9-10-11. fejezet

 

9. fejezet

 

George

                    

Fordította: Alice

 

Miután befejeződött a találkozóm Kern irodájában, taxival visszamentem a szállodába, és vettem bagettet meg kávét az előcsarnokban lévő pékségből, abban reménykedve, hogy étellel és koffeinnel elterelem Charlotte figyelmét arról, hogy valójában nem futottam két órán át. Nem hittem, hogy mérges lenne, de várni akartam, mielőtt elmondom neki, hogy Marlena hajlandóságot mutatott Londonból idáig utazni, hogy segítsen, bármiben is tud, egészen addig, amíg túl nem leszünk a mai látogatáson Clicknél. Őszintén szólva, nem tudtam, hogyan tudna Marlena segíteni, de biztos voltam benne, hogy többre képes, mint én – mindent figyelembe véve. Nem akartam, hogy Charlotte azt higgye, kételkedem abban, hogy egyedül is képes lenne segíteni Clicknek.

– A király visszatért, ajándékokat hozva a királynőjének – jelentettem be játékosan, miközben beléptem a szobánkba, és az ételt az íróasztalra tettem. Megtorpantam, amikor észrevettem, hogy az ágy üres, a lepedők és a takaró még mindig össze van gyűrve az éjszakától. Bekopogtam a csukott fürdőszobaajtón.

– Drágám… bent vagy? – kérdeztem, mielőtt óvatosan benyitottam volna az üres helyiségbe. Arra gondoltam, biztosan lement kávéért és reggeliért, ezért gyorsan lezuhanyoztam.

A gyomrom görcsbe rándult, amikor a zuhany után sem ért még vissza, és csak rosszabb lett a helyzet, mikor felhívtam a mobilját, de nem válaszolt. Valami nem stimmelt; soha nem hagyta volna figyelmen kívül a hívásomat. Őrülten keresgéltem a szobában valami cetlit, imádkozva, hogy nem ment Clickhez nélkülem, de pár percnyi sikertelen keresés és újabb, megválaszolatlan hívás után tudtam, hogy pontosan ez történt.

A francba! Tudtam, hogy szólnom kellett volna neki, mielőtt elmentem Kernhez.

Húsz perccel később kiugrottam a taxiból, és berohantam a házba.

– Charlotte! – ziháltam, miközben a lépcső alján fekvő mozdulatlan teste mellé siettem. A szívem vadul kalapált, ahogy óvatosan a nyakához nyúltam a pulzusát keresve, nehogy megrázzam. Hálás zokogás tört ki belőlem, mikor végre gyenge dobbanást éreztem az ujjaim alatt. Él! Hála Istennek. A kezemet az orra elé tartottam, és éreztem a meleg levegőt – lélegzik. Finoman végigfuttattam rajta a kezem, próbálva megállapítani, eltört-e valamije, de fogalmam sem volt, mit csinálok. Előhúztam a telefonom, és tárcsáztam a 911-et.

– Charlotte, drágám, ébredj fel! – könyörögtem, miközben vártam, hogy kapcsoljanak. Nem láttam vért, ami jó jelnek számított, de nem mozdult.

– 911, mi a vészhelyzet? – hallottam a diszpécsert.

– A feleségem leesett a lépcsőn, és eszméletlen – hadartam gyorsan. Miközben megadtam a címet, visszanyúltam a nyakához, de ezúttal nem éreztem semmit. Nem, nem, nem! – A francba! – üvöltöttem, elrántva a telefont a fülemtől, majd kihangosítottam és ledobtam magam mellé.

– Uram, mondja el, mi történik! – szólt a diszpécser nyugodtan.

– Nincs pulzusa! – üvöltöttem a telefonba, miközben Charlotte-ot a hátára fordítottam, hogy megkezdjem az újraélesztést. – Siessenek, könyörgöm! – zokogtam, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon, és kétségbeesetten küzdöttem, hogy életben tartsam a feleségemet.

– A segítség úton van, uram.

A hangot alig érzékeltem a telefonból.

– Gyerünk, Charlotte! Maradj velem, a rohadt életbe! – könyörögtem, miközben minden mozdulattal úgy éreztem, darabokra hullik a világom.

 

10. fejezet

 

Ike

 

Fordította: Alice

 

Pánikba esett tekintete az enyémbe fúródott, zavar, boldogság és hitetlenkedés keveréke tükrözte azokat az érzéseket, amelyek bennem kavarogtak, miközben próbáltuk felfogni, mi történik.

Charlotte itt volt.

Velem.

Ami csak egy dolgot jelenthetett.

Halott volt.

Nem tudtam, helyénvaló-e az a mámoros öröm, amit éreztem, tekintve a tényt, de nem bírtam elfojtani.

Párszor pislogott, majd hitetlenkedve megrázta a fejét, mielőtt újra a kezemre nézett, amely még mindig a csuklóját fogta. Hirtelen felpattant, és olyan erővel vetette magát felém, a karját a nyakam köré fonva, hogy hátratándorodtam. Az oldalunkra fordulva szorosan átöleltem, kezem a tarkóját markolta. Az érzékeim szinte felrobbantak: élveztem, ahogy a karjai szorítottak, ahogy az illata körbevett, és a hajának puha érzését a bőrömön.

Megőrültem? Ez valóság volt? Charlotte-ot tartottam a karjaimban, először az életemben. Hányszor kívántam, hogy átölelhessem ezt a nőt, és most végre… megtörtént.

Tényleg itt volt.

– Álmodom, igaz? – szipogta a nyakamba, miközben ujjai a hátamba vájtak. – Ez nem lehet valóság, igaz?

Becsuktam a szemem, és még szorosabban öleltem.

– Valóságosnak tűnik – suttogtam. Visszahúzódtam, két kezem közé fogtam az arcát, hogy jól láthassam. – Istenem, mennyire hiányoztál, asszony! – mondtam rekedten az érzelemtől. Az arca forró volt a tenyerem alatt, könnyektől nedves, de olyan sima, amilyennek mindig is elképzeltem.

Felnyúlt, két tenyerébe fogta az arcom, és magához húzott, keményen megcsókolt. Átkaroltam, magamhoz szorítottam, és átadtam magam a pillanatnak. A hátára fordítva az ujjaimat a hajába fűztem, és lelassítottam a csókot, hagytam, hogy minden érzés átjárjon. Kiélveztem ajkai puhaságát, az ízét – mindent, amire annyira vágytam azóta, hogy átléptem. Olyan volt, amilyennek mindig is álmodtam, és eszem ágában sem volt elengedni.

Charlotte hirtelen félbeszakította a csókot, tenyerét a mellkasomra nyomva távolságot teremtett köztünk, miközben kezével a szájához kapott, hogy elfojtsa a zokogást. Szemei pánikkal és fájdalommal teltek meg, miközben küzdött, hogy kiszabaduljon alólam. Megdöbbenve az éles változástól, azonnal elhúzódtam tőle.

– Mi az? – kérdeztem, amikor eltávolodott tőlem, majd tántorogva talpra állt.

A könnyei végigcsorogtak az arcán, miközben levegő után kapkodott, zihálva próbált megszólalni. A szívembe éles fájdalom nyilallt, amikor végre kibökte:

– G-g-George!

 

11. fejezet

 

George

 

Fordította: Echo

 

Aneurizma.

A szó a fejemben keringett, miközben némán bámultam a feleségemet. A székem olyan közel húztam a kórházi ágyhoz, amennyire csak tudtam, karjaimat a matracon nyugtatva fogtam ernyedt kezét, ügyelve arra, hogy ne sértsem meg a karjára ragasztott infúziós csövet. Puha, fekete szempillái a finom arcához simultak, miközben mozdulatlanul feküdt. Aludt. Ez volt az egyetlen dolog, ami egyben tartott ebben az őrületben és félelemben, amit éreztem – Charlotte nem volt kómában, csak aludt –, de legbelül, egy sötét helyen, amit nem voltam hajlandó beismerni, tudtam az igazságot.

Kinyílt a szobája ajtaja, és belépett az apám, komor arckifejezéssel, Charlotte apja és anyja pedig követték őt. Apám az a fajta ember volt, aki mindenkit szeretett, de Wayne Acrest nem igazán szerette, ahogy egyikünk sem. Nem azután, hogy kidobta Charlotte-ot a világba, nem hitte el, hogy látja a halottakat. De apám, mivel jobb ember volt nálam, félretette a sérelmét, és barátként ajánlkozott az Acres családnak a szükség idején.

Tracey Acres az ajtóból bámulta a lányát, könnyek gyűltek a vörös szemében, és remegő kézzel fogta be a száját, hogy elfojtsa a sírását. Összerándultam a megtört zokogása hangjától; az, ahogyan Charlotte-ot ebben az állapotban látta, pontosan olyan húsbavágó volt, mint ahogyan azt el lehetett képzelni. Charlotte egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az anyja, aki egyszerűen formázott barna hajával és praktikus ruháival egy igazi kisvárosi tanárnőre hasonlított. Nem, Charlotte pont úgy nézett ki, mint az apja, a szürke szemével és sötét hajával.

Kényszerítettem magam, hogy felálljak, az elmúlt huszonnégy óra rémálma kimerített, és az alváshiány teljesen kikészített. Megkerültem az ágyat, de megálltam, bizonytalanul attól, hogy mit is tegyek. A legtöbb rokon megölelné egymást, főleg egy ilyen helyzetben, de az Acres családdal sosem alakítottunk ki igazán ilyen kapcsolatot.

Ha feszültség vagy szakadás lenne köztem és az apósomék között, abban nekem is lenne szerepem. Charlotte mindent megtett, hogy elengedje a múltat, de nem voltam biztos benne, hogy nekem valaha is sikerülni fog. Bár vitatkozhatnánk azon, hogyha nem utasították volna el, akkor soha nem találkoztam volna vele. Akkor hol lennék? Egy grimaszt vágtam erre a gondolatra. Betépve? Bujkálva? Esetleg holtan? Charlotte-ra néztem, a mellkasom sajgott. Ő mentett meg.

Ne vedd el, Istenem! Kérlek! Kérlek, ne vedd el!

 – Van valami fejlemény, mióta ma reggel beszéltünk? – kérdezte Wayne rekedten.

Megráztam a fejem.

– Szeretnék beszélni az orvossal – morogta.

– Két óra múlva lesz a vizit – mondtam kifejezéstelenül.

– Most akarok beszélni vele! – Követelőző volt a hangneme.

Összehúzott szemmel néztem rá, és hitetlenkedve oldalra billentem a fejem. Vajon azt hiszi, hogy eltitkolom előle a fejleményeket? – Ahogy mondtam – ugyanolyan elszántsággal álltam a tekintetét –, két óra múlva visszajönnek. – A hangom keserű volt. A feleségemről beszéltünk. Vajon azt hiszi, hogy nem zaklattam volna már így is mindenkit információkért?

– Azt mondták, hogy valami drogos-házban találtál rá – csattant fel.

– Ott volt az a lány, akinek segített – vágott közbe Tracey, mielőtt válaszolhattam volna.

– Ó, persze! – mondta, undorodó horkantással. – Ez a lelkek-elvesznek-a-pokolban badarság! És gondolom, hagytad, hogy egyedül kószáljon egy veszélyes városban, ezeket a téveszméket kergetve? – köpte vádlón felém.

Odaléptem hozzá. – Wayne, ha van valami mondanivalód számomra…

– George! – mondta apám halkan, közénk lépve, és a vállamra téve a kezét, hogy a helyemen maradjak. – Most nem alkalmas az idő!

Bólintottam, és mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak. Apámnak igaza volt, de nem hagytam, hogy Wayne erősködjön, és még nagyobb veszélybe sodorja a feleségemet azzal, hogy Charlotte mentális egészségéről alkotott véleményét hangoztatja. Elmozdultam, hogy apám válla fölött Wayne szemébe nézzek.

– Nem akarlak meggyőzni Charlotte adottságáról; már többször bebizonyítottad, hogy energiapocsékolás lenne, amivel én nem rendelkezem. De ha itt akarsz maradni, és látni akarod a lányodat, akkor egy dolgot figyelembe kell venned!

– George… – kezdte apám kitartóan, de félbeszakítottam.

– Nem, apa! Ezt ki kell mondani. – Gyorsan rápillantottam, mire bólintott, és odalépett mellém, Charlotte szüleivel szemben. Visszanéztem Wayne-re, és folytattam. – Nem engedtem, hogy Charlotte bármit is tegyen! Te jobban tudod, mint bárki más, hogy azt tesz, amit akar, és nem ment volna oda egyedül jó ok nélkül. Ettől függetlenül igazad van. Ott kellett volna lennem vele, és az elmúlt huszonnégy óra minden egyes másodpercében hálát adtam Istennek, hogy akkor találtam meg őt, amikor megtaláltam. Én vagyok az, aki az elmúlt három évben minden nap mellette volt, és én vagyok az, aki akkor is mellette leszek, amikor felébred, és azután is minden nap, amíg meg nem halok, mert én vagyok a férje. Nem foglak elszakítani tőle, de biztosan nem fogom hagyni, hogy beronts ide, és úgy viselkedj, mintha bármit is tudnál arról, mi a legjobb az én feleségemnek! Elvesztettétek a jogotokat, hogy bármit is követeljetek a nevében azon a napon, amikor kidobtátok az életetekből.

Abban a pillanatban Tracey Charlotte-hoz rohant, megfogta a kezét, és megcsókolta a kézfejét. – Charlotte, drágám! – kiáltotta. – Nagyon sajnálom! Most itt vagyunk! Itt vagyok veled, édesem!

A szememet akartam forgatni. Hol volt, amikor Charlotte egyedül volt, és éppen véget akart vetni az életének? Hol volt akkor ez a vérző szívű anya?

– Wayne, most nem alkalmas az idő a veszekedésre – mondta Tracey kurtán. – A lányunk kényszerhelyzetben van. – Könnyes tekintetét rám vetve tett ígéretet. – Többé nem beszélünk az adottságáról!

Visszafordultam Wayne-hez, arckifejezése erőtlen volt, miközben nézte, ahogy felesége Charlotte ágya mellett sír. Néhány hosszú pillanat múlva rám nézett, és vonakodva bólintott. Nem erőltette tovább, de bocsánatot sem kért.

Rendben, elmondtam a lényeget; bár egy részem még mindig meg akarta fojtani a férfit. Apámnak látnia kellett az arckifejezésemet, és sejtenie kellett, mire gondolok, mert megköszörülte a torkát, felhívva magára a figyelmemet. A bennem lévő düh eltűnt belőlem, amikor rájöttem, hogy ő is ugyanúgy küzd az önuralmával, mint én. Charlotte most már a McDermott klán tagja volt. A lányának tekintette, és ez ugyanolyan nehéz volt számára, mint bármelyik más apának.

– George, miért nem adunk nekik egy kis időt vele, és miért nem szerzünk neked valamit enni?

Wayne felkapta a fejét, hogy rám nézzen, kétségtelenül izgatottan remélve, hogy megfogadom apám javaslatát.

Haboztam, tudván, hogy apámnak igaza van, de nem akartam elmenni Charlotte mellől.

 – Gyere, George! – erősködött apám, és megszorította a vállamat. Nem tetszett, de bólintottam.

 – Egy óra múlva visszajövök – mondtam színtelen hangon, miközben elhaladtam Wayne mellett.

Kint a folyosón apám a vállamra tette a kezét, miközben a liftek felé sétáltunk. – Tudom, hogy nem vagy a legnagyobb rajongójuk, de ők a szülei.

 – Csak akkor, amikor kényelmes nekik – horkantottam fel, képtelen voltam megállni.

Ketten már várakoztak, ahogy közeledtünk a lifthez, és apám elém állt, arra kényszerítve, hogy pár lépésnyire megálljak.

– George! – kezdte szigorú hangon, amit jól ismertem. Ez volt a kemény szeretet hangja. Éppen mondani akart valamit, amit nem akartam hallani, de muszáj volt. Az apáknak megvan az a képességük, hogy egyszerre tanítsanak és leszidjanak, és ezért tiszteled őket. Apám mestere volt ennek. – Charlotte a lányuk, ezen nem tudsz változtatni, és fiam – a hangja kissé elcsuklott, mielőtt megköszörülte a torkát –, ha meghal, elveszítik két gyermeküket. Az egyetlent, akijük van. – A lift csengett, és beléptünk. Megnyomtam a hallba vezető gombot, szavainak súlya azzal fenyegetett, hogy összetör, ahogy az ajtók becsukódtak. Ebben az egyetlen kijelentésben összefoglalta, milyen hatással volt Charlotte mindannyiunkra, és mit jelentene, ha nem ébredne fel. A feleségem, a lányuk, meghalhat.

– Tudom, hogy szenvedsz – folytatta halkan –, és óvod őt, de félre kell ezt tenned, fiam, és ne feledd, hogy mindannyian szeretjük Charlotte-ot! Mindannyian félünk, és mindannyian összetörünk, ha bármi történik vele.

Szavainak az volt a célja, hogy helyre tegyenek, a helyes úton tartsanak, és emlékeztessenek arra, hogy ne hagyjam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, de valahányszor Charlotte haláláról beszélt, olyan volt, mintha gyomorszájon vágott volna.

– Kérlek, hagyd ezt abba! Ne beszélj a haláláról! – mondtam kurtán, és nem engedtem, hogy a hangom közvetítse azt a fájdalmat, amit a puszta gondolattól is éreztem, hogy elveszíthetem. – Megpróbálom, apa – ígértem. – Csak ne beszéljünk többet a haláláról! Oké?

Egyetértően bólintott, ahogy kinyíltak az ajtók a hallra. Kirohantam a liftből, meg sem várva apámat, egyenesen az étterem felé vettem az irányt. Szükségem volt valami erősre, de nem voltam biztos benne, hogy a kávé elég lesz.