27-28-29. fejezet

 

27. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Alice

 

Ike és Axel végül visszatértek a nagyihoz, miközben valami halsütögetésről beszélgettek. Úgy tűnt, a nagyi és Axel nem vettek észre semmit, de Ike viselkedése furcsának tűnt. Csendesebb volt a szokásosnál, miközben megpróbálta megtanítani a bátyámat, hogyan kell megtisztítani és filézni a pisztrángot.

– Te most teljesen feltrancsírozod azt a pisztrángot – jegyeztem meg Axelnak, miközben figyeltem.

– Téged ki tanított erre? – vágott vissza védekezően.

– George – válaszolta Ike, mielőtt megszólalhattam volna. A tekintetünk találkozott, ő pedig halványan elmosolyodott. Nem tudtam eldönteni, féltékeny-e, vagy csak elszomorítja, ha a testvérére gondol.

– Nos, legalábbis megpróbálta – horkantam fel. – Nem voltam sokkal jobb a drága bátyámnál, úgyhogy megvonta tőlem a filézési jogokat – emlékeztem vissza. – Azt mondta, nem bírja nézni, ahogy elpazarolok egy jó vacsorát. – A gondolatra mosoly futott át az arcomon.

– Hát, most úgy tűnik, jól megy neked – jegyezte meg Axel, mielőtt felállt. Ike és én letettük a halainkat a tálcára, mielőtt Axel elvitte volna. – Elviszem a nagyinak, hadd fűszerezze meg.

A kezem tele volt halbelsőségekkel, a levegőben enyhe halszag terjengett. Ike intett a kezével, és a maradék eltűnt a szaggal együtt, a kezem pedig tisztán csillogott.

– Azt kell mondanom, ez elég menő.

Felállt, és rám szegezte a tekintetét, de nem válaszolt. Valami összeszorult a mellkasomban, amikor megláttam az aggodalmat a szemében.

– Jól vagy? – kérdeztem.

Amikor kinyújtotta a kezét, elfogadtam, és hagytam, hogy felsegítsen. Az arcához szorította a kezem, és ott tartotta, miközben továbbra is engem nézett. – Boldog vagy itt?

A kérdése meglepett. Tényleg úgy tűnt, mintha boldogtalan lennék?

– Az vagyok – válaszoltam őszintén. Itt volt velem a nagyi és a bátyám, de ami még fontosabb: Ike is velem volt. Hogyne lennék boldog?

– Van valami, amiről beszélni szeretnél… – habozott, kényelmetlenül mocorogva. – Arról az éjszakáról a sziklán? – A gyomrom összeszorult, amikor megértettem, mire céloz. Mielőtt válaszolhattam volna, gyorsan hozzátette: – Nem akartalak siettetni. Soha nem szeretném, ha olyasmit tennél velem, amit később megbánnál.

– Elég legyen! – mondtam, miközben a tenyerembe fogtam az arcát. – Semmit sem bánok! – Bólintott, de a bizonytalanság ott maradt. – Mi az, Ike? Mi nyomaszt ennyire?

Finoman a tarkóm mögé csúsztatta a kezét, és lágyan megfogta. – Azon az éjjelen… – Ujjával végigsimított az állkapcsomon, miközben mélyen a szemembe nézett. – Sokkal több volt, mint valaha is képzeltem. – A vágy, ami elmélyítette a hangját, forróságot keltett bennem. Valóban hihetetlen volt.

Elmosolyodva lábujjhegyre álltam, és ajkamat az övéhez nyomtam. Ahogy a mellkasa az enyémhez simult, és a nyelvének ízét éreztem, amint puhán átsiklott az ajkaim között, egyszerre töltött el nyugalommal és izgalommal. A pilláim megrebbentek a gyönyörű érzéstől. Minden érzékemet felébresztette, készen arra, hogy lángra kapjanak. – Pontosan ugyanígy érzek, Ike McDermott – suttogtam. A vállai lassan ellazultak. Nem is tudtam, milyen feszült volt, amíg nem éreztem, hogy oldódik belőle a feszültség.

Megfogta a kezem, és együtt indultunk a nagymamám háza felé. Nem mondta el, min rágódott korábban, de úgy döntöttem, nem faggatom. Bármi is volt, elmúlt, és úgy tűnt, újra a régi önmaga lett.

Legalábbis azt hittem.

Csak néhány lépést tettünk meg, amikor lassított. Visszanéztem rá, és láttam, ahogy erősen oldalra dől, majd teljesen összeesik.

– Ike! – sikoltottam, és odarohantam hozzá, amikor a földre zuhant.

Letérdelve mellé a vállát ráztam, próbálva felébreszteni. – Ébredj fel, Ike! – mordultam rá kétségbeesetten. De nem reagált, csak egy élettelen test maradt belőle. A szívem összeszorult ijedtemben. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Bár új voltam még ezen az oldalon, de ezt még én is tudtam. Akkor hát mi ez? Mi történik Ike-kal?

