6. fejezet
Charlotte
Fordította: Red
Ruby
– Megyek futni – mondta George másnap reggel, és lehajolt, hogy
megcsókolja a halántékomat, miközben az ágyon feküdtem, a lepedőbe burkolózva. – Amikor
visszajövök, megreggelizhetünk, mielőtt elindulunk a Pokol házába.
– Jól hangzik – mormoltam lustán.
Bólintott, és mély levegőt vett, mintha megkönnyebbült volna. – Próbálj
még aludni egy kicsit, bébi!
Kíváncsi voltam a hangulatára, de túl elégedett voltam ahhoz, hogy
most rákérdezzek, ezért megfogtam a fejét, és újra az ajkaimhoz húztam a
száját, nyelvemmel játékosan megpöckölve az ajkait. – Szeretlek! – mormogtam
az ajkára. – Jó futást!
A szája egyik sarkát felhúzta, és egy értő mosoly jelent meg az ajkán.
Teljesen kielégítette a nőjét, és ez jó érzéssel töltötte el. – Én is
szeretlek! – suttogta.
Miután elment, és elvitte magával a szája és teste által nyújtott
figyelemelterelést, lassan visszatért a Click iránti aggodalmam, miközben a
szemem a mennyezeten lévő repedést követte.
Füüüürlííííz!
Fájt a fejem, ahogy a szó kavargott benne. Ez volt az egyetlen dolog,
amit valaha mondott, én pedig képtelen voltam rájönni, hogy mit jelent. Anya
villant fel a képernyőn, ahogy megcsörrent a mobilom, és én haboztam, hogy
felvegyem-e vagy sem. Mióta Warm Springsben újra találkoztunk, a szüleimmel
való kapcsolatom – enyhén szólva – feszült volt. Leginkább apámmal, de anyámmal
sem voltak a legjobbak a dolgok.
Végül úgy döntöttem, hogy bármit is akar mondani, az üdvözölt
figyelemelterelés lesz a kínzó szótól, és felvettem a telefont, mielőtt bekapcsolódott
volna a hangposta.
– Szia, anya – csicseregtem, a hangom magasabb volt a
szokásosnál, hogy boldognak tűnjek, amiért hallom a hangját. – Hogy vagy?
– Jól vagyok – válaszolta. – Örülök, hogy hallom a hangodat,
drágám!
Mindig úgy tett, mintha mi sem történt volna, mintha ő nem engedte
volna meg apámnak, hogy elzavarjon, és azonnal megbántam, hogy felvettem a
telefont. Annak ellenére, hogy igyekeztem megbocsátani és elfelejteni, túl
gyakran jutott eszembe a kegyetlenségük, és hogy magamra hagytak.
– Igen, én is – mondtam, utánozva könnyed hangnemét. Szerencsére
még nem kapott rá a videohívásokra. Legalább nem kellett megpróbálnom a
hangomhoz igazítani az arckifejezésemet.
– Na, hogy vagy?
Becsuktam a szemem, és igyekeztem nem sóhajtani. Egy részem azt
akarta, hogy elmondjam neki az igazat, de abból semmi jó nem származott volna.
Az életem középpontjában az a képességem állt, hogy látom és beszélek a
halottakkal, és mivel éppen ez volt az oka annak, hogy az apám elzavart, nem
éppen ez volt a legnépszerűbb beszélgetési téma, így csak egy lehetőségem
maradt. – Remekül vagyok – hazudtam.
Hosszú szünet következett, majd ő sóhajtott.
– Charlotte, tudom, hogy már régóta nem vagyunk közel egymáshoz,
és igen, ez nagyrészt az én hibám, de legalább adnál egy esélyt nekem? Kérlek!
Visszafogadnál egy kicsit?
Bűntudat öntött el, de aztán elöntött a harag. Miért kellene
bűntudatot éreznem? Talán a fejfájásom miatt, vagy a fájdalom miatt, amit
még mindig éreztem az árulása miatt, de felcsattantam: – Jól van, anya! Be
akarsz kerülni az életembe?
– Igen.
– Tényleg tudni akarod, milyen az életem most?
– Mindennél jobban, Charlotte – erősítette meg, hangjában
nyilvánvaló kétségbeeséssel.
