikon. Egy puha, zöld fűvel borított mezőn haladtunk, amely lágy volt a csupasz talpam alatt. Nem értettem, miért én voltam az egyetlen, aki nem viselt cipőt, de nem éreztem érdemesnek megkérdezni, amikor annyi más dologról kellett beszélni. Kérésemre egy darabig csendben sétáltunk, hogy összeszedhessem a gondolataimat. Nem tudtam, hol kezdjem. A történetem bonyolult volt, és még mindig ott volt a kérdés, hogy hogyan haltam meg. Miért nem emlékeztem rá? Abban a pillanatban csak azt tudtam, hogy tovább akartam menni, és mindent meg akartam nézni. Végül is a túloldalon voltam.

Hányszor képzeltem el, milyen lehet itt? Hány léleknél gondolkodtam erről, miközben próbáltam segíteni nekik átlépni a túlvilágra? Meglepő módon ez a hely a mennyország ígéretes paradicsomát ábrázoló festményekre emlékeztetett. Mindenhol színek voltak – hatalmasak és buják, mégis gyengédek. A levegőben rózsaszín, narancssárga és arany ragyogó keveréke lebegett, és mindent elvarázsolt. Hipnotizáló volt.

Amikor végre összeszedtem magam és rendezni tudtam a gondolataimat, elmeséltem Axelnek a történetemet, kezdve azzal a balesettel, amelyben ő életét vesztette, én pedig képes lettem látni a halottakat. Elmeséltem Axelnek a baleset utáni felépülésemet, az ajándékot, amellyel felébredtem, és azt, ami az azt követő években történt. Ike segített elmagyarázni, hogyan találkoztunk, és a George-dzsal kapcsolatos dinamikát, egyikük sem vette észre, amikor elakadt a hangom George említésére. Kihagytam azt a részt, amikor majdnem leugrottam egy hídról, hogy véget vessek az életemnek. Szégyelltem magam miatta, és nem akartam, hogy Axel megtudja. Szerencsére Ike sem említette. Nem tudtam, hogyan érezhetek ennyi örömet, hogy újra együtt lehetek a két férfival, akiket annyira szerettem, és mégis olyan szomorú, hogy George-ot és a számomra fontos embereket hátrahagytam. Az érzelmeim olyan gyorsan változtak, hogy alig tudtam követni őket.

– Szóval... az öccsével vagy házas? – kérdezte Axel kíváncsian, szája egyik oldala felhúzódott, felfedve a gödröcskéjét. A hangjában volt egy kis humor, amit csak én tudtam észrevenni. Ő a bátyám volt. Ismertem a nevetését, azt, ahogyan hangzott, amikor szarkasztikus volt, és azt, ahogyan gyorsan pislogott, amikor valami miatt dühös volt. Axel dicséretére legyen mondva, hogy nagyon jól kezelte a helyzetet, jobban, mint amire számítottam, tekintve, hogy ez az egész őrültség volt.

– George – emlékeztettem, figyelmeztetéssel a hangomban, hogy ne nevessen ki, még ha az egész „beleszerettem az ikertestvérekbe, akik közül az egyik meghalt” dolog tényleg nevetségesnek is hangzott. A mellkasom összeszorult, amikor kimondtam George nevét. Úgy éreztem, mintha csak pár órája lett volna, hogy együtt voltunk az ágyban. Az emberek mindig azt mondják, hogy soha nem tudhatod, mikor lesz az utolsó napod, és ez igaz. Soha nem gondoltam volna, hogy amikor George megcsókol búcsúzóul, az lesz az utolsó alkalom, hogy látom. Ha a szív valóban képes lenne hangot adni a fájdalomnak és a gyötrelemnek, az enyém üvöltött volna, miközben elmerültem ebben a gondolatban. Az volt az utolsó alkalom, hogy élve látott.

Kérlek, légy jól!

Ahogy csendben szomorkodtam, egy rövid érzés suhant át rajtam, és megállított. Ike és Axel is megálltak velem együtt, és mindketten felém fordultak.

Zene.

Zene hallatszott.

– Halljátok? – kérdeztem tőlük. Körülnéztek, majd egymásra, és megrázták a fejüket.

– Nem halljátok? A zenét?

– Nem hallok semmilyen zenét – mondta Ike.

– Zongora. – Pislogtam, és olyan mélységes nehéz telepedett a szívemre, mintha a földre húzna és összetörne. Miért éreztem olyan összetörtnek a szívem? A dallam ismerős volt... – Beethoven – motyogtam, majd hozzátettem: – Tényleg nem halljátok? – Mindketten újra megrázták a fejüket.

Miért csak én hallottam? És ami még fontosabb, miért éreztem magam ettől olyan szomorúnak?

– Jól vagy? – kérdezte Axel, aggodalommal ráncolva a homlokát.

Nem tudtam válaszolni, csak megrázta a fejem. Az agyam megérezte valaminek az illatát, és most az orrát a földhöz szorította, elszántan kereste a nyomot. Valami fontos volt ebben, de mi?

– Charlotte? – próbálkozott Ike, amikor nem válaszoltam Axelnek.

Neki sem tudtam válaszolni. Egy érzés futott át rajtam, megragadta a testemet, szorított, és hátra akart húzni. A végtagjaim nehezek voltak, és szédült a fejem. Megpróbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, küzdve a gyomromban gyülekező hányinger ellen. Ike és Axel körülvettek, mindketten támogatták egyik oldalamat, hogy ne essek el. – Ti is érezitek ezt? – Minden irányba néztem, remélve, hogy rájövök, mi okozza ezt az érzést, de csak Ike-ot, Axelt és a szépséget láttam. – Valami... vonz engem.

Ike és Axel egymásra néztek, majd zavartan visszanéztek rám. – Én nem érzek semmit – válaszolta Ike. Egy pillanat múlva a furcsa érzés alábbhagyott, és zavartan pislogtam párszor.

– Eltűnt – mondtam, még mindig zavartan attól, amit épp átéltem. Talán a George-ra való gondolataim miatt volt ez a fájdalom? Az agyam azonnal erre a következtetésre jutott. – Jól vagyok – biztosítottam őket, miközben eltávolodtam tőlük, hogy összeszedjem magam.

– Kicsit levertnek tűnsz, hugi. Azt hiszem, fel kell vidítanunk. – Axel hangjának furcsa hangszíne volt, és amikor ránéztem, a feje kissé le volt hajtva, a homlokát pedig koncentráció barázdálta.

A körülöttünk lévő képek lassan, mégis valahogy gyorsan változtak. Axel felemelte a fejét, és elindult előre, én pedig anélkül, hogy észrevettem volna, követtem. Mielőtt észbe kaptam volna, egy farmhoz közeledtünk, ahol teraszos dombok és kerek szénabálák hevertek szanaszét a hullámzó földeken. Egy kicsit Warm Springsre emlékeztetett. A kilátás annyira gyönyörű volt, hogy erősen arra utalt, hogy ez az a mennyország, amiről anyám a vasárnapi iskolában beszélt.

– Hol vagyunk? – kérdezte Ike halkan.

Nem tudtam válaszolni neki; ez a hely nem volt ismerős számomra. Elszakítottam a tekintetemet a pompás látványtól, hogy megkérdezzem a bátyámat, miért hozott ide minket, de valami az arcán megakadályozott abban, hogy kimondjam a szavakat. A kezei még mindig a zsebében voltak, és halványan mosolygott, miközben előre bámult. Arcvonásai felderültek, békés elégedettség sugárzott belőle. Kíváncsiságtól vezérelve követtem a tekintetét, és amikor megláttam, mit bámul, tátva maradt a szám.

Fájdalom és öröm áradt át rajtam, és mozdulatlanná dermesztett. Axel a vállamra tette a karját, és magához szorított, majd alig hallható hangon így szólt: – Mielőtt meghaltam, azt kérdeztem magamtól, hogy valóban van-e több, hogy valóban vannak-e angyalok, vagy akár Isten, végül is miatta hittem. Ő volt a legönzetlenebb és legszeretőbb ember, akit valaha ismertem, és tudtam, hogy léteznie kell a mennyországnak, mert ő megérdemelte. Valaki, aki ennyire jó, nem szűnhetett meg létezni.

Bólintottam, miközben lenyeltem a torkomban lévő hatalmas gombócot, és mély lélegzetet vettem.

– Annyira örülni fog, hogy lát téged, Char! – A nagyi.

A nagyim.

Itt volt, és hamarosan újra láthatom.

A hangulatos háza, amelyben nagyapámmal élt, amíg el nem hagyott minket, a gyönyörű táj közepén állt.

– Itt akart élni a túlvilágon?

Axel halkan felnevetett. – Megtartotta a kis házát és a régi tárgyait, de a kilátást megváltoztatta. – Ez tipikus nagyi volt. Soha nem volt anyagiasságra hajlamos. – Nem viheted magaddal – mondta mindig. Ahogy arra gondoltam, hogy újra láthatom, valami áthatolt rajtam, szinte olyan, mint egy adrenalinlöket, de a feszültség nélkül. Mintha minden gond, ami azóta nyomasztott, hogy felébredtem ezen az oldalon, hirtelen elhagyott volna, lecsúszott volna a testemen, és kifolyt volna belőlem. A nagyim itt volt. Én itt voltam. Láthatom és megölelhetem a legkedvesebb embert az életemben.

– Menj csak, hugi! – sürgetett Axel, és gyengéden meglökött. – Úgy tűnik, házi kenyér illatát érzem. Valószínűleg most vette ki a sütőből. Biztosan ad neked egy szeletet. – Nem voltam éhes, de a nagyi híres kenyerének említése beindította a nyáltermelést a számban. Abban a pillanatban nem akartam enni, de vágytam a megszokott, nosztalgikus ízre. A nagyi mindig tudta, hogyan kell szavak nélkül is szeretetet adni. Ez olyan kényelmes dolgokban nyilvánult meg, mint egy meleg étel, egy jéghideg pohár tea és a régimódi zöld porcelán, amit mindig használt. Ezeket a dolgokat azért szerettem, mert állandóak voltak, egy állandó szeretetáramlás részét képezték, amire mindig számíthattam. Otthon voltak. A nagyi volt az otthon.

Nem tudtam, hogy a bátyám tette-e ezt, vagy csak az emlékezetem alkotta meg, de esküdni mertem volna, hogy frissen sült kenyér illata terjengett a levegőben.

– Érzem az illatát – mondtam csodálkozva.

– Menj, Char! – biztatott Axel. – Mire vársz?

Elindultam gyorsan, a lábam alig érintette a földet, amíg meg nem éreztem a verandája lépcsőinek kemény, öreg fáját, pontosan úgy, ahogy gyerekként emlékeztem rá, amikor nyáron mezítláb rohangáltunk kint játszva, míg a nagyi jeges teát kortyolgatott és a verandán lévő hintából figyelt minket.

Épp elértem a verandát, amikor kinyílt az ajtó. Egy vörösesbarna, feltűzött hajú és pirosra festett ajkú nő nézett rám. Az ötvenes évekből származó virágos ruhát viselt, kontrasztos gallérral és bő szoknyával. Ki a fene volt ez a hölgy?

Szája felfelé görbült, szemei vidámságtól ragyogtak.

– Charlotte Anne? – sóhajtotta mosolyogva.

Összeszűkítettem a szemem, és az arcát tanulmányoztam. Ez nem lehetett a nagymamám! De Charlotte Anne-nek szólított, pont úgy, mint a nagyi. Az arcát fürkészve kerestem valami ismerős vonást, de amint a tekintetünk találkozott, tudtam. – Tényleg te vagy az – suttogtam, és a karjaiba repültem.

– Igen, drágám. Én vagyok az – suttogta a hajamba, miközben szorosan magához ölelt.

Néhány pillanat múlva hátralépett, kezeit gyengéden a vállamra téve, és az arckifejezésemet figyelte. – Úgy nézel ki, mint akit megkötöztek, gyermekem – mondta tökéletes déli akcentusával, szája mosolyra húzódott.

– Te... ez – intettem felé a kezemmel –, nem az, amire számítottam, ennyi az egész – magyaráztam.

Ő óvatosan megérintette a haját. – Megérted, miért nem akartam örökké ráncos öregasszonyként élni, ugye, drágám? – kérdezte humorral a hangjában.

Újra az arcát vizsgáltam, és rájöttem, mire gondol. Ez volt a nagyi a legjobb formájában – ahogyan örökké élni akart. Elmosolyodtam, nem tudtam vitatkozni vele, bár a külseje más volt, mint amire számítottam. Kétségtelenül gyönyörű volt, még akkor is, amikor „ráncos öregasszony” volt. A tapasztalt változatát gyönyörűnek tartottam, és azt vártam, hogy azt fogom látni.

– Nagyi, te egy róka vagy – mondtam mosolyogva.

– Charlotte Anne – viszonozta a mosolyt, és újra magához húzott, hogy megöleljen. Hozzá simultam, és hagytam, hogy a testem ellazuljon. Az érzés más volt, de a szeretet és a melegség, amit mindig sugárzott, pontosan ugyanaz volt. Pontosan erre volt szükségem.