28. fejezet

 

Ike

 

Fordította: Alice

 

Végre a testem tehetetlenül a padlóra zuhant, és a látásom lassan kitisztult. Mély, egyenletes lélegzeteket vettem, igyekezve lenyomni a hányingert, mielőtt megmozdulnék. Amikor ez enyhült, óvatosan körbenéztem. A hátamon feküdtem, egy beázott mennyezetet bámulva, amely az évek alatt megbarnult.

Marlena feje bukkant elő a látóteremben, arcán jellegzetes duzzanat, a szájában egy kis fehér pálcika volt.

– Adnék neked is egyet, ha tudnék – mondta bocsánatkérően, majd azt morogta:

– Kurva hányinger!

Oldalra fordítottam a fejem, és felnyögtem, ahogy újabb hullám csapott le rám.

– Miért érzem ettől szarul magam?

– Mert ez nem természetes.

Mozdulatlanul tartottam a fejem, és igyekeztem annyit felfogni a környezetemből, amennyit csak tudtam. Már épp kérdeztem volna, hová hozott ezúttal, amikor meghallottam a ritmikus kattogást. Óvatosan Marlena felé fordítottam a fejem, és kimondtam:

– A Pokol házába hoztál.

– Igen. A kislány még mindig itt van.

Féloldalt fordulva, mint egy felpuffadt kutya, térdre küzdöttem magam.

– De miért engem hoztál ide?

– Abban reménykedtem, hogy most elérem Charlotte-ot, és rendbe tehetjük ezt az egész ügyet Clickkel – magyarázta. – Elmondtad neki egyáltalán, hogy ki vagyok?

Leszegtem a fejem, nem akartam válaszolni.

– Ezt nemnek veszem. Szóval nem tudja, hogy életben van?

Még mindig nem válaszoltam.

– Rendben van – mondta.

Nem kellett ránéznem, hogy tudjam: mérges rám.

– Még nem vagyok rá kész – próbáltam magyarázni.

– A hányinger egy perc múlva elmúlik.

– Nem… – ráztam a fejem. – Nem vagyok kész elengedni őt.

Marlena szája röviden megfeszült, mielőtt a magasba dobta volna a kezét, és dühösen kifakadt: – Az istenit, Ike! Szükségem van a segítségére!

– Tudom, az ördögbe is! – üvöltöttem, és felpattantam.

Marlena meg sem rezzent, csak üres tekintettel bámult rám, mint egy gyerekre. Emlékeztettem magam a jómodorra, és bocsánatot kértem: – Sajnálom!

– Tudom, hogy ez nehéz neked, Ike. Tényleg tudom, de…

– Ó, tényleg tudod, mi? – vágtam közbe. – Tényleg tudod, milyen nehéz?

Megvetően felnevetett, majd egyenesen elém lépett.

– Nagyon reméltem, hogy nem kell idáig jutnunk – sóhajtotta. Kivette a nyalókát a szájából, és lehajtotta a fejét.

Mielőtt kérdezhettem volna mire gondolt, hirtelen a padlóra zuhantam. Az ütés kiszorította belőlem a levegőt, de mielőtt magamhoz térhettem volna, egy kéz befedte az orromat és a számat, elhomályosítva a látásomat, és szinte lehetetlenné téve a lélegzést. Aki rám támadt, erős volt, a súlya leszorított, és könnyedén kivédte minden próbálkozásomat, hogy kiszabaduljak. Méretéből ítélve férfi lehetett, de ez nem magyarázta meg, miért nem bírtam felülkerekedni rajta. Kiképeztek, hogyan küzdjek nagyobb ellenfelek ellen, de egyik taktika sem működött.

Hirtelen megéreztem a szabad kezét, ahogy lerángatta az alsóneműmet, majd a lábaim közé nyúlt. Minden erőmet bevetettem ellene, amikor az ujjai a bőrömhöz értek. Fulladoztam, rettegtem. Ahogy küzdöttem, képek villantak fel – egy borostás férfi arca, karmolásnyom a nyakán, piszkos fehér ing, izzadságtól foltos gallér. Az agyam kétségbeesetten próbálta megérteni, mi történik, miközben a pánik egyre nőtt bennem.

– Ne küzdj velem! – üvöltötte, mielőtt valami tompa dolgot belém nyomott volna, az erő hatására a fejem lüktetett, a fájdalom végigsugárzott a testemen.

Egy hangos sikoly hasított a fülembe, miközben a látásom elhomályosult, és könnyek ömlöttek az arcomon. Egy egészen újfajta rémület ragadott magával, amikor rájöttem, hogy én adtam ki azt a szörnyű hangot – de az nem az én hangom volt. Az egész támadás káosza egy pillanatra kitisztult, és végre megértettem, mi történik.

Kislány voltam.

– Maradj nyugton, az istenit! – morogta a férfi, majd gyomorszájon ütött. A testem megpróbált összegömbölyödni, de a súlya nem engedte. A saját testemben meg tudtam volna védeni magam, de ebben a testben tehetetlen voltam. Rá akartam kiáltani, hogy hagyja abba, de nem tudtam, milyen szavakat használjak. Az egyetlen dolog, amit tehettem, az a sikítás volt. Egy pofon elsötétítette a látásomat, a fájdalom kiszívta belőlem a hangot. Újra megütött. És újra… amíg nem maradt semmi, csak sötétség.

Ahogy elkezdődött, olyan hirtelen véget is ért, és a tüdőm felszabadult, végre képes voltam levegőt venni, miközben Marlenára bámultam, aki lehajtott fejjel, változatlan testtartással állt. Ott álltam előtte, ahol az imént, mozdulatlanul. Még mindig kapkodva szedtem a levegőt, körbefordultam, keresve azt a beteg rohadékot, ökölbe szorított kézzel, kész voltam támadni. Kész voltam ölni.

De nem volt ott senki más.

– Mi a franc volt ez? – mordultam fel dühösen, miközben az érzelmek tovább lüktettek bennem. A torkom égett, mintha sikítottam volna, a könnyek még mindig folytak az arcomon. Megalázottnak éreztem magam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Sosem éreztem még ilyen borzalmat egész létezésem során.

Marlena nem válaszolt a kérdésemre, látszólag érintetlenül hagyta az állapotom.

– Ahogy mondtam, Ike, megértem, hogy ez számodra nehéznek tűnhet, de ez nem rólad szól. Ez egy fiatal kislányról szól, akit megerőszakoltak és meggyilkoltak, és a halála helyett, amely felszabadíthatta volna a lelkét a borzalom alól, csapdában hagyta, teljesen egyedül azon a helyen, ahol kínozták, több mint két évtizeden át.

Összegörnyedtem, a térdemre támaszkodva, miközben a szavai úgy értek, mint egy gyomros.

– És te ezt… megmutattad nekem, hogy mi történt vele? – kérdeztem elcsukló hangon, megerősítést várva, hogy amit az agyam próbált feldolgozni, valóban igaz.

Marlena rideg arckifejezése egy pillanatra meglágyult, ahogy találkozott a tekintetünk, és láttam rajta a megbánást, amiért ezt tette velem, mielőtt gyorsan elnyomta, és bólintott.

Minden izmom megfeszült, miközben újra és újra lejátszódott bennem, amit láttam és éreztem, és a düh egyre nőtt. – A kuuuurva életbe! – ordítottam, ahogy a fékezhetetlen harag magával ragadott a tudattól, hogy nem szoríthatom meg annak a nyomorultnak a torkát, aki ezt tette egy kislánnyal.

– Szükségem van a segítségére! Clicknek szüksége van Charlotte segítségére.

És abban a pillanatban úgy éreztem, a mellkasom felhasad, és minden düh és tagadás, amit Charlotte életben létének megtudása óta magamban tartottam, kiszabadul. Bármennyire is akartam vitatkozni, Marlenának igaza volt – amit én akartam, vagy amiről azt hittem, megérdemlem, semmit sem számított ahhoz képest, aminek meg kellett történnie.

– Itt van ebben a házban?

Marlena kinyitotta az ajtót, amely mellett állt, hagyva, hogy a folyosó ablakából beszűrődő fény bevilágítsa a sötét szobát, ahol egy fiatal lány járkált fel-alá. Nem tűnt úgy, hogy látna minket, csak mereven előrenézett, az ujjait mozgatva, miközben a távoli falat kopogtatta.

– Hogy látom őt? Soha nem láttam a többi lelket, amikor a limbuszban voltam.

– Nem vagy a limbuszban, Ike. Nem igazán… inkább vendég vagy.

– Tudod a valódi nevét, vagy hogy honnan jött?

– Nem – mormolta Marlena, miközben a kislányt figyelte –, ez volt az egyetlen emlék, amit el tudtam kapni tőle. – Néhány pillanatig csendben maradt, majd megnyalta az ajkát, mély levegőt vett, aztán felém fordult: – Azt szeretném, ha megpróbálnád megérinteni őt.

Kerekre nyílt a szemem. – Tessék? – Hogyan lenne ez jó ötlet? Az utolsó élő emléke ennek a szegény lánynak egy férfiról szólt, aki brutálisan bántotta őt. Feltartottam a kezeimet magam elé, és hátrébb léptem, nem akartam tovább növelni Click traumáját.

– Figyelj, azt sem tudom, működni fog-e, de ha igen, talán képes leszel magaddal vinni őt, amikor elengedlek.

Marlenának igaza volt, de nem tetszett az ötlet, hogy felzaklassam Clicket. Éreztem a tekintetét magamon, miközben a kérését fontolgattam.

– Ike, kérlek! Semmit sem fogunk megtudni, ha nem próbálod meg – kérlelt.

A fejemet dörzsöltem. Nem akartam ezt megtenni, de… mi van, ha működik? Mi van, ha meg tudom érinteni, és magammal tudom vinni? Nemcsak ennek a szegény gyereknek segítene, de talán valahogy Charlotte-ot is felszabadítaná.

Mielőtt túlgondolhattam volna, odaléptem Clickhez, és kinyújtottam a kezem felé.

– A francba! – suttogta Marlena, amikor a kezem átsiklott Click vállán.

– Hát, kicsi volt az esélye – állapítottam meg. – És most?

Marlena eltávolodott Click szobájának ajtajától, és intett, hogy menjek vele a folyosóra.

– Figyelj, tudok rólad, Charlotte-ról és George-ról – kezdte. – Klasszikus szerelmi háromszög… bár nem igazán klasszikus, tekintve, hogy te halott vagy. Értem, hogy ez nehéz neked…

– Kétlem, hogy értenéd – vágtam közbe.

– Meddig terjed a szerelmed? Mit áldoznál fel érte? – találkozott zöld szeme az enyémmel.

Charlotte képe átsuhant az elmémben. – Érte… nincs határ – válaszoltam őszintén.

Marlena szája szomorkás mosolyra húzódott. – Meséld el nekem a Nap és a Hold szerelmi történetét, ahol a Nap minden nap meghal, hogy a Hold kivirágozhasson.

Értetlenül néztem rá. Verset idéz nekem? Elmosolyodott, amikor meglátta az arckifejezésemet.

– Tudom, hogy a szerelmed Charlotte iránt mély. Valódi. Látom. Tudom, hogy nem igazságos, ahogy ez alakult, de te is tudod legbelül, hogy sosem talál békére, amíg nem segít ennek a gyereknek. Charlotte-nak célja van. Mindannyiunknak van. Túl gyakran eljön az a pillanat, amikor fel kell áldoznunk azt, amit akarunk, vagy amiről azt hisszük, megérdemeljük, hogy segítsünk annak, akit szeretünk. És megtesszük. Önként. Mert ez az, amit jelent igazán szeretni valakit. A szerelem nem a saját „boldogan éltek, míg meg nem haltak” történeted, Ike. A szerelem az, amikor hajlandó vagy feláldozni a saját boldog befejezésedet azért, hogy az, akit szeretsz, megtalálja a sajátját.

– El fogom mondani neki – állítottam. – Csak… csak még egy kis időre van szükségem.

– Már nincs több időd, Ike. Charlotte nem halott, ami azt jelenti, hogy az idő nem állt meg számára, még nem, de ha nem tudja meg az igazságot hamarosan, talán nem marad ideje segíteni Clicknek. Ő az, aki megérdemli a boldog befejezést, Ike. Nem várt már eleget? – Visszafordult Click felé, és visszatette a nyalókát a szájába.

Bólintottam, annak ellenére, hogy háttal állt nekem. Tudtam, hogy igaza van, és mégis azon kaptam magam, hogy követeltem: kell lennie másik útnak, egynek, ami nem kockáztatja Charlotte elvesztését.

Hogy tudnék újra elbúcsúzni Charlotte-tól?

29. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Alice

 

Sikerült Ike-ot a hátára fordítanom, és mellette térdeltem, amikor kinyitotta a szemét. Egy pillanatra zavar tükröződött bennük, ami gyorsan eltűnt, amint meglátta az arcomat. Nem volt sokáig eszméletlen, de a szívem úgy kalapált a pániktól, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

– Ébren vagy! – sóhajtottam fel, a két kezem közé fogva az arcát. – Jól vagy?

Ő csak felmordult, miközben feltolta magát ülő helyzetbe.

– Pihenned kellene – mondtam neki. Elhúzta a száját, láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de legyintett, mintha semmiség lenne. – Ike? – kérdeztem aggódva.

Párszor pislogott, majd felém fordította a fejét, és gyengéden megpaskolta a lábamat, miközben egyszer sem nézett a szemembe. – Mi történt az előbb?

– Kell egy kis idő, hogy megemésszem a dolgokat – felelte rekedten. – Miért nem mész, és beszélgetsz egy kicsit Axellel meg a nagyiddal? Én majd utánatok megyek. – Megfogta a kezem, és tiszteletteljesen megcsókolta a kézfejemet.

– De… – kezdtem volna tiltakozni, de Ike eltűnt, teljesen elvágva ezzel a szavamat, és tanácstalanul hagyva engem. Rossz előérzet költözött a gyomromba, miközben feltápászkodtam, és elindultam nagyi háza felé.