24-25-26. fejezet

 

24. fejezet

 

George

 

Fordította: Maya

 

Amikor kiléptem a liftből, Sniper a közelben állva, lehajtott fejjel telefonált. Amikor megpillantott, felemelte a fejét és gyorsan befejezte a beszélgetést.

– Minden rendben? – kérdeztem, amikor odaértem hozzá.

Elfordította rólam a tekintetét. – Anna volt az. Rossz híreim vannak.

Megálltam előtte, és vártam, hogy megossza velem azokat.

– Mrs. Mercer – mondta. – Ma reggel elhunyt.

Leesett az állam. – A francba! Komolyan mondod?

Sniper megdörzsölte az arcát, mintha el akarná törölni a szomorúságot. – Nagyon kedveltem azt az öreg tyúkot.

Becsuktam a szemem, és csendben imádkoztam. Mrs. Mercer a legjobbak legjobbja volt. Charlotte ki fog borulni, amikor megtudja. A Mercerek jelentették neki a világot. Mr. Mercerre gondoltam. A felesége volt minden, ami megmaradt neki, és tudtam, hogy biztosan összetört. A tegnap kivételével minden nap felhívott. Tudtam, hogy megérti, de attól még szörnyen éreztem magam, hogy nem voltunk ott mellette.

– Mr. Mercer említette, hogy olyan beteg volt.

– Valószínűleg úgy gondolta, hogy már így is elég gondod van, és nem akart még többet a válladra rakni. Sajnálom, hogy ilyen rossz hírt kellett közölnöm veled, George.

Összeszorítottam az öklömet, ahogy a düh szétáradt bennem. Tehetetlen voltam a körülöttem zajló eseményekkel szemben, és ez kurvára felbosszantott.

– Anna mondott még valamit? – kérdeztem, elszántan leküzdve az aggodalmamat, amit éreztem.

– Természetesen Charlotte-ról akart híreket kapni.

Ahogy Charlotte szobája felé sétáltunk, eszembe jutott, hogy nem kérdeztem meg tőle, hogy mennek a dolgok Anna és közte. Mielőtt Charlotte és én elutaztunk New Yorkba, elmesélt nekem egy beszélgetést, amit Sniper és Anna között hallott. A feleségem szerint Sniper pácban volt.

– Hogy mennek a dolgok? – kérdeztem óvatosan.

Teljesen elkeseredetten, hangosan felsóhajtott, és megvonta a vállát, tudva, hogy valójában mit kérdezek.

– Nem jól. Nem tudom, mit tegyek. Bárcsak soha ne mondtam volna semmit! – panaszkodott. – A házasság témája még soha nem merült fel, aztán Anna meghallott egy buta megjegyzést, amit erről mondtam, és most ultimátumot adott nekem.

Megálltunk Charlotte szobája előtt, és bekukucskáltam a kis téglalap alakú ablakon. Marlena háttal állt nekünk, néhány lépésnyire Charlotte ágyától. Valami furcsát éreztem a testtartásában, de nem látszott, hogy bármit is csinálna, ezért újra Sniperre koncentráltam. – Anna meg fogja érteni – mondtam neki megveregetve a hátát. – De ha tudod, hogy nem ő az igazi – mint a barátod, azt mondom neked, ha egyáltalán törődsz vele –, akkor el kell engedned. Jobbat érdemel, mint hogy csak hitegessék.

Keresztbe fonta a karjait, és Charlotte szobájába bámult. – Azt hiszem, ő az igazi – sóhajtott fel. – Csak nem értem, miért a házasság a végső bizonyíték erre? Egy darab papír nem fog sem jobban, sem kevésbé hűségessé tenni engem.

Vállat vontam. – Te így gondolod, de nyilvánvalóan ő másképp érzi. Neki ez nem csak egy darab papír.

Gyengén bólintott. – Csak nem tudom, mit tegyek, George!

Én voltam az utolsó, aki kapcsolati tanácsokat adhatott volna, miközben a feleségem az ajtó másik oldalán az életéért küzdött, és bármit megadtam volna, hogy abban a pillanatban Sniper helyében lehessek, de amikor Charlotte belépett az életembe, soha nem az volt a kérdés, hogy el akarom-e elvenni, hanem az, hogy ő beleegyezik-e, hogy hozzám jöjjön. Valamiért Mr. Mercerre gondoltam, és arra, hogy min mehet keresztül abban a pillanatban.

– Tudod, Mr. Mercer akkor nősült meg, miután a barátnője betöltötte a tizennyolcat – kissé felkuncogtam, emlékezve az öregember szemének csillogására, amikor egy este vacsora közben elmesélte Charlotte-nak és nekem a történetet. – Kétvárosnyira elmenekültek, mert a lány apja nem hagyta jóvá a házasságot, de ők elszántak voltak – ránéztem Sniperre, majd hozzátettem: – Három állásban dolgozott, amíg elég pénzt nem gyűjtött össze a házuk megvásárlásához. Azt mondta, szívesen megtenné újra, ha ez lenne az ára annak, hogy vele tölthesse az életét.

– Ezt nem tudtam róluk – ismerte be Sniper.

– Képzeld el az életet Anna nélkül – mondtam neki. – Képzeld el, hogy ő másé, másvalakit szeret. Ha el tudsz képzelni akár csak egy napot is, amikor ő nem a tiéd, és mégis boldognak látod magad… – elfordultam az ablaktól, hogy a szemébe nézzek. – ...akkor engedd el! Mert ha tényleg ő az igazi, akkor nem tudsz elképzelni egy életet nélküle! – Kinyitottam az ajtót, és beléptem Charlotte szobájába, észrevéve, hogy Sniper nem követ. Hagytam, hogy az ajtó becsukódjon, miközben ő ott maradt, karba tett kézzel és sztoikus arckifejezéssel.

25. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Maya

 

Egy sziklán ültem, lábam a hűvös zuhatagban lógott, miközben néztem, ahogy Axel a horgászbotját lengeti, megölve ezzel a szeretett sport művészetét. A vízben úszó halakról beszélve – a műlegyes horgászat biztosan nem volt az erőssége. Ike, nyugodjon békében, minden tőle telhetőt megtett, hogy útmutatást adjon a csökönyös testvéremnek, de hiába. Nem lehetett finoman fogalmazni, Axel vacak volt, de mivel én voltam kettőnk közül az önjelölt felnőtt, megtartottam a véleményemet magamnak. Azonban rendkívül szórakoztató volt figyelni.

– Minden a csuklón múlik – magyarázta Ike, a kezével demonstrálva.

Míg ő részletesebben belement, én hagytam, hogy a szemeim körbevándoroljanak, ahogy magukba szívták a környezetünket, a gondolataim a Rolodex-kártyák között repkedtek. Ike hozott minket ide – ő teremtette meg nekünk. Ez a McDermott család otthona mögötti kert volt. Ike számára a családja földje volt a mennyország. Azt hiszem, ha találunk az életünkben egy ilyen helyet, átkozottul szerencsések vagyunk. Ahogy a víz felszínének csillogását bámultam, egy sötét szemű, kócos, nedves hajú arc nézett vissza rám. George, aznap, amikor eljegyzett. A szám sarkai felfelé görbültek, ahogy eszembe jutott az a nap, az életem egyik legviccesebb, mégis legromantikusabb pillanata. Olyan szerencsés voltam, hogy így szerettek. Összerezzentem, mert a boldog emlék fájdalmat okozott.

– Ahogy ott ülsz, úgy nézel ki, mint egy sellő – szólított meg Ike, elterelve a figyelmemet a gondolataimról. Párszor pislogtam, hogy visszatartsam a könnyeket, és mosolyt erőltettem az arcomra, remélve, hogy egyikük sem veszi észre, hogy a sírás szélén álltam.

Axel vigyorogva felénk pillantott. – Komolyan? – kérdezte. – Nekem inkább egy vizes vidrának tűnsz.

Rúgtam egyet, amitől lefröcsköltem a vízzel.

– Azt hiszem, ez a bot elhajlott vagy valami – panaszkodott Axel megrángatva a botját.

– Igen, a bot a hibás – mondtam szárazon.

– Az első alkalomhoz képest elég jól csinálod – nyugtatta meg Ike, mielőtt legalább huszadik alkalommal elmagyarázta Axelnek, mit kell tennie. A nap tökéletes volt, a társaság még jobb, de hiába próbáltam elnyomni, nem éreztem jól magam. Késztetést éreztem, hogy mozogjak, elfoglalni magam, talán azt remélve, hogy kierőszakolná a gyomrom mélyén lakozó kellemetlen görcsös érzést. Hogy eltereljem a figyelmemet, elővettem a zsebórát, amit az álmom óta magamnál tartottam. Amint kinyitottam, elkezdett ketyegni, pont úgy, mint az álmomban. Még mindig nem tudtam értelmezni, de nem is igazán próbáltam. Hagytam, hogy az agyam egyik sarkában lapuljon, miközben minden másra koncentráltam, de időnként mégis belebotlottam. Amikor ez történt, elővettem az órát, és megnéztem, hátha valami varázslatos tör a felszínre.

Úgy tűnt, hogy a fiúk jól érzik magukat a vízben, úgyhogy úgy döntöttem, hogy egy kicsit meglátogatom a nagyit. Épp szólni akartam nekik, hogy elmegyek, amikor észrevettem, hogy a fiú, akit a sziklán és a mezőn láttunk, a parton áll, és csendben figyel minket. Még nem igazán irányítottam ezt az egész helyváltoztatást, és amikor megpróbáltam mellé jutni, egyik lábam egy sziklára érkezett, ami miatt elvesztettem az egyensúlyomat, és térdre estem.

– A francba! – morogtam, amikor a térdem a földhöz csapódott.

Ránéztem a fiúra, aki engem bámult. – A francba! – mondtam újra, rájőve, hogy egy gyerek előtt káromkodtam.

Összeszorítva a szemem megráztam a fejem.

– Bocs... ne mondd, hogy francba! Ez rossz. – kinyitottam a szemem. Ó, az ég szerelmére, Char! Hányszor fogok még káromkodni egy gyerek előtt? Ez biztosan rekord vagy valami hasonló. Megkockáztattam még egy pillantást a kisfiúra, de továbbra is üres arckifejezéssel figyelt engem,

A hatalmas ballépésemet a lehető legmélyebbre eltemetve, kényelmesebben térdeltem, mert úgy gondoltam, minél közelebb vagyok hozzá, annál nagyobb az esély, hogy válaszol nekem. Ez volt a harmadik alkalom, hogy megjelent... ez nem lehetett csupán véletlen. Lehet, hogy azt akarta, hogy én legyek az idegenvezetője? Nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok rá, főleg, hogy én is még csak most ismerkedtem meg énem eme oldalával.

– Hé, te ott!

Rám pislogott.

– Van neved? – próbáltam újra.

Csend.

Bár nem beszélt, és nem mutatott semmilyen érzelmet, aranyos gyerek volt. Nem igazán értettem, miért viselt bézs színű pamutruhát, de az öltözéke illett a viselkedéséhez: unalmas volt. – Te egy jóképű kisfiú vagy – próbálkoztam, de még csak el sem pirult. A fejemet megbillentve elgondolkodtam, miért nem beszél velem. Talán soha nem tanulta meg, hogy kell? Lassan kinyújtottam a kezemet a vállához, remélve, hogy megnyugtatóan megszorítom, de ő hátralépett. Azon törtem a fejem, mit tehetnék, hogy valamivel elnyerjem a bizalmát, bár nem tudtam pontosan, miért aggódtam ennyire érte, talán köze van a Click iránti feldolgozatlan érzelmekhez. A tekintete a zsebórára esett, amit még mindig a kezemben tartottam, és rámutatott.

– Tetszik? – kérdeztem, amikor izgalom villant fel az arcán valami iránti érdeklődéstől. Mivel nem engedte, hogy megérintsem, szinte biztos voltam benne, hogy nem veszi el a kezemből, ezért letettem közénk a földre, és azt mondtam: – Ha akarod, a tiéd lehet.

Felvette, egy pillanatig elmélyülten nézte, majd újra a szemembe nézett. – Tetszik? – kérdeztem. – A nagyapámnak is volt egy ilyenje.

Aztán eltűnt.

Összeráncoltam a homlokomat, az egész helyzet összezavart. Talán az idegenvezetők elvesztették őt?

Nem tűnt zaklatottnak vagy rosszkedvűnek. Gondolatban feljegyeztem, hogy megkérem Ike-ot, segítsen nekem megtalálni a vezetőket, hogy megbizonyosodhassunk arról, hogy valaki segít neki. Utáltam azt a gondolatot, hogy elveszett és teljesen egyedül van.

26. fejezet

 

Ike

 

Fordította: Alice

 

– Ki az a kölyök? – kérdezte Axel, állával a part felé biccentve. Charlotte a fiú előtt térdelt, akit a szikla közelében láttunk. Már megint? Miért bukkant fel ez a gyerek újra meg újra? Túl messze voltak ahhoz, hogy halljuk őket, de úgy tűnt, most valamivel többet kommunikált vele, mint korábban. Aztán ugyanolyan hirtelen ért véget a találkozás, ahogy korábban is: a fiú eltűnt. Charlotte meredten nézett arra a pontra, ahol az imént még a fiú állt, szemöldökét zavartan vonta össze.

– Nem ismered valahonnan? – kérdeztem Axelt, szememet le sem véve Charlotte-ról.

– Soha nem láttam – felelte Axel.

– Láttuk a túravezetőkkel, aztán még egyszer megjelent mellettünk. Furcsa, hogy mindig felbukkan.

– Valószínűleg előbb tanult meg helyet változtatni, mint hogy a vezetők mindent elmagyaráztak volna neki. Talán csak nem tudja, hova kéne mennie.

Bólintottam, mert nem volt jobb ötletem. Más magyarázatnak egyszerűen nem volt értelme.

Végül Charlotte felállt, felénk fordult, kezét széttárta, majd megvonta a vállát, mikor észrevette, hogy figyeljük. – Megnézem, hogy van a nagyi – kiáltotta, és intett.

– Hamarosan mi is ott leszünk! – ordította vissza Axel.

Villódzott és eltűnt, én pedig azt hittem, elment, de egy másodperccel később hirtelen előttünk termett, szemei tágra nyíltak, karját magasra emelte, és elkiáltotta magát: – Buh!

Axelt teljesen váratlanul érte: elvesztette az egyensúlyát, és egyenesen a fenekére huppant a folyóban.

– Az anyját! – káromkodott, miközben a vízben csapkodva próbált feltápászkodni.

Én alig bírtam visszafojtani a nevetést, de Charlotte kíméletlenül röhögött.

– Sajnálom… tényleg… de muszáj volt! – zihálta, miközben a kezét nyújtotta, hogy felhúzza a bátyját.

Axel el is fogadta a kezét, de nem azért, hogy kihúzassa magát – hanem hogy egy rántással belerántsa a vízbe, egyenesen a felszín alá. Charlotte köhögve, prüszkölve jött fel, haja az arcához tapadt, de még köhögőroham közben is sikerült valami halk káromkodást kipréselnie magából. Axel erősen hátba vágta.

– Köpd ki, csajszi! – gúnyolódott.

Charlotte a fenekére huppant, még mindig fuldokolva, haját mérgesen hátrasimította, és gyilkos pillantást villantott a bátyjára.

– Te kezdted – emlékeztette Axel, hangjában a legcsekélyebb megbánás nélkül, miközben még mindig a hátát veregette.

– Én csak meg akartalak ijeszteni – tiltakozott Charlotte a köhögéstől még rekedten. – Te viszont majdnem vízbe fojtottál!

Összeakadt a tekintetük, majd mindketten hangos nevetésben törtek ki, játékosan lefröcskölve egymást, mintha veszekednének.

Végül Axel nagyot sóhajtva felállt.

– Most mehetek átöltözni – panaszkodott, majd eltűnt.

A testvéri civódásuk szórakoztatóbb volt, mint bármi más. Állandóan ugratták egymást, de mindig szeretettel, mindig játékosan. Látva őket, úgy hiányoztak a saját testvéreim, mint még soha.

– Ti ketten teljesen őrültek vagytok – nevettem.

– Tudom – bólintott Charlotte. – Neked soha nem voltak ilyen testvéri viccelődéseid George-dzsal meg Cameronnal?

– Dehogynem. Mi leginkább egymás nadrágját húztuk le, vagy a golyókra céloztunk ököllel.

Charlotte egy fintort vágott. – Tőletek még ki is telik – mondta, majd játékosan kinyújtotta a kezét, és affektáló, déli akcentust mímelve így szólt: – Uram, volna olyan szíves, és kisegítene egy szegény hölgyet?

– Szörnyű a déli akcentusod, Charlotte – közöltem vele.

Felnéz a szempillái alól, és csettint egyet a nyelvével, mintha rágózna.

– Szóval, hogy érzed: segítenél egy szegény hölgyön, ha nem okoz túl nagy gondot… – próbált valami brooklyni vagy New Jersey-i akcentust utánozni, de olyan borzalmas volt, hogy nem igazán tudtam eldönteni.

– Kérlek, hagyd már abba, míg nem késő! – kuncogtam.

– Irigyelsz a kivételes utánzótehetségem miatt.

– Ja, hogy ez most az! – válaszoltam szárazon, miközben felhúzva talpra segítettem. Tekintetem rátapadt, ahogy újra hátrasimította a haját. A vízcseppek még mindig a bőrén ragyogtak, hullámokban visszatükrözve a napfényt. A póló anyaga a testéhez simult, kiemelve minden tökéletes domborulatot. Olyannak tűnt, mintha épp egy Playboy-címlapjáról kilépő modell lenne – azt a régi magazint tartottam elrejtve a kamaszkoromban. A gondolataim visszatértek az éjszakánkhoz, a végtelen órákhoz, amiket egymás felfedezésére szántunk: amikor kezemmel, számmal, testemmel követtek minden ívét.

Széles mosollyal viszonozta a pillantásom, szeme vidáman csillogott, és nem próbáltam rejtegetni a vágyamat. A fenébe is, de gyönyörű volt. Még inkább, amikor orcáját a legfinomabb rózsaszín árnyalat lepte el, amikor meglátta a tekintetem hevét.

Ahogy egymás szemébe néztünk, nőtt bennem az igény, hogy megismételjük a sziklán átélt éjszakánkat: az apró ujjainak siklását a mellkasomon, a szája játékos, finoman felfelé ívelő mosolyát. A csípője sima ívét, amit a kezem simított. A combja belső oldalának puha bőrét. A vállára omló haja, mely fátyolként takarta kebleit. Olyan volt, mint egy művészi alkotás; élő, lélegző, mozgó szobor, amely minden érzékemet simogatta.

– Ó, ifjú szerelem – gúnyolódott éneklő hangon Axel, akinek újbóli megjelenése megtörte a pillanatot.

– Na, jó mulatást nektek! – mondta Charlotte, figyelmen kívül hagyva. – Viszlát, később! – Egy utolsó pillantás és egy mindentudó mosoly után eltűnt.

Axel megmerevedve állt, készen egy újabb meglepetés támadásra. Felnevettem: – Azt hiszem, most tényleg elment.

Néhány lépéssel nyugodtan mellém lépett.

– Tehát tényleg csak úgy hobbiból csinálod ezt? – kérdezte viccesen, és a lábunknál heverő horgászfelszerelésre bökött.

Átrendeztem a botomat, és elvigyorodtam. – Az életem legjobb pillanatait többször a folyóban töltöttem az apámmal és a testvéremmel. Sok mindent tanultam a vízen.

– Tényleg? Például mit?

– Hát, az alapokat – kezdtem. – „Adj egy embernek egy halat, és egy napra megeteted; taníts meg valakit halászni, és egész életében enni fog” az apám egyik kedvenc mondása volt. Milliószor hallottam tőle.

Axel bólintott. – Tetszik.

– Ő volt a legjobb ember, akit ismertem. Büszke volt a munkájára és a családjára; elsőre talán nem volt nagy valaki, de a víz partján, horgászbottal a kezében, George-dzsal együtt láttuk azt az oldalát, amit anyám vagy bárki más elől takargatott. Az első sörömet is vele pecázva ittam meg. – Megrántottam a damilt, és figyeltem, ahogy a zsinór táncol a víz fölött, majd gyors mozdulattal visszahúztam. – Mesélt nekünk a nőket hajszoló korszakairól, mielőtt megismerte anyámat, és arról, hogy miután rátalált, más nő már nem jöhetett szóba.

– Ott tanított titeket a szerelemre is? – kérdezte Axel.

Felé fordultam, felvettem apám jellegzetes arckifejezését, és őt utánozva így szóltam: – Srácok, a szex gyönyörű dolog. A gyerekvállalás is gyönyörű dolog. De ha egyszer úgy kapnak el titeket a szenvedély hevében, és azt gondoljátok, hogy egyetlen óvszer nélküli alkalom nem okoz gondot, emlékezzetek erre: a szex babákhoz vezet, és a babák kevesebb szexhez. Mindig húzzatok gumit, jó?

Axel felnevetett. – Jófej pasinak hangzik.

Bólintottam, és a folyóra néztem. Eszembe jutott az öreg, hiányzott, de tudtam, hogy egyszer újra látom majd. Addig is az emlékek és a szeretet, amit adott, jó érzéssel töltött el. Szerencsés ember voltam, hogy olyan apám volt, mint ő.

Amikor visszafordultam, Axel két sört tartott a kezében.

– Lehet, hogy nem vagyok jó ebben a horgász-műfajban, de a sörivásban mester voltam – mondta, és egyik üveget felém nyújtotta. – Koccintsunk a faterodra!

Elvettem a felkínált sört, összeütöttük az üvegeket, majd nagy kortyokkal ittam. Amikor végeztünk, Axel mereven nézett a saját italára, szája feszes volt. Nem volt nehéz észrevenni, hogy valami nyomasztja, és azon tűnődik, meg akarja-e osztani velem. Nem kételkedtem abban, hogy Charlotte-ról lesz szó. Visszafordultam a víz felé, és hagytam, hogy a csend közénk telepedjen, amíg ő kész nem lesz beszélni.

Néhány pillanat múlva végre megszólalt. – Ő mindig is egy kicsit más volt, tudod?

– Tényleg?

Kortyolt a söréből. – Szép. Kedves. Mindenki szerette – mégis valahogy sosem illeszkedett igazán be.

Felpillantottam. – Mire gondolsz pontosan?

– Mintha tudta volna, hogyan kell beilleszkedni, de egyszerűen nem tette. Nem igazán.

Kortyoltam, és igyekeztem megfejteni, mire céloz.

– Azt mondja, hogy nálatok megtalálta ezt – miattad. Talált egy helyet, ahol beilleszkedhet.

– Szeretném azt hinni, hogy ez teljesen az én érdemem, de a város… az emberek ott jófejek. A többség legalábbis – tettem hozzá. Warm Springs népessége kicsi volt, de ami hiányzott a számokban, azt pótolta a szív. Az emberek őszintén jók voltak. – Azt kell, hogy mondjam azonban, Charlotte volt az, aki megnyerte őket. Valami volt benne, ami odavonzotta az embereket. Ő volt az, aki megnyerte őket. Én igazából csak megfékeztem egy lányt, hogy ne ugorjon le egy hídról, és a megfelelő irányba tereltem.

Felvonta a szemöldökét, kérdőn hunyorgott. – Le akart ugrani egy híd tetejéről?

Gondolatban megróttam magam, amiért elfelejtettem, hogy Charlotte kihagyta ezt a részt, amikor elmondta, hogyan találkoztunk, mert szégyellte, és nem akarta, hogy a bátyja gyengének tartsa. Ez az életének egy darabja volt – a múltjának része —, amit érthetően nem akart felidézni.

Sóhajtottam; tudtam, hogy kibújt a szög a zsákból.

– Meg akarta ölni magát. Teljes véletlen volt, hogy azon az éjjelen ott találtam magam a hídon.

Ő végighúzta kezét az arcán, és felnyögött. – Ilyen szar volt?

Charlotte képe futott át az agyamon: átázott, túlméretezett kabátba bújva, amely a testére tapadt, vizes hajjal, remegő kék ajkakkal.

– A végét járta – vallottam be. – Nem szeretek visszaemlékezni arra, hogyan találtam meg akkor éjszaka.

– Most... úgy tűnik, rendben van szerinted? Mármint mostanában – kérdezte Axel óvatosan.

Elgondolkodtam. Marlena látogatása előtt igennel válaszoltam volna, de most, hogy tudom, amit tudok, azok a pillanatok, amiket korábban csak elmerengésnek hittem tőle, inkább olyannak tűntek, mintha annak a mellékhatásai lettek volna, hogy ezen az oldalon tartózkodott, miközben technikailag még élt. És bár ő maga nem tudta ezt, talán valami, a tudatalattija mélyén, megérezte, hogy nincs rendben valami. – Azt hiszem, igen – mondtam végül, belül megrettenve, milyen könnyen jött a hazugság. – Miért kérded?

– Nem tudom. Mindannyian szomorúak vagyunk, amikor ideérünk, de idővel... jobb lesz. Megérted, hogy az emberek, akiket hiányolsz, előbb-utóbb itt lesznek veled. De Charlotte... olyan idegesnek tűnik. Még nem találta meg azt a nyugalmat.

Igyekeztem elrejteni növekvő szorongásomat, hogy Axel ennyire közel táncol a valósághoz. Nem engedhettem, hogy úgy gondolja, többet tudok. Nem voltam kész kockáztatni, hogy bárkinek elmondjam az igazat. „Nem akarom elveszíteni őt.” gondoltam. – Nem tudom, Axel. Charlotte más. Lehet, hogy egyeseknél csak tovább tart, mire ez bekövetkezik.

– Lehet – vonta meg a vállát, és a témát elengedve a fogás tervezésére tért, hogy mit süssünk ki abból, amit kifogunk. Azt mondtam, amit hallani szeretett volna, miközben ő tervezgetett, de az agyam egyre csak zakatolt: mit tegyek, mikor mondjam meg neki. Marlena bármikor visszahívhatott, és válaszokat várt tőlem arra, hogyan lehet segíteni Clicken, és bár tudtam, hogy erre kéne inkább odafigyelnem, nem tudtam rávenni magam. Életemben először a saját önző seggfej oldalam került előtérbe, és semmi szándékom nem volt beindítani bármit, ami elragadhatná Charlotte-ot tőlem.