Kiadtam magamból mindent. – Három kislány lelkét találtam egy New
York-i házban. Csak kettőnek sikerült átkelni. A harmadik gyerek egy sötét
hálószobában ragadt, és nem tudom rávenni, hogy kommunikáljon velem. Semmi sem
működik. Csak arra tudok gondolni, hogy segítsek neki. Nem tudok aludni, mert
csak a hangját hallom, ahogy ugyanazt a szót ismételgeti újra és újra. Szegény
kedves férjem kínozza magát, hogy segítsen nekem, ami szinte lehetetlen, mert
az egyetlen dolog, ami az összes problémámat okozza, halott, és ő nem látja a
halottakat. De én igen, csak ebben az esetben az ajándékom a
használhatatlannál is rosszabb, mivel nem jövök rá, hogyan segíthetnék
Clicknek.
Anya olyan sokáig hallgatott, hogy már épp meg akartam győződni arról,
hogy a vonal még mindig él-e, amikor végre megszólalt: – Click?
Felnyögtem, mert nem akartam magyarázkodni, mert az azt jelentette
volna, hogy részletesebben el kell magyaráznom a képességemet, és akkor nem
tudtam volna megbirkózni az ő hitetlen ítélkezésével. – Nem értenéd meg – morogtam.
– Próbáld meg! – sürgetett határozott hangon.
Felhorkantam, felismerve azt a hangnemet a tizenéves éveimből, amikor
megpróbált kapcsolódni a világvégét jelentő tinédzser problémáimhoz. Azokkal az
évekkel kapcsolatban azonban az volt a helyzet, hogy ő valójában nagyon jól
tudta a dolgokat perspektívába helyezni, de én ezt elfelejtettem, mert ő és az apám
annyira megbántottak. Sóhajtottam, és elmagyaráztam: – Click a kislány.
Több mint húsz éve halt meg, és egy elhagyatott ház sötét szobájában ragadt, és
bármit is próbálok, nem tudom rávenni, hogy válaszoljon nekem. És ha nem tudom
rávenni, hogy válaszoljon, nem segíthetek neki átkelni a túloldalra.
A szívem minden másodperccel egyre jobban összeszorult, ahogy a vonalban
csend maradt. Nyilvánvalóan hiba volt elmondani neki – tudtam, hogy még nem áll
készen az igazságra. Még mindig azt hitte, hogy őrült vagyok, ahogy apám is.
– Hogyan halt meg? – kérdezte végül.
– Nem akarod tudni, anya! – mondtam bosszúsan.
– De igen, Charlotte!
Hogy akarhatná? Rosszul lettem, ha csak rágondoltam – Agnus, és a
férje, amit azokkal a szegény, tehetetlen lányoknak tettek. Hogy akarhat
valaki ilyen szörnyűségekről tudni? Már éppen el akartam utasítani, hogy
elmondjam neki, de megálltam. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy
egyáltalán megkérdezte. Ez volt az utolsó dolog, amit vártam tőle. Felültem, egy
párnát a hátam mögé tettem, majd a fejtámlának dőltem.
– Volt egy férfi, aki nyilvánvalóan szerette a kislányokat... – megálltam,
hangom ösztönösen lágyabbá vált. – A felesége segített elrabolni őket, de
Clicket neki adták. Az apja nem tudott mit kezdeni vele, ezért eldobta. Azt
hiszem, egyeseknek könnyebb egyszerűen megszabadulni a gyereküktől, ha azok nem
úgy viselkednek, ahogy ők azt szeretnék.
Nem reagált arra a célzásra, amit tettem arra vonatkozóan, hogy mit
tettek velem. – Úgy érted, a felesége tudta, hogy ő…
– Igen – szakítottam félbe.
Hagytam, hogy a csend elhúzódjon, tudva, hogy nincs más, amit
mondhatnék.
– Isten áldja azoknak az édes kislányoknak a szívét – mormolta
végül, fájdalommal átitatott hangon.
Őszinte együttérzését hallva még egy fokkal leeresztettem a
védelmemet. – Amit átéltek, anya... én csak... az a szörnyű férfi és a
felesége... amit velük tettek.
– Nos, nem keresztényi dolog embereket a pokolra kárhoztatni, de
azt hiszem, az Úr ebben az esetben talán elnéző lesz velem.
Felhorkantam. Nem tudtam megállni. Csak az anyám tudta úgy mondani,
hogy reméli, valaki a pokolban fog megrohadni, hogy szinte udvariasnak tűnjön.
– Megölték őket? A házban? – folytatta.
– Igen. Nos, a férfi tette. Aztán megölte a feleségét,
mielőtt végzett magával.
– Ó, Charlotte – sóhajtott. – Annyira sajnálom, hogy ennyi
csúfságot kell látnod, drágám!
Szavai lerombolták védelmemet. Hittem neki, de ami ennél is több:
hittem, hogy végre ő is hitt nekem – hitt abban, hogy nem vagyok őrült,
és valóban látom a halottakat. Évek óta először, amit nem is tudok megszámolni,
csak azt akartam, hogy öleljen át, és a melegségével megnyugtasson, ahogyan
tette, amikor kislány voltam; amikor a világ olyan nagynak és ijesztőnek tűnt,
de valahogy, csak azzal, hogy az ölében ültem, a fejemet a nyakához hajtva,
belélegezve a parfümjét, miközben ő megnyugtató dallamot dúdolt, tudtam, hogy
minden rendben lesz.
– A lány, Click. Nem hall téged? – kérdezte, visszarántva az
emlékekből. – Ha életében süket volt, akkor szellemként is süket lenne?
Elvettem a telefont a fülemtől, és teljesen hitetlenkedve bámultam rá.
Ötletelt velem?
– Öö, nem. Nem süket. Hall – dadogtam, teljesen tanácstalanul a
fordulat miatt. Mi van, ha együtt gondolkodik velem? Egyedül nem
jutottam semmire, és segítenem kellett Clicknek. – Anya, nem tudom,
mit tegyek! – a hangom elcsuklott, miközben könnyek gyülekeztek a szememben. – Félek,
hogy nem fogok tudni segíteni neki. Nem értem, miért kaptam ezt a képességet,
ha nem tudok segíteni minden elveszett lelken!
Hosszú pillanatig csendben maradt, talán megdöbbentette az
őszinteségem. Évek óta egy zárt ajtó választott el minket egymástól; ő pedig
kopogott rajta, könyörgött, hogy engedjem be. Hirtelen kinyitottam az ajtót, és
ő nem tudta, hogy berontson-e, vagy várjon, amíg kicsit jobban kinyitom.
– Mit tudsz még róla mondani? – kérdezte, gyengéd, de elszánt hangon.
Párszor pislogtam, hogy összeszedjem a gondolataimat. – Olyan,
mintha elveszett volna, vagy valami ilyesmi. Ugyanazt a szót ismételgeti újra
és újra, és az ujjaival kopogtat a falon. Néha az ujjait összekopogtatja, és
kattogó hangokat ad ki a nyelvével – utánoztam neki a hangot, majd halkan
hozzátettem: – Ezért hívom őt Clicknek[1].
– Melyik szót ismételgeti?
Hátradöntöttem a fejem, és a fejtámlához ütöttem. Összeszorítottam a
fogam, mert a mozdulat csak növelte a fejfájásomat. Ez az egész beszélgetés
olyan szürreális volt. Miért most hisz nekem? Miért nem évekkel ezelőtt,
amikor depresszióba süllyedtem, mert elvesztettem a bátyámat, és egyúttal úgy
éreztem, hogy megőrülök, mert halott embereket láttam, amikor felébredtem.
– Elmosódott, de úgy hangzik, mint Füüüürlííííz. – Pontosan
utánoztam a szót, ahogy Click mondta, és ugyanolyan hangsúllyal. Anya
hallgatott, és az áttörésre irányuló reményeim frusztrációba fulladtak.
Legyőzve sóhajtottam: – Értékelem, hogy megpróbálsz segít...
– Lehet, hogy Für Elise-t mond? – szakított félbe. – A
Beethoven darabot?
A hangom elakadt, amikor a kérdése végigfutott az agyamon.
– Látszottam neked ezt korábban – folytatta. – De soha nem mutattál
túl sok érdeklődést, hogy megtanuld.
Az iskolai tanárnő édesanyám zongoraleckéket is tartott, és ő tanított
meg zongorázni. – Talán az ujjainak kopogása a dal hangjainak leütése?
Idiótának éreztem magam. Hogy nem vettem észre? De anyám ötlete
telitalálat volt. Click élete során zongorázhatott, és kedvelte ezt a darabot. – Atya
ég, anya! – kiáltottam fel, miközben izgalom futott át rajtam. – Azt
hiszem, rájöttél, mi a helyzet vele.
– Úgy hangzik, mintha autista lenne, Charlotte. A szemkontaktus
hiánya, a szavak és hangok ismétlése... ez fixáció lehet... Megmaradna ez az
állapota szellemként is? – Mielőtt válaszolhattam volna a kérdésére, folytatta:
– A spektrumon lévő gyerekek gyakran fixálódnak bizonyos dolgokra. Néha ez
egy játék, egy bizonyos téma, vagy akár egy dal. Biztosan találkozott
zongorával valamikor az életében, vagy legalábbis valaki zenét játszott neki.
Most, hogy belegondolok, a kattogás lehetett metronóm; a ritmikus ketyegés
megnyugtató lehetett számára. – Lélegzetet vett, majd folytatta, most már
teljes tanári módban: – Charlotte, be kell lépned a világába, hogy
felkeltsd a figyelmét! Ha autista, ez az egyetlen módja, hogy előcsalogasd.
Talán, ha Beethoven-t játszol a telefonodon, ráveheted, hogy figyeljen rád.
Különösen örültem, hogy abban a pillanatban nem láthatott, mert biztos
vagyok benne, hogy teljesen elképedt arckifejezés volt az arcomon. Anyám
speciális nevelési igényű gyerekeket tanított, és jól ismerte az autizmus
jeleit. Bár nem voltam jártas az ilyen fogyatékosságban, nem tudtam elhinni,
hogy ez soha nem jutott eszembe. Tudnom kellett volna! Gyerekkoromban folyamatosan
azt hallgattam, ahogy a tanítványairól beszélt. Visszahajtottam a takarót, és
kiugrottam az ágyból. Anyám épp most adott reményt, hogy talán el tudom érni
Clicket.
– Anya... köszönöm! – Esélytelen, hogy nem vette észre a
megkönnyebbülést a hangomban. – Mennem kell, de később hívlak! Szeretlek!
– Válaszra sem várva letettem, mert nem akartam több időt vesztegetni, hogy
eljussak Clickhez.
7.
fejezet
George
Fordította: Suzy
Az ujjaimmal a Kern és Dalton
Ügynökség recepciójának szénfekete pultját kocogtattam, míg egy ismeretlen
recepciós tájékoztatta Mr. Kernt az érkezésemről. Amíg vártam, visszajátszottam
a beszélgetést Charlotte-tal mielőtt elhagytam a hotelt. Teljesen felkészültem
arra, hogy megígértessem vele, nem megy el nélkülem a találkozóra Clickkel és
megkönnyebbültem, hogy ez nem szükséges, mert nem mutatta jelét, hogy kikelne
az ágyból, amíg vissza nem térek. Miután elaludtunk, végre egyszer mélyen
aludt, de még mindig nem eleget. Csendben imádkoztam, hogy még aludjon és nekem
kelljen felébresztenem, amikor visszamegyek a hotelbe.
– Mr. Kern fogadja önt –
mondta a csinos szőke, visszahozva a pillanatba. – Forduljon jobbra a folyosó
végén és az utolsó ajtó a bal oldalon. – Nem foglalkoztam azzal, hogy
elmondjam, voltam már itt korábban és tudom, hová menjek. A szorongás, hogy mit
fogok csinálni, visszatért, ahogy követtem az ismerős utat Martin Kern sarki
irodájához.
– George – mondta vidáman az
irodája ajtajából, ahogy közeledtem. – Mintha maratont futottál volna. – A
túlságosan barátságos mosolya ezzel a megjegyzéssel inkább idegesítőnek tűnt,
mint üdvözlőnek.
Gúnyosan felhorkantam a
megjelenésünk éles kontrasztján, ahogy ránéztem az ő testreszabott öltönyére,
piros nyakkendővel és az én izzadtságtól átázott futóruhámra. – Charlotte nem
futó, én meg minden nap futok. Úgy tűnt a legértelmesebbnek, ha a kettőt
kombinálom, így nélküle is meg tudom csinálni – magyaráztam.
– Nos, mindegy, jó látni
téged – mondta kuncogva, ahogy felém nyújtotta a kezét.
– Téged is, Martin. – Megtöröltem
az izzadt kezemet a rövidnadrágomba, mielőtt megráztam az övét, majd erőltetetten
viszonzom a mosolyát. Martin nem az egyik kedvenc emberem a világon, de szívességet
tett nekem és szépen kellett játszanom. Hátralépett és intett, hogy lépjek be
az irodájába. Két lépést tettem, amikor a szemem megakadt valamin a fal mentén,
és megálltam egyhelyben.
– Nem fantasztikus? –
kiáltotta, miközben könnyedén megfogta a vállam, Charlotte promóciós fotójára
mutatott, ahogy folytatta. – Ez lett volna a harmadik évad promóciós képe, de… –
A mondata elhalt, csalódottság volt a hangjában. – Gondolom, nem annak szánták
– fejezte be. – De rettentő dögösnek tűnik, mi?
Hirtelen eszembe jutott a
számtalan ok, amiért nem kedveltem Martint, ahogy az életnagyságú fotót
bámultam, a feleségem arca egy tonnányi smink alá temetve és nyilvánvalóan
retusálva; pótlással tették a haját hosszabbá és dúsabbá; a dekoltázsa kiemelkedett
a pólója tetején. Charlotte volt, de nem az igazi Charlotte – nem az én
Charlotte-om. Charlotte annyival több volt, mint ez a túlszexualizált
változata.
– Nem, ezt kihagytuk –
motyogtam, alig tudva elrejteni a megvetésem. Ez az ábrázolás volt a fő oka
annak, hogy Charlotte otthagyta a műsort. Martin és a producerek arra
biztatták, hogy szexisebb és merészebb legyen. Az volt a fő érvük, hogy ez
szükséges a nézők érdeklődésének fenntartásához. Mintha a halottakkal való
beszélgetés hihetetlen képessége nem lett volna elég ok arra, hogy az emberek
nézzék a műsort. Elfordultam a fotótól és leráztam magamról, hálásabb voltam,
mint valaha, hogy a feleségem úgy döntött, elege van.
– Foglalj helyet! – mondta,
az ülősarokhoz lépve, és a padlótól a plafonig érő ablakokkal szembeni
bőrkanapé felé intett, ami tökéletes kilátást nyújtott Manhattanre. Egy
laptopra mutatott a dohányzóasztalon. – Pár perc múlva kapcsolatba lépünk vele.
Bólintottam és levettem a
kabátomat, a kanapé karfájára tettem, mielőtt leültem. – Tényleg értékelem,
hogy összehoztad ezt, Martin! – Ez igaz volt. Még ha az egyik részem
legszívesebben torkon vágta is volna, mégis hálás voltam, hogy rászánta az
időt.
Martin leült mellém és a számítógéppel
babrált, míg én próbáltam meggyőzni magam, milliomodjára, hogy helyesen
cselekszem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogja ezt Charlotte fogadni. –
Hallott Charlotte-ról, mielőtt kapcsolatba léptél vele? – kérdeztem, miközben a
combjaimat dörzsöltem, nyugtalan lettem a szorongásomtól.
– Nem – válaszolta nyersen.
– Nem igazán követi a televíziót a saját műsorán kívül.
– Akkor, hogy vetted rá,
hogy beleegyezzen?
– Kiderült, hogy az ügynöke
az Egyesült Államokba akar költözni. Azt mondtam neki, hogy talán keresünk egy
új tagot az ügynökséghez. – Felhúztam a szemöldökeim, meglepődtem, milyen
messzire ment.
Felugrott a Skype ablaka és
telefoncsörgés hallatszódott a hangszórón keresztül. Martin hátrapillantott
rám. – Charlotte tényleg nem tudja, hogy ezt csinálod? – kérdezte. Megráztam a
fejem, amikor egy kerek zöld szemű és orrpirszinges nő bukkant fel a képernyőn.
A haja koromfekete volt, rövid, tépett frufruval. – Hát, most már túl késő –
mondta Martin a szája szegletéből, mielőtt ragyogón elmosolyodott.
– Marlena – sugárzotta mosolyogva.
– Köszönöm, hogy beleegyezett a mai videóbeszélgetésbe.
– ’Ello – mondta Marlena
erős brit akcentussal, hunyorgott, mintha az segített volna jobban hallani.
Martin a homlokát ráncolva
babrálta a laptopot.
– Hall engem?
– Nem hallom magát –
állította hangosan, és közelebb mozdult a képernyőhöz.
– Marlena?
– ’Ello? Mr. Kern? –
Hátradőlt, megütögette a számítógép oldalát, megremegtetve a képet a
képernyőnkön. Jézus, ez a nő nem semmi.
– Eh, nem hiszem, hogy ez
segít – mondta Martin, összerándulva.
– A kutyafáját! – motyogta.
Megfordult és a képernyőn kívülre kiáltott – Nick! Be tudnál jönni és
megcsinálni ezt a szörnyű dolgot? – aztán az orra alatt azt motyogta: –
Rohadtul utálom a számítógépeket!
Egy pufók, szemüveges és
kecskeszakállas férfi bukkant fel, és a számítógéppel foglalatoskodott. –
Lenémítottad a hangszórót – mondta türelmesen, ahogy kiegyenesítette a
laptopot. Marlena felnevetett, miközben megpaskolta a férfi karját. – Elveszett
lennék nélküled, Nick!
– Most már hall engem,
Marlena? – kérdezte Martin, és a nő visszafordult a képernyő felé.
– Ah, Mr. Kern! Elnézést
kérek! Technikai nehézségek, vagy valami hülyeség a hangerővel.
– Nos, értékelem az idejét,
és tudom, hogy Mr. McDermott is hálás érte – mondta Martin, felém fordítva a
laptopot. A nő intett a kezével, ahogy hátradőlt, még többet felfedve a
felsőtestéből. A rajta lévő feszes fekete póló, amin Johnny Cash felmutatta a
középső ujját, nem rejtette el a tényt, hogy nem visel melltartót.
A torkomat köszörülve
bemutatkoztam – Üdvözlöm! – mondtam esetlenül, kényszerítve magam, hogy a
kamerába nézzek, ne a képernyőre. – Köszönöm, hogy beleegyezett, hogy beszél ma
velem! Azt mondták, ha valaki segíthet nekünk, pontosabban a feleségemnek, az
maga.
Kicsit előrehajolt, a zöld szemei
finoman mozogtak, ahogy az arcomat pásztázta. Egy pillanatig az egyik körmét
rágta, mielőtt azt mondta – Negyvenkettő.
Martin rám nézett, aztán vissza a
nőre. – Tessék?
A nő figyelmen kívül hagyta és
csak engem bámult. – Mit jelent a negyvenkettes szám magának?
Lefagytam, kicsit megdöbbentem.
Mondták, hogy vannak pszichés képességei, de nem voltam felkészülve arra, hogy
nyíltan kimondja. Nyugtalanul pillantottam Martinra. Pontosan negyvenkét
hónapja voltam tiszta, de nem igazán akartam, hogy Martin tudja ezt rólam.
Mielőtt válaszolhattam volna, a nőnek megrándult a szája és azt mondta –
Máskor, szívem –, aztán megkönnyebbülésemre témát váltott – Az ügynököm azt
mondja, hogy a felesége tud beszélni a halottakkal?
– Nos, igen. A limbusban[1]
ragadt lelkekkel – tisztáztam.
Megint engem méregetett a
képernyőn keresztül. – Nem tudja, hogy kapcsolatba lépett velem. – Ez nem
kérdés volt és inkább olyan volt, mintha magának mondaná, nem nekem. Nem tudtam
megmondani a hangszínéből, hogy hibának tarja-e, amiért felvettem vele a
kapcsolat anélkül, hogy előbb megbeszéltem volna Charlotte-tal.
– Nem. – Megint
megköszörültem a torkomat, kétségeim támadtak a döntésemről, hogy egyáltalán
kapcsolatba léptem Marlenával. Talán először szólnom kellett volna
Charlotte-nak. A fenébe! Rossz
ötlet volt.
– Elég klassz egy ilyen
ajándék – folytatta, vagy nem vette észre a habozásomat, vagy leginkább úgy
döntött, figyelmen kívül hagyja.
Összeráncoltam a homlokom, nem
tudtam, mit válaszoljak. Az volt és nem volt az, de ez a beszélgetés máskorra
tartozott. Ehelyett tovább részleteztem. – Próbál nekik segíteni elrendezni a
befejezetlen ügyeiket, hogy átléphessenek. – Olyan régóta magyarázom Charlotte
képességeit a szkeptikusoknak, hogy furcsa volt nem a szokásos reakciót kapnom
Marlenától. Igazából jó volt végre kihagyni a bővebb magyarázatot.
– Nos, Mr. McDermott…
– Kérem – szakítottam félbe –,
hívjon George-nak.
– Rendben, George! Szerinted
hogyan segíthetnék a feleségednek?
Nagy levegőt vettem, megdörzsöltem
a fejem, keresve, hogy hol is kezdjem.
8.
fejezet
Charlotte
Fordította: Suzy
A taxisofőr aggódva nézte a
házat, amikor lehúzódva megállt, aztán a válla felett visszanézett rám. –
Biztos, hogy ez az a hely? – kérdezte.
– Ez az. Köszönöm! – Adtam
neki egy köteg pénzt és kiszálltam. Úgy döntöttem, gyorsabb, nem említve, hogy
biztonságosabb, ha taxival megyek a Pokol Házába, ahelyett, hogy megpróbálnék
átnavigálni New York Cityn a kocsinkkal. Felnyögtem, mikor Agnus megjelent a
verandán, lenézően nézett rám, de gyorsan leráztam a közeledő félelmet; ma egy
jó nap lesz. Ma segíteni fogok Clicknek megtalálni az örök békét, és aztán
George és én továbbléphetünk, és elkezdhetjük életünk új fejezetét. Leutánozva Agnust,
felemeltem az állam, felmentem a veranda lépcsőin, elmasíroztam mellette és
beléptem a házba.
Felmordult, nyilvánvalóan
bosszúsan, hogy nem vettem tudomást a jelenlétéről. – Megígérted, hogy segítesz!
– nyafogott a hátam mögött.
– Hagyj békén, Agnus!
Komolyan – figyelmeztettem. Tiltakozásul morgott, és ahogy mindig, követett
Click szobájáig. Click nem vett tudomást a jelenlétemről, csak járkált a
padlón, ujjaival a láthatatlan zongora billentyűit kopogtatta, a nyelve
csettintésével pedig tartotta az ütemet.
– Szia, szép kislány! –
üdvözöltem, habár tudtam, nem fog válaszolni. – Zongora – mondtam, kinyújtva a
kezeim és úgy mozgatva az ujjaim, mintha játszanék rajta. Ezúttal egy
pillanatra rám nézett, de nem hagyta abba a járkálást. Kezdésnek jó volt.
– Für Elise – mondtam
óvatosan kiejtve.
Megállt és egyenesen a szemembe
nézett. Annyira elkeseredetten próbáltam elérni, hogy amikor végre megtörtént,
döbbenten lefagytam. Olyan mélység volt a sötét tekintetében, amit nem láttam
ezelőtt. Jelen volt. Most először, mióta megtaláltam őt, nem volt üres a
tekintete.
– Fürr Elissse – ismételte,
ezúttal tisztábban.
Ujjongva elmosolyodtam.
Kapcsolatba lépett velem. Beszélgettünk. A szívem izgatottan megdobbant a
lehetőségektől.
– Meg is vagy, édes lányka.
– Halkan beszéltem, aztán magamra mutattam. – Charlotte vagyok.
Párszor pislogott, majd még
határozottabban megismételte – Fürrr Elissse.
Bólintottam és mosolyogtam, ahogy
a telefonomért matattam, amit majdnem elejtettem a kapkodásban, el ne veszítsem
megint. Gyorsan megnyitottam a You Tube-ot és egy felvételt kerestem, szidva
magam, hogy nem készítettem elő, mielőtt ideértem. Szerencsére nem volt hiány a
lehetőségekből és halkan beszéltem, míg pörgettem, hogy egy olyan verziót
találjak, ahol tisztán látszik a zongora, remélve, hogy fenntartja a
kapcsolatot.
– Für Elise – mondtam
megint. – Kiváló ízlésed van. Beethoven nagyszerű zeneszerző volt. –
Letérdeltem és a sarkaimra ültem, hogy egy szintre kerüljek vele, így láthatta
a kijelzőt.
Elfordult és ismét elkezdett
járkálni.
A francba, elveszítem!
Végre találtam egyet, ahol csak
valakinek a kezei voltak a billentyűkön, gyorsan megnyomtam a lejátszást és a
csodaszép dallam felcsendült a telefonom hangszóróiból. Click hozzám sietett,
és párszor megpróbálta – sikertelenül –, elvenni a telefonomat, láthatóan nem
értette, hogy a jelenlegi állapota ezt nem engedi.
Megnyomtam a szünetet és ő
tiltakozva sikítani kezdett. – Csak hallgasd, édesem! Ne nyúlkálj! – Megint
elindítottam, és amikor visszatért a zene, abbahagyta a sírást. Ahogy szólt a
zene, a szája mosolyra húzódott és a szemei tiszta örömtől csillogtak. Gombóc
keletkezett a torkomban, azt kívántam, bár én is átélhetném, ahogy ő, csak egy
pillanatra. Számomra ez csak egy kellemes dal volt, de Click számára valami
teljesen más. A tekintete elkalandozott, ahogy mosolygott és még kuncogott is,
mintha valami olyasmit látna, amit csak ő láthat. Megcsináltam! Elértem
őt. Az egész aurája megváltozott, a lelke felemelkedett. Ez volt, tudtam.
Clicknek látnia kellett a másik oldalt. Most már átkelhet.
Vártam, azt hittem, bármelyik
pillanatban eltűnhet, de nem így volt. A dal véget ért és felsikított, Für
Elise, újra és újra, sosem voltak még ilyen tiszták a szavak. Ismét
lejátszottam neki, és újra, néztem, ahogy minden alkalommal felragyog az
örömtől, de még mindig nem kelt át.
– Tudod, mi a mennyország? –
kérdeztem, leállítottam a zenét és letettem a telefonom.
Kiáltott a zenéért, újra a
telefonomért nyúlt és a szívemben tudtam, ez nem fog működni. Hogyan tudna
átkelni, ha nem tudja, hová menjen; ha nem tudta, hogy van egy hely, ahová mehet?
Hogyan magyarázhatnám el neki? A remény szikrája, amim volt, amikor beléptem
ebbe a házba, lassan kihunyt, miközben még tízszer lejátszottam a dalt.
A dal lejátszása.
Click boldog.
A dal véget ér.
Click sikít.
Ismétlés.
Lelkes voltam, amikor beléptem a
Pokol házába. Biztos voltam benne, hogy megvan a válasz, de most már tudom,
hogy nem volt válasz. Ennek nem volt semmi értelme. Miért nem tudtam segíteni
neki? Vártam, könnyek öntötték el a szemeimet, ahogy a düh szétáradt bennem, és
rám zúdult az Istennel és Mennyországgal kapcsolatos összes kétségem.
Mi a fene volt ez? Isten miért
engedi ezt megtörténni? Tényleg hagyná, hogy ez a megkínzott és meggyilkolt
gyermek egy sötét szobában töltse az örökkévalóságot? Hol volt Ő? Hol voltak az
irgalmas angyalai? Felálltam és kirohantam a hálószobából, elviselhetetlen volt
a kétségbeesés. Click tombolt. Sikoltozott és sírt, engem pedig elöntött egy új
borzalom.
Mit tettem?
Ezelőtt legalább nyugodt volt a
sötét világában; most adtam neki valamit, amit annyira szeretett, csak hogy el
is vegyem tőle.
Isten… miért? Könnyek
folytak le az arcomon, amikor éles fájdalom hasított a fejembe, majdnem térdre
rogytam. Megfogtam a fejem, meg akartam állítani a fájdalmat. – Miért engedted
ezt megtörténni? – sikítottam Istennek-senkinek. – Miért nem csinálsz valami!t?
Segíts, hogy segíthessek! – kiáltottam, ahogy elindultam lefelé a lépcsőn. –
Kérlek, segíts – zokogtam.
– Hagyd abba a nyavalygást!
– csattant fel mögöttem Agnus.
Megfordultam és rámeredtem, a
lüktetés a fejemben intenzívebbé vált a hirtelen mozdulattól.
Agnus lelke villogónak,
pislákolónak tűnt, mint egy stroboszkóp. Nem tudtam biztosan, ez olyasmi-e,
amit ő csinál vagy a fejemben lévő pulzálás. – Azt mondtad, segítesz nekem!
Megtettem, amit mondtál, most te is tartsd be a szavad! – követelte.
Megemelkedett a vérnyomásom. –
Azt mondtam, megpróbálom, de csak miután segítettem azoknak a
lányoknak.
– Segítettem neked!
– Hogyan? – kiáltottam. –
Nem csináltál semmit, csak picsogtál, és arról nyafogtál, hogy te mit akarsz.
Én segítettem a lányoknak, nem te! Az egyetlen dolog, amit tettél, hogy
elcsalogattad azokat a szegény lányokat a családjaiktól, hogy készségesen
odaajándékozd őket a férjednek, hogy a játékszerei legyenek a bántalmazáshoz és
a gyilkossághoz. – Ökölbe szorítottam a kezeimet az oldalamnál, a hangom rekedt
volt a kiabálástól, ahogy a hónapokig tartó kudarc és tehetetlenség kirobbant
belőlem. Aztán mondtam valamit, amit sosem mondtam még senkinek ezelőtt, se
élőnek, se holtnak. – Remélem, amikor végül átkelsz, a pokolban fogsz rohadni!
Bár, talán az valójában jobb lesz, mint amit megérdemelsz.
A szavaim ideget értek nála és
hátratántorodott, mintha megütöttem volna. Nem vártam meg a cáfolatát,
elsuhantam mellette és a lépcső felé futottam. Click még mindig sikított, és a
szívem megszakadt, ahogy felemésztett a bűntudat.
– Állj! – kiáltotta Agnus,
megjelenve előttem. A lépteim akadoztak, ahogy erősödött a fájdalom a fejemben
és érzésre, mintha egy jégcsákány szurkálná az agyamat. Eldőltem és a fejemet
fogtam, az egyik kezemmel a korlátra támaszkodtam, nehogy leessek. Agnus, aki
nem érzett együtt a fájdalmammal, kihasználta az akadozó menekülésemet, a
fülemhez tette a száját és gyűlölködve azt suttogta. – Ha rád találtam volna
kislány korodban, te is velem jöttél volna! A férjem nagyon örült volna, hogy
ilyen csinos kis jószágot hoztam haza.
Felemeltem a fejem, hogy
ráordítsak, de a fejemben lévő fájdalom felrobbant, szétterjedt,
elhomályosította a látásom. A lángolás véget nem érőnek tűnt, átsugárzott
rajtam, amíg hirtelen abba nem maradt. A fájdalom eltűnt épp mielőtt a lábaim
összecsuklottak, a karjaim tehetetlenül próbáltak megtartani, ahogy elkezdtem
zuhanni.
Aztán… nem volt semmi.
Köszönöm szépen
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés