18-19-20. fejezet

 

18. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Alice

 

Miután ernyedt rongybabává merítettem magam, nagyi a vendégszobájába vezetett – ugyanabba, amelyben gyerekként aludtam nála – és betakargatott az ágyban. Elmagyarázta, hogy bár a túloldalon nincs szükség az alvásra, szerinte „lehunyni a szemem egy kis szünetért” jót tenne nekem. Nem érdekelt, hogy szükségem van-e rá… csak aludni akartam, különösen a teljes összeomlás után. Már az életben is az alvás jelentette a csendes menedékemet: a nyugalom és a sötétség helyét, ahol újra tudtam kezdeni. Ez volt az a hely, ahol megpihenhettem a lelkek elől, amelyek folyton elrabolták a békémet. Az életem utolsó hónapjaiban alig találtam meg ezt a magányt, és vágytam rá – ám még a túloldalon is kicsúszott a kezem közül.

Ahogy lehunytam a szemem, ketyegést hallottam. Egy óra… talán zsebóra? A ketyegés egyre hangosabb lett, és a fülem követte a hangot, míg meg nem találta a forrását. A földön egy matt arany antik zsebóra hevert, nyitva. Lehajoltam, felvettem, és figyeltem, ahogy a másodpercmutató ugrásai egyszerre dobolnak a hallott ritmussal. Becsuktam, felálltam, és a ketyegés elnémult.

– Mi a…? – motyogtam értetlenül, és újra kinyitottam. A ketyegés visszatért. Becsuktam – elhallgatott. Megismételtem még néhányszor ugyanígy. Végül csukva hagytam; a csendet választottam a ketyegés helyett.

Ennyit a békés álomról.

Messziről sikoly hasított a levegőbe; azonnal megfordultam, hogy kiderítsem, honnan érkezik az iszonyatos hang. A gyomrom összeszorult, amikor felismerés suhant át rajtam: Click volt az – bár nem láttam. Sikoltott, olyan szörnyű jajveszékelésekkel, mint amikor elvettem tőle a kedvenc zenéjét. Könnyek égették a szemem, és a fülemhez kapva próbáltam elnyomni a hangot. Amikor elcsendesedett, leeresztettem a kezem, és éreztem, hogy a pihék felállnak a tarkómon.

Nem voltam egyedül.

Megdermedtem, visszatartottam a lélegzetem, kitártam minden érzékem, hogy pontosan beazonosítsam, honnan jön ez a jelenlét.

– Charlotte!

A tudatalattim mély sötétjéből egy női hang szólított. Hol lehetett? Egyetlen millimétert sem mozdultam, attól tartva, ha zajt csapok, megtalál.

– Charlotte – szólított ismét. A hangja visszhangzott, és ez a visszhang a fejembe hasított, minden ismétléssel növelve a feszültségem. Ki lehet ez? Akcentusa volt – brit. Nem ismertem egyetlen britet sem; valójában soha életemben nem segítettem még egyetlen brit léleknek sem. Furcsa.

Bár bizonytalan voltam, a kíváncsiság győzött. Valami bennem érte nyúlt, mint amikor valaki lábujjhegyre áll, hátha jobban lát. Azonnal megbántam a mozdulatot: amint megmozdultam, valami belém akadt. A testem megrándult, elvesztettem az egyensúlyom. Mivel nem tudtam talpra állni, az ellenkező irányba vetődtem, és minden erőmet összeszedve kúszni kezdtem, a földbe kapaszkodva viaskodtam az ismeretlen erővel, ami próbált magával rántani.

– Charlotte! – szólított újra, miközben a fogás szorosabb lett. Fohászkodva felnyögtem, és gyorsabban mozogtam, de hiába. Elvesztettem a talajt. Épp amikor azt hittem, belerántanak a semmibe, valami más elkapta a kezemet, és hirtelen kiszabadultam; testem előre bukott, az arcom pedig égett a szőnyeg súrlódásától.

– Charlotte! – rikácsolta a nagyi. Riadtan talpra ugrottam, a hajam kusza tincsekben omlott az arcomba, és éreztem, ahogy pánik járja át minden porcikámat. A nagyi, aggódó, bizonytalan arccal állt felettem. Szaporán kapkodtam levegő után, még mindig kimerülve attól a vonzás elleni küzdelemtől, amit a testem folytatott az ismeretlennel. Ismét a nagyi vendégszobájában voltam, a padlón; biztosan leestem az ágyról, amikor feloldódott a rémálombeli fogság.

Megnyaltam a szám, és félresimítottam az arcomba hullott tincseket. Fogalmam sem volt, mi történt az imént, vagy hogyan is magyarázhatnám el. Talán csak álom volt – egy ijesztően élethű álom –, de szörnyen valóságosnak éreztem.

– Bocsánat, nagyi – mondtam rekedten. – Leestem az ágyról.

– Láttam – felelte, miközben lehajolt, és kisimította a hajamat. – Nem akartalak megijeszteni, de nagyon hánykolódtál. Álmodtál? – A hangjában csodálkozás csengett, mintha az álom itt, a túloldalon szokatlan lenne. Tudtam, hogy nem volt itt szükségünk alvásra, de vajon álmodni sem szokás?

Bizonytalanul az ágy szélébe kapaszkodva felhúztam magam.

– Ez meg hogy került ide? – kérdezte zavartan.

Visszafeküdtem, és a takarót magamra húztam, mielőtt rápillantottam volna arra, amit a kezében tartott. A zsebóra volt. Az, amit az „álmomban” láttam.

– A tiéd? – kérdeztem döbbenten.

– Nem, de pont úgy néz ki, mint amilyen a nagyapádé volt. A nagyapjától örökölte. Nagyon szerette.

Átvettem tőle, kinyitottam – nem járt. Gyerekkoromból rémlett, hogy néhányszor láttam.

– Jól vagy, szívem? – kérdezte nagyi, és a homlokán mély ránc jelezte az aggodalmát. Párszor pislogtam. Jól voltam? Egy darabban voltam, és immár halott is – mi rosszabb történhetett volna? – Azt hiszem.

– Úgy hangoztál, mintha küzdenél valami ellen.

– Talán álmodtam – vontam meg a vállam. – Csak sok minden jár a fejemben.

– Szeretnél beszélni róla? – puhatolózott.

– Hát… valami befejezetlen maradt. Click. – Emlékeztettem rá. Megértően bólintott. – Ő is ott volt az álmomban. Sírt.

– Mindent megtettél érte, Charlotte. El kell fogadnod, hogy ennyi volt a részed.

Elkaptam a tekintetem róla. Tudtam, hogy igaza van, de nem tudtam elengedni a bűntudatot. Click egyedül maradt. Tudtam, milyen érzés az egyedüllét. Egy sötét szobában esett rabul… én másféle sötétségben voltam. Mi az esély rá, hogy egyszer valaki más is rátalál, és átvezeti?

– Biztos vagy benne, hogy jól vagy? – kérdezte újra.

– Remélem – feleltem őszintén.

Egy pillanatig fürkészte az arcom, láttam rajta, hogy nem találja a szavakat, aztán elengedte a dolgot, és nagy levegőt vett.

– Nos, előre kell néznünk. – Megpaskolta a lábam. – Ideje felkelni és ragyogni! – csiripelte, miközben széthúzta a függönyöket, és özönnyi vakító fényt engedett be. Felnyögtem, és a fejemre húztam a takarót.

– Nagyi… – nyögtem teátrálisan.

Egy rántással lekapta rólam a takarót, majd mellém ült. Résnyire nyitott szemmel kémleltem rá.

– Nem aludhatod át az örökkévalóságodat, Charlotte Anne!

Megfogtam a kezét, és úgy húztam magamhoz, mint egy plüssmackót. – Annyira hiányoztál, nagyi!

– Te is nekem, kicsim – mosolyodott el, és megsimogatta a hajamat, ahogy gyerekkoromban tette.

Lehunytam a szemem, és élveztem a nosztalgiát. Minden nap hiányzott a melege, mióta meghalt, még ha a szívemben és elmémben továbbra is ott élt.

– Nem tagadhatom, szomorú vagyok, hogy az életed és a bátyádé ilyen korán véget ért – folytatta halkan. – De jó érzés, hogy most itt vagytok velem.

– Nagyi, miért pont ezt a házat választottad ezen az oldalon? Bárhol lakhattál volna, valami nagyobban, új bútorokkal. Miért ragaszkodtál ehhez?

A szeme ellágyult, ahogy körbenézett.

– Csodás életet éltem, Charlotte. A nagyapáddal ebben a házban építettük fel a családunkat. Nem nagy vagy fényűző, de mindig biztonságos volt, és tele szeretettel. Nem szép tárgyakat akarok, hanem szép érzéseket.

Imádtam őt. – Te tényleg egyedülálló vagy, ugye tudod, nagyi?

– Tudom – kuncogott. – Mit gondolsz, kitől örökölted a szépséged és a fantasztikus személyiséged?

Felnevettem. – Ezt elismerem.

– Na, most pedig készülődj! Van valaki, akivel szeretném, ha találkoznál.

Összeszűkült szemmel néztem rá.

– Valaki? – Rögtön az ugrott be, hogy talán különleges valakiről van szó… amit Nagyapa biztosan nem nézne jó szemmel.

– Igen, úgyhogy kelj fel! – Felállt, csettintett, és már talpon is voltam, rövidnadrágban és fehér pólóban. Felnevettem: jól eltalálta az ízlésemet. A zsebórát a nadrágzsebembe süllyesztettem – később még meg akartam vizsgálni. A szoba eltűnt, és már a verandán álltunk.

Axel a fonott asztalnál ült, előtte egy nagy halom gofri. Nyilvánvalóan nem változott az étvágya ezen az oldalon; már életében is annyit evett, mint egy ló. Narancslét kortyolt, amikor feltűntünk.

– Szia – mormolta teli szájjal.

– Jó reggelt – üdvözöltem rekedten, majd az égre pillantottam. – Egyáltalán reggel van?

Axel megvonta a vállát. – Az van, amit akarsz.

Nehéz volt elengedni az idő fogalmát. Az életben minden az idő körül forgott… itt meg semmi jelentősége.

– Igyál egy kávét – biztatott a nagyi, kihúzva egy széket nekem.

Lehuppantam, és máris megcsapta az orrom a francia presszójának ismerős illata. De alig érintettem meg a széket, máris kotkodácsolás harsant.

– Ó, Rudy… – sóhajtotta a nagyi, és a tyúkól felé sietett, ahol egy kakas terrorizálta a tyúkokat. Életében nem volt tyúkól az udvarában, ezért nem volt ismerős. A nevet azonban ismertem!

A szemeim elkerekednek, miközben nevetve rámutatok. – Az ott Rudy? – kérdezem Axelt.

Axel mogorván nézett a kakasra, miközben a nagyi a kezével próbálta elhessegetni a kakast a tyúkoktól.

– A valaha élt leggonoszabb dög!

– Mi van a csirkékkel? – Ike hangjára összerándultam. Amikor megfordultam a székemen, hogy ránézzek, a kezeit zsebbe dugta, és egy testhezálló fekete pólót viselt, amely kiemelte izmos testét. Annak ellenére, hogy néhány méterre volt tőlem, még mindig éreztem az illatát. Elefántcsont szappan és menta – teljesen csodálatos illata volt. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne álljak fel és öleljem meg.

– Szia! – csicseregtem, majd köhintettem, és szégyenkezve elpirultam a hangom természetellenes magasságától.

– Szia! – mosolygott rám, és a tekintetünk találkozásakor még jobban elpirultam.

– Ó, hát, nem aranyos – gúnyolódott Axel, én pedig a szeme forgattam.

– A nagyi szereti a friss tojást, vagy mi? – kérdezte Ike, figyelmen kívül hagyva Axel megjegyzését, hogy ne bátorítsa őt.

– Gyerekként egy farmon élt – magyaráztam, követve Ike példáját. – Sok tyúkjuk volt. Az a kakas ott – mutattam rá – Rudy. Ő volt a kedvence.

Axel és én soha nem találkoztunk Rudyval, de a nagyi rengeteg történetet mesélt róla. – A nagyi talált rá, amikor még csak csibe volt és sérült. Hazavitte, és ápolta, amíg meg nem gyógyult. Azután Rudy és a nagyi elválaszthatatlanok lettek – mondtam, kihangsúlyozva a kifejezést, ahogy a nagyi is mindig tette, amikor róla mesélt. – Az unokatestvérei, unatkozó farmer fiúk, akiknek nem volt mit csinálniuk, rájöttek, hogy Rudy a kedvence, és azt tűzték ki célul, hogy megkínozzák a kakast, hogy felidegesítsék a nővérüket, ami azt eredményezte, hogy Rudynak egy kis viselkedési problémája alakult ki. A nagyi azt mondta, hogy ő volt az egyetlen, akit a közelébe engedett. Mindenki más a haragjával találkozott.

– Az a rohadt állat végül megbénulva végezte, miután az egyik testvére elütötte a biciklijével. Nagyi nem engedte, hogy az apja megölje, ezért kézzel etette a szerencsétlen állatot, és minden nap egy árnyékos fa alá fektette, és együtt mozgatta a fa árnyékának mozgásával – folytatta Axel a történetet. – Egy vasárnap tovább maradt a templomban, és későn ért haza, és a kakas meghalt hőgutában.

Nem tudom, miért, de amikor a nagyi mesélt nekünk a gyerekkoráról, mindig magával ragadott. Úgy éreztem, mintha ismerném Rudyt, a legrosszabb kakast, aki valaha élt, csak azért, mert a nagyi annyi történetet mesélt róla. Megfogtam Ike kezét, és magammal húztam a tornácról. – Menjünk, nézzük meg!

Nagyink sikerült lecsitítani a tyúkokat, Rudy pedig őrkutyaként állt mellette. Lehajoltam, hogy megsimogassam, de a kakas rám rontott. Hátrahőköltem és a fenekemre pottyantam. Ike azonnal közém és a madár közé lépett, míg én feltápászkodtam. Nem tudom, mit vártam, de egy részem őszintén azt gondolta, hogy Rudy kedvelni fog, ha másért nem, akkor azért mert közös a DNS-ünk a nagyival. Hát, nem.

– Mondtam én – kiáltotta oda Axel tele szájjal a verandáról. – Egy igazi pöcs!

– Axel! – csattant fel nagyi.

– Bocsánat, nagyi! – fintorgott a bátyám. – Úgy értettem: kakas. Rudy egy kakas.

Ike arca vöröslött, ahogy próbálta visszafojtani a nevetését, miközben a nagyi figyelmeztető pillantást villantott Axelre, nagyon is átlátta a testvérem ravasz szóviccét, és cseppet sem tartotta viccesnek. Nekem még mindig hevesen vert a szívem Rudy hirtelen támadása miatt. Teljesen egyetértettem a bátyámmal: Rudy tényleg egy óriási pöcs volt. Csak volt annyi eszem, hogy nem mondtam ki hangosan. Gyerekként a nagyi történetei olyan kedvesnek és szórakoztatónak tűntek – de élőben Rudy inkább egy kis szörnyeteg volt.

– Hé, haver – szólította meg Ike a kakast, miközben leguggolt elé. Nem nyúlt felé, nem tett hirtelen mozdulatot; egyszerűen csak várt. Rudy oldalra billentette a fejét, mintha alaposan szemügyre venné, majd néhány kelletlen lépéssel közelebb tipegett hozzá.

– Hát, ezt nem hiszem el… – A nagyi hangjában nyílt döbbenet csengett. – Azt hiszem, kedvel téged, Ike.

Elhúztam a számat. Csalódott voltam, hogy az a hírhedt Rudy, akiről egész gyerekkoromban annyi történetet hallottam, inkább Ike irányába mutatott szimpátiát, de nekem egyből nekem rontott. Esküdni mertem volna, hogy amikor nagyi és Ike lefelé néztek rá, a kakas egy gúnyos pillantást villantott rám. Kinyújtottam rá a nyelvem.

– Megyek, iszom egy kávét – mormoltam legyőzve. Nagyi és Ike követtek, nagyi pedig végig csodálkozva áradozott, mennyire megdöbbentette Rudy viselkedése. Én közben a kávéskannához léptem, és megtöltöttem a csészéket, amíg ők helyet foglaltak, majd gofrit, gyümölcsöt és szalonnát is tettem nekik egy tányérra.

– Charlotte – mondta Ike szórakozott mosollyal. – Nem kell kiszolgálnod minket.

Horkantva felnevettem. Nem is fogtam fel, hogy azt teszem.

– Azt hiszem, megszokás. Az étteremben mindig így csináltam. Nehéz leszokni róla – vontam vállat, és leültem. Közben viszont akaratlanul is belém hasított a gondolat: vajon most ki viseli gondját az étteremnek? A szívem összerándult, amikor elképzeltem George-ot, amint próbál helytállni egyszerre a gyászával és a munkával. Kérlek, csak legyen rendben! Kérlek, kérlek… Sniper biztos mindent megtesz, hogy talpon tartsa, ahogy Ike halála után is. Tudtam, hogy mindenki mellette áll majd, a szülei különösen, de előbb-utóbb szüksége lesz valakire, aki fenéken billenti, és Sniper az egyetlen, aki képes lesz rá. Újra összeszorult a mellkasom. A fenébe…. hiányozni fog az a perverz, nagyszájú skót. Ahogy Anna is. Az utolsó beszélgetésünkre gondoltam, ami inkább veszekedés volt… vagyis ő veszekedett, mert neheztelt rám. Utáltam, hogy ez az utolsó emléke rólam. Az asztal alatt ökölbe szorítottam a kezem, a körmeimet a tenyerembe mélyesztettem, hogy a fájdalom elterelje a figyelmem a torkomat fojtogató kétségbeesésről. Nem akartam sírni, nem akartam újra érzelgőssé válni, főleg nem a tegnap esti kiborulás után.

Ike összeütötte a tenyerét, majd jókedvűen dörzsölni kezdte, mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben.

– Ez fenségesnek néz ki – mondta a nagyinak, majd rám pillantott, mielőtt nekilátott a gofrinak. – Hogy megy az étterem, Charlotte? Sniper még mindig ott dolgozik?

– Sniper? – kérdezett vissza nagyi.

Ike vigyorogva, a gödröcskéit kivillantva bólintott. – Sniper volt a legjobb haverom. A katonaságnál találkoztunk, és azonnal összebarátkoztunk. Egy hatalmas mackó, mellbimbó-piercingekkel, aki káromkodik, és minden nővel illetlenül beszél.

Felröhögtem, majdnem fuldokolva Ike hajszálpontos, találó jellemzésétől. Ike rám nézett, a szája sarkában bujkáló mosoly elárulta, hogy ő is alig tartja vissza a nevetést.

– Nos, hát… érdekesnek hangzik – jegyezte meg nagyi, kétkedő arccal.

– Ez is egy módja, hogy leírd – nevetett fel Ike, mielőtt újabb falat gofrit lapátolt volna a szájába.

19. fejezet

 

George

 

Fordította: Alice

 

A kopott parketta nyikorgott, ahogy Marlena ideges léptekkel járkált abban a szobában, ahol Click tartózkodott. Megkért, hogy hozzam el a Pokol házába, hogy személyesen is láthassa Clicket. Amikor odaértünk, és én a lány szobájába vezettem, pontosan azt tette, amit Charlotte is tett, mikor először rátalált a gyerek lelkére: megpróbált beszélni hozzá. Kiabált, toporzékolt, ordított.

– Ez nem fog működni – mondtam végül. Már láttam, ahogy a feleségem olimpikonokat megszégyenítő hátraszaltókat hajtott végre, csak hogy felkeltse Click figyelmét, míg el nem rántottam onnan. Marlena tántoríthatatlanul kezdett a falon kopogni, ugyanúgy, mint Charlotte tette, amikor elmagyarázta nekem, mit csinál a kislány. Türelmetlenül összefontam a karomat, és bántam, hogy otthagytam Charlotte-ot, csak azért, hogy nézzem, ahogy Marlena ugyanazt teszi, ugyanolyan eredménnyel. Mélyen magamban tudtam, hogy Click megsegítése az, amit Charlotte szeretett volna, de én vissza akartam menni a kórházba. Az egyetlen ok, amiért még nem mentem el, hogy Charlotte szülei ott voltak, és tudtam, hogy időt akarnak vele tölteni kettesben. Sniper vállalta, hogy velünk jön – hátha váratlan lakókkal vagy betelepülőkkel találkozunk –, és most az ő hátpaskolása volt a türelmet üzenő, érzelmi támogatás.

– Charlotte azt hitte, rájött, hogyan lehetne segíteni neki – magyarázta Marlena.

Felnéztem. – Láttál valamit? – kérdeztem.

Marlena bólintott. – Charlotte kitalálta, hogy a kislány kedveli a zongorát. Beethovent. Lejátszotta neki.

– A telefonján volt – ismeretem el, megkönnyebbülve, hogy végre értettem, miért volt a videó a készülékén. Biztosan azt játszotta a kislánynak, mielőtt elájult.

Marlena elrévedt, kezeit a farzsebébe csúsztatta.

– Közel volt… de a gyerek nem érti. Nem tudja, hogyan kell átkelni. Charlotte kiakadt – pislogott párszor, majd lassan végigsétált a szobán, mintha Charlotte lépteit akarná megismételni. Arcát fájdalom torzította el, és a fejére tette a kezét.

– Jól vagy? – kérdezte Sniper.

– A fejében erős fájdalom lüktetett, mielőtt elérte volna a lépcsőt. Félúton volt a lépcsőn, amikor elvesztette az eszméletét.

A torkom összeszorult, ahogy küzdöttem a bennem kavargó érzésekkel. A feleségem sírt az utolsó tudatos pillanataiban. Fájdalmai voltak, és egyedül volt. Mindkét kezemmel az arcomat dörzsöltem.

– Szerinted tudsz segíteni neki? – kérdezte Sniper.

– Nem tudom – válaszolta őszintén Marlena.

– Talán lejátsszuk neki a zenét? – vetette fel Sniper.

– Ne – mondta Marlena határozottan. – Csak nyugtalanná válna, amikor abbahagyjuk.

Az ablakhoz léptem, és letekintettem a koszos utcára, a lepusztult házakra. Charlotte arcát képzeltem magam elé, amint visszanéz rám – úgy, mint azon a napon, amikor először láttuk Agnust, még mielőtt beléptünk volna a Pokol házába. Persze, ő két kislány arcát látta az ablakban, nem az enyémet. Az önző részem azt kívánta, bárcsak megfogtam volna a kezét és elszaladtunk volna; akkor most nem lennénk itt, és ő magánál lenne. Mélyen magamban tudtam, hogy ez szörnyű gondolat, és gyűlöltem magam miatta. A kislányoknak szabadságra volt szükségük, megnyugvásra. Miért kell mindig annyira kibaszottul nehéznek lennie a jó döntésnek?

– Tudod – szólalt meg Marlena mellettem. Anélkül, hogy észrevettem volna, odalépett mellém, és ő is az ablak felé nézett. – Mindannyiunknak megvan a saját küldetése. Charlotte-nak ez a gyönyörű képessége van, egyedi, és ezért nyilvánvalóbb, de neked is van ajándékod, George.

Fújtam egyet, nem néztem rá. Határozottan nem volt ajándékom.

– De van – válaszolta Marlena, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Te erőt adsz neki, George! Nem vársz tőle semmit, csak hogy a kardja és a pajzsa legyél.

Lesütöttem a szemem. – Nem tudom. Sosem tudtam sokat segíteni neki. Hogy is tehetném, amikor nem hallom és nem látom azt, ami őt annyira nyomasztja?

Megfogta a kezem, és összefűzte az ujjainkat. Meglepődtem a mozdulaton; megpróbáltam elrántani a kezem, de ő szorosabban markolt, és így megtorpantam.

– Ismerem azt a feszültséget, amit ő érzett – magyarázta Marlena. – Minden egyes izmodban érzed. Nehéz – a hangja ellágyult az empátiától –, baromi nehéz. Vannak napok, amikor azon tűnődsz, hogyan teszel még egy lépést ezzel a terheléssel. Itt jössz te a képbe, George.

Fura fejfájást éreztem, és lehunytam a szemem, próbálva összpontosítani. A testem megfeszült, a hátam és a nyakam izmai megkeményedtek, ahogy a gyomromba egy nyugtalanság telepedett. Szabad kezemmel megkapaszkodtam az ablakkeretben, hogy megőrizzem az egyensúlyom.

– Rosszul vagyok – vallottam be, zavarban attól, hogy talán úgy néztem ki, mint aki mindjárt elájul.

– Érzed? George? Érzed a súlyt?

Eltartott egy pillanatig, mire felfogtam, hogy valahogy Marlena tette ezt velem. – Hogyan… – nem tudtam befejezni a mondatot. Ilyet érzett Charlotte minden nap? Ezt cipelte magával?

– Érezted… tudtad, amikor küzdött, és megtettél mindent, hogy feltöltsd az energiáit – folytatta Marlena. – Megvigasztaltad.

Nyomás csavart körbe a fejemen – mintha kezek szorítanák az agyamat. A fájdalmon át Charlotte-ot láttam… minket. Emlékek a közös pillanatokról, egyszerű, mégis szépek: ahogy fésülöm a haját; ahogy nevet, miközben a zenegép dalára ringunk az étteremben. A gyönyörű feleségem meztelen képei alattam táncoltak a fejemben.

Amikor elélvezett, felsikoltott, és a nyugtalanság elszállt belőlem, a testem újra ellazult. Amikor végeztünk, a fejét a mellkasomra hajtotta, egyik lábát az enyémre vetette, és a teste sugárzott.

Jelen voltam minden pillanatban, amit láttam, de másképp emlékeztem rájuk, mint ahogyan átéltem őket. Charlotte szemén keresztül láttam és éreztem az emlékeket. Éreztem, amit ő érzett. Hogy lehetséges ez?

– Mi... mi ez? – kérdeztem. – Hogy... hogyan csinálod ezt?

– Mi a baj, George? – kérdezte Sniper, aggodalommal a hangjában.

– Semmi baja – válaszolta Marlena. – Csak lélegezz, George! Megmutatom neked az ajándékodat. Érzed?

Éreztem az érzelmeket minden pillanatban, de ez több volt, mint csak érzés – láttam őket, ahogy kavarogtak, mindegyik más színű volt, és valahogy éreztem őket. Semminek nem volt ebből értelme, de ugyanakkor tudtam, hogy ezek az elmémben és a testemben áramló érzelmek vizuális megnyilvánulásai. Bármik is voltak, jók voltak – lágyak és könnyedek. Minden pillanatban biztonság és melegség volt, mintha semmi más nem számított volna a világon.

Charlotte meztelen teste az enyémhez simult, egyikünk sem volt betakarva. A szeme csukva volt, és szabad kezemmel a karját simogattam. Szeretlek, suttogtam neki. A kép még több színnel robbant fel, elvakítva és körülölelve minden érzékszervemet, annyira, hogy úgy éreztem, mintha belülről rezegnének.

– Ez ő? – kérdeztem rekedten. – Így érezte magát?

– Békét és melegséget adsz neki, George – mondta Marlena, és ismét megszorította a kezem. – Látod? Ez az ő biztonságos helye, és ez belőled sugárzik. Sosem fogod megtudni, mit jelent ez az olyanoknak, mint mi.

Az érzelmek elszorították a torkomat, és nagy nehezen lenyeltem őket. Kinyitottam a szemem, és elfordítottam a fejem, zihálva és elárasztva az érzelmektől. Mindig is kételkedtem abban, hogy van-e helyem Charlotte életében, hogy valaha is jobbá tettem-e valamit, és most már biztosan tudtam, hogy igen. Talán nem úgy, ahogyan azt gondoltam, de békét adtam neki. Éreztettem vele, hogy szeretik. Adtam neki valamit, amire szüksége volt.

Marlena rám nézett.

– Csodálatos adottságod van – mondtam neki rekedten, teljes áhítattal.

Lesütötte a szemét – bár külsőre feltűnő volt, mégis volt benne valami alázatosság. – Mindannyiunknak megvan a célja. Charlotte-é az, hogy segítsen olyan lelkeknek, mint Click... mint a bátyád. A tiéd az, hogy feltöltsd őt, amikor kimeríti a célja. Felmelegítsd, amikor az összes látott szomorúság, lehűti. A te célodat nem ismerik fel azok, akiknek segít, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé különleges, vagy kevésbé lenne fontos.

Visszafordítottam a tekintetemet az ablakra, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Néhány pillanat múlva köhintettem, és visszafordultam Click szobájához.

– Akkor hogyan segítsünk Clicknek? – kérdeztem, kétségbeesetten próbálva elterelni a figyelmet magamról. Marlena kedves volt, hogy megosztotta velem Charlotte érzéseit, de tovább kellett lépnem. A feleségem segíteni akart Clicknek, és mivel ő jelenleg nem tudta megtenni, nekem kellett erősnek lennem, és segítenem neki befejezni, amit elkezdett. Bár kezdtem elgondolkodni, hogy ez egyáltalán lehetséges-e.

 

20. fejezet

 

Ike

 

Fordította: Miss Hell

 

Charlotte-ot mindenhová magammal vittem, alig vártam, hogy megmutathassam neki ennek a vidéknek minden szépségét. Meleg nap volt, de az enyhe szellő tökéletessé tette. Charlotte a hasán feküdt, a könyökére támaszkodva, és nevetve nézett rám. Mindent megtettem, hogy megnevettessem, és mindenféle viccesnek tűnő dolgot mondtam, ami csak eszembe jutott. Néha éreztem, hogy a nevetése őszinte, máskor viszont kissé erőltetettnek tűnt, mintha máshol járna az esze, és csak azért mosolyog, hogy ne sértse meg az érzéseimet.

Épp meg akartam fogni a kezét, és megkérdezni, hogy jól van-e, de felemelte a fejét, és megállított. Valami felkeltette a figyelmét. Követve a tekintetét, láttam a távolban egy nagy csoport gyereket és néhány felnőttet. Minden gyereknek volt egy pillangóháló a kezében, de úgy tűnt, fogalmuk sincs, mit kezdjenek vele.

Elmosolyodtam, izgatottan, hogy elmagyarázzam Charlotte-nak, kik ők. – A felnőttek – mutattam rájuk – az idegenvezetők.

Feltérdelt, hogy jobban lásson, és megkérdezte: – Hogy érted?

– Néha a gyerekek, sőt néhány felnőtt is úgy érkezik, hogy nem tudja, mi történik; talán nem tanították meg nekik. Bármi is az oka, meghalnak, és itt találják magukat. Nem tudják, mit tegyenek, és néha azt sem tudják, kik ők, vagy kit keressenek. Az idegenvezetők elviszik őket, és megmutatnak nekik mindent. Segítenek nekik, hogy jól érezzék magukat.

– Mint egy árvaház a túlvilágon?

Megvontam a vállam. – A cél az, hogy segítsünk nekik megtalálni a családjukat... ha egyáltalán itt vannak.

– Ha egyáltalán itt vannak?

Nem akartam belemenni a menny és a pokol témájába, ezért a lehető legegyszerűbben magyaráztam: – Lehet, hogy a szüleik előtt érkeznek ide. Ráadásul nem mindenki jöhet ide, Charlotte. – Felálltam, és felhúztam őt is. – Menjünk, köszönjünk nekik!

Néhány méterre voltunk a csoporttól, amikor Charlotte megkérdezte: – Miért vannak hálóik, ha nincsenek pillangók? – Amint a szavak elhagyták a száját, lágy csapkodás hallatszott, és a mezőt pillangók borították el. A gyerekek visítoztak és rohangáltak, hogy elkapják őket, míg Charlotte nevetve lassan megfordult, és gyönyörködött a színekben.

– Ez hihetetlen!

– Tudom – feleltem, és nem tudtam levenni róla a szemem. Amikor lenézett, megdöntötte a fejét, és egy kisfiúra nézett, aki mellette állt, és felé nyújtotta a kezét, amelyen egy élénksárga pillangó ült. Lehajolt, és szája lágy mosolyra húzódott.

– Ez nagyon szép – mondta neki.

A gyerek üres tekintettel bámult rá. – Hogy hívnak? – kérdezte Charlotte.

A fiú a homlokát ráncolta, majd megfordult és elszaladt.

Amikor felállt, azt mondta: – Aranyos volt. Remélem, megtalálják a családját.

– Tudod, talán amikor készen állsz... megtehetnénk ezt.

– Segíthetnénk fogadni a gyerekeket? – kérdezte.

Hangja bizonytalannak tűnt. Nem voltam biztos benne, hogy mit gondol az ötletről, de mégis javasoltam. Még mindig alkalmazkodott ehhez az oldalhoz, és nehezen tudta elengedni Clicket. Kíváncsi voltam, hogy ha bekapcsolódik és segít másoknak ezen az oldalon, az talán megnyugvást hoz számára.

Komoly arccal nézett a mezőre. – Igen. Talán. Ha készen állok rá.