Prológus
Fordította: Alice
Az alvás mindig menekülést jelentett számomra. Amikor az
életem túl nehézzé vált az adottságom miatt, amikor az elmém nem
engedelmeskedett, és minden egyes lélegzetvétel felemésztette az összes
energiámat, amikor békére vágytam, tudtam, hogy az álomban mindezt
hátrahagyhatom egy időre, és újraindíthatok. Nem álmodtam gyakran, de amikor igen,
ritkán emlékeztem rájuk – de ezúttal más volt. Ezúttal, miközben aludtam, az
álmaim ide vezettek.
A földön feküdtem, a fánk alatt. A napfény megvilágította a
felettem lévő leveleket, az őszi színek ragyogó kavalkádja keserédes
nosztalgiával töltött el. Apró patakok csobbantak a köveken, száraz levelek
susogtak a hűvös őszi szélben. Mozdulatlanul feküdtem, hagyva, hogy minden
izmom ellazuljon, teljesen belemerültem a természet dallamának végtelen
zenéjébe.
Ez.
Ez egy jó álom volt.
Lehunyva a szemem mély levegőt vettem, beszívva a nyugalmat és
a szépséget, amíg úgy nem éreztem, a tüdőm szétpattan.
– Charlotte? – A kérdés egy olyan hangtól érkezett, amit olyan
régóta nem hallottam, de amit nagyon jól ismertem. Megdermedtem, visszafojtottam
a lélegzetem, nem nyitottam ki a szemem, azon töprengve, vajon tényleg
hallottam-e, vagy csak a képzeletem játszott velem, mert az álmaim ide hoztak –
a helyünkre.
– Charlotte! – szólított ismét, és az inge alól a dögcédulái csilingelése
hallatszott. – Nyisd ki a szemed, kicsi lány!
Úgy éreztem, a szívem kiugrik a mellkasomból, és odarohan
hozzá. Tudtam, hogy ez csak álom, a tudatalattim kétségbeesett, reménykedő
kapaszkodása belé, de olyan jó volt hallani a hangját.
– Charlotte!
A levegő hosszú sóhajjal távozott a tüdőmből.
Ike.
Ike volt az.
– Charlotte… mit keresel itt?
Még mindig lehunyt szemmel, ajkamon halvány mosollyal
suttogtam: – Álmodom.
A száraz levelek ropogása jelezte lépteit, ahogy közeledett
felém, de nem mertem kinyitni a szemem. Féltem, hogy ha megteszem, eltűnik.
– Charlotte! – ismételte meg. – Mit keresel itt? – A
hanghordozása éles volt.
A mosoly lassan lehervadt az arcomról, szorosan
összeszorítottam a szemhéjam, miközben a zavartság óvatos ujjakkal simított
végig a gondolataimon. Miért érződött ez furcsának? Ez csak egy álom
volt… miért hangzott Ike… aggodalmasnak?
– Álmodom – ismételtem meg, de a válaszom bizonytalanul
csengett, mintha magam sem hinném el.
Ekkor valami erősen megragadta a csuklómat, a gyomrom összeszorult,
és a szemeim reflexből felpattantak.
Az a sötét, összpontosító tekintet találkozott az enyémmel,
szemöldöke közt halvány ránc mélyült, miközben figyelt.
Ike.
Az én Ike-om.
A szívverésem a fülemben dübörgött, miközben öröm és bánat
egyszerre áradt szét bennem. Pontosan olyan lenyűgöző volt, mint amilyennek
emlékeztem rá.
És megérintett.
Megdermesztett a gondolat.
Tekintetem a szeméről a kezére vándorolt, amely még mindig
szorosan markolta a csuklómat. Ekkor belém csapott a felismerés.
Ő. Megérintett.
De ez csak álom volt. Talán életében szellemként nem tudott
volna hozzám érni – de itt, az álomban igen. Ez logikus volt.
– Charlotte… nem álmodsz, kicsi lány!
A tekintetem visszarebbent rá, a szám nyílt, hogy megszólaljak,
kérdezzek, de a szavak nem akartak kijönni, nehezek és mozdulatlanok voltak a
nyelvem szélén. A tekintetünk összekapcsolódott, miközben lassan bólintott,
megerősítve a gyanúmat.
– Charlotte… a másik oldalon vagy!
1. fejezet
Charlotte
Fordította:
Alice
George felém fordulva aludt, kezeit a párnája alá dugta, így a
feje kissé megemelkedett. Néztem őt, figyeltem, ahogy a redőny résein átszűrődő
holdfény találkozik arca éles vonalaival – gyönyörű férfi volt. Már majdnem
felemeltem a kezem, hogy kisimítsam a haját az arcából, de megálltam, és
visszahúztam. Nem akartam kockáztatni, hogy felébresztem. Hetek óta álmatlanság
gyötört, és Isten áldja a férjemet, mindig próbált ébren maradni velem, ameddig
csak bírta. De sosem bírta olyan sokáig, mint én, és ennek örültem is. Szüksége
volt a pihenésre. Gyűlöltem, hogy nem tudok aludni. Nemcsak azért, mert ez George-ot
is ébren tartotta, hanem mert nekem ez volt az időm és helyem az újrakezdéshez.
Óvatosan kibújtam az ágyból, lábujjhegyen kiosontam a
konyhába, és kinyitottam a hűtőt. Fénynek ott hagytam nyitva az ajtót,
töltöttem magamnak egy pohár narancslét, és ittam pár kortyot.
Füüüürlííííz! Füüüürlííííz!
Az ujjaimat a halántékomhoz szorítottam, miközben éles
fájdalom hasított a fejembe, alig bírtam letenni a poharat a pultra. A fájdalom
sosem tartott sokáig, gyorsan jött és ment – mint egy kapcsoló fel-le
billentése –, de mindig elég erős volt ahhoz, hogy a helyemre fagyasszon.
Füüüürlííííz! Füüüürlííííz!
Reszketeg levegőt vettem, próbáltam elnyomni a belém kúszó
félelmet. – Istenem, segíts! – suttogtam imádkozva. – Segíts! – Csúsztam
lefelé. Tudtam. Valami nem volt rendben. Hónapok óta így volt, de fogalmam sem
volt, hogyan javíthatnám meg. Úgy éreztem, mintha valami lendület épülne
bennem, ami előre lök – de hová? Olyan volt, mintha egy gomb lennék, amit
hosszú ideje lenyomva tartanak, és amint elengednek, felrobbanok.
Füüüürlííííz…
A zavaros szó átsuhant a fejemben, miközben a felső polcon
lévő húspástétomos dobozt bámultam. Aznap este Merceréknél vacsoráztunk, és
Mrs. Mercer mindig adott nekünk maradékot. George-dzsal havonta többször is együtt
étkeztünk a kedves házaspárral, akik olyan szívélyesen fogadtak, amikor évekkel
ezelőtt Warm Springsbe érkeztem. Talán Maggie lányuk elvesztése, vagy az én
szüleim régóta tartó hiánya miatt, de összekovácsolódtunk, és hálás voltam
értük. Mintha lett volna egy kis álfamíliánk.
Az álmatlanság sok gondolkodási időt adott… az emlékezésre.
Még mindig megdöbbentett, ha arra gondoltam, mennyit változott az életem azóta
a három év óta, amikor azon az esős éjszakán a híd szélén álltam, készen arra,
hogy mindennek véget vessek. Ha nem lett volna Casey Purcell, a meggyilkolt
UVA-diáklány lelke, aki elvezetett ahhoz a helyhez, ahol a támadója hátrahagyta
a testét, most semmi sem lenne a mostani életemből. De az élet hajlamos mindent
megváltoztatni, amikor a legkevésbé számítasz rá. A műsorom, A köztes lét
akkor indult, miután a képességem nyilvánosságra került, és elfogadtam, hogy
részt vegyek benne. Az összes bevételt a Casey’s
Ride-nak adományoztuk, annak a szervezetnek, amit Casey nevében
hoztunk létre, és amely ingyenes közlekedést biztosít a diákoknak. Casey-t egy
bárból hazafelé követték, elrabolták, megerőszakolták, majd meggyilkolták. A
támadója egy híd alá rejtette a testét. A vezetésével megtaláltam a testét, ami
lezárást adott a családjának, és segítette őt átkelni – engem pedig Path
megyébe vezetett, ahol találkoztam Ike-kal és George-dzsal.
Megtanultam elfogadni a képességemet, hogy látom a halottakat
– ez részem volt. Egykor ez az adottság annyira akadályozott, hogy majdnem az
életembe került. De az élet tud ironikus lenni. Meg akartam halni a halottak
miatt – de végül a halottak mentettek meg. Csontig ázva, a lelkemig kimerülve
talált rám Ike McDermott szelleme az Anioch-hídon, pillanatokkal azelőtt, hogy
a folyóba vetettem volna magam, hagyva, hogy elsodorjon ebből az életből.
Figyelj, nem ismerlek, és nem tudom, min mentél
keresztül, de azt tudom, hogy bármit megadnék azért, hogy most is életben
lehessek, bármi áron. Ne pazarold el azt, amit oly sokunk soha nem kapott meg!
Ike, a katona, aki háborúban halt meg, egy lélek, aki a
túlvilág és az élet között rekedt, ezekkel a szavakkal hozott vissza az élők
közé. Ő vezetett Warm Springsbe, segített munkát találni, és ismertetett meg a
megfelelő emberekkel. Ike adott nekem reményt. Beleszerettem belé és a
testvérébe, George-ba is. És annyira szeretett minket, George-ot és engem, hogy
amikor eljött az idő, hogy átkeljen, békére lelt attól a tudattól, hogy mi
ketten együtt vagyunk – hogy rendben leszünk.
Miután Ike elment, magával vitt belőlünk egy darabot, George
és én megtaláltuk a módját, hogy újra egésznek érezzük magunkat – együtt, még
ha az életünk nem is mindig volt tündérmese. George múltbéli drogfüggősége és a
képességem, hogy látom a halottakat… nos, bonyolulttá tudta tenni a dolgokat,
de szerettük egymást, és harcoltunk egymásért. Tudtam, hogy történjék bármi is,
George mindig mellettem fog állni. És ő is tudta, hogy én is mindig mellette
állok majd.
Amikor a műsor kezdett túlságosan sok lenni nekem, támogatta a
döntésemet, hogy ne írjak alá a harmadik évadra. Amellett, hogy a producerek
egyre inkább valami kicsicsázott Barbie-szellemvadásszá akartak formálni, kimerültem.
Fel voltam készülve arra, hogy segítsek a halottaknak, de a rám zúduló szomorúság
mértékére nem. Úgy tűnt, minél több lélekkel találkoztam, annál tragikusabb
volt a végük. Nem mindenki öregen és melegen, az ágyában hal meg. Vannak, akik
borzalmas, kegyetlen halált halnak. Oly sok csúfság volt a világban, és úgy
tűnt, sosem szűnik. Minél tovább csináltam, annál inkább éreztem. Egyre
nehezebbé vált elvágni az érzelmeimet, nem átvenni a kétségbeesést, amit oly
sok eset hozott magával. Végül azon kaptam magam, hogy mindent megkérdőjeleztem
– a képességemet, a célomat, sőt még Istent is. Tudni akartam, miért. Miért
teremtett ilyennek? Miért enged annyi szörnyű dolgot megtörténni? A kérdések
listája egyre csak nőtt, de sosem kaptam választ.
Próbáltam arra összpontosítani, amiért hálás lehettem, nem
arra, ami felemésztett és elrabolta az álmomat. Három hónap telt el azóta, hogy
utoljára igazán jót aludtam. Három hosszú, kimerítő hónap álmatlanság és
fejfájás. Furcsa – bár igazából nem az, és sosem értettem, miért használják az
emberek ezt a kifejezést, amikor valójában olyasmiről beszélnek, ami egyáltalán
nem vicces –, hogy egyik nap még csak lebegsz, elveszel a pillanatban, naivan
azt hiszed, mindent kézben tartasz, aztán egyetlen esemény örökre
megváltoztatja az életed.
Füüüürlííííz!
Ezúttal képek is követték a szót – sötét, üres szemek és
törékeny ujjak dobolása a falon. A képek és a hang újra és újra lepörögtek a
fejemben, mintha végtelenített felvétel lenne, visszarántva arra az éjszakára,
amikor belebotlottunk a Pokol házába, és felfedeztük az ott rejtőző borzalmakat
a rohadó falak között.
Aznap fejeztük be a második, és egyben utolsó évad forgatását,
és egy búcsúbulit tartottunk a stábbal egy elegáns New York-i étteremben. Bár
már javában június volt, a nyári hőség még nem telepedett teljesen a városra,
így kihasználtuk a kellemesen meleg estét, és úgy döntöttünk, élvezzük az
utolsó éjszakánkat a Nagy Almában. George és én lassan sétáltunk kéz a kézben,
összekulcsolt ujjaink között ott vibrált az elégedettség, hogy életünk egy
fejezete lezárult, és örömmel vártuk a következőt. Sniper és Anna húsz lépéssel
mögöttünk haladtak, a férfi hatalmas karját Anna vállára fonva, élvezve a saját
szerelmes andalgásukat. Végre hivatalosan is eldöntötték, hogy együtt lesznek,
éveken át tartó szörnyű flörtölés és se veled-se nélküled kapcsolat után. Sosem
láttam Annát boldogabbnak. A lányát, Rivert az anyjánál hagyta, így ők is csatlakoztak
hozzánk a hosszú hétvégére ünnepelni.
– Izgulsz, hogy holnap hazamegyünk? – kérdezte
George, miközben céltalanul sétáltunk a járdán, ügyet sem vetve arra, merre
megyünk.
Egy mosolyt villantottam rá; a gondolat, hogy újra
a saját ágyunkban alhatunk, úgy simult a szívemhez, mint egy meleg ölelés.
– Igen. És te?
– Készen állok egy időre… csak te és én. Készen
állok rá, hogy… talán elkezdjek gondolkodni azon, hogy legyen egy kicsi te meg
én.
Megdermedtem menet közben, így ő is megállt, és
bizonytalan mosollyal nézett rám.
– Babát akarsz? – suttogtam, lopva Sniperre és
Annára pillantva, remélve, hogy nem hallották.
Mosolya lehervadt, arca elernyedt, amikor meglátta pániba esett tekintetemet. –
Úgy értem… nem azonnal, de gondoltam, elkezdhetnénk rajta gondolkodni… talán. –
Szavai elhaltak, miközben a kezeimet a mellkasára húzta, és a fejem tetejére
nyomott egy puszit.
Egy baba? Készen álltam erre? Nem voltam benne
biztos. Milyen anya lennék, ha látom a halottakat? Mi van, ha a gyerek is látja
majd őket? Mi van, ha teljesen elrontom a gyerekünket?
– A te szemeid örökölné, azokat az átkozottul
gyönyörű szürke szemeket – mormolta George a homlokomnak, és a hangja valahogy
lecsillapította a bennem növekvő pánikot. A szívem kicsit megolvadt. Azt
mondta: ő. Kislányt akart. Istenem, mennyire szerettem érte, hogy nem az a
sztereotip férfi volt, aki fiút akar. Beverly McDermott jól nevelte a fiait.
Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha déjà vùm lenne, mert eszembe
jutott, amikor Ike mondott valami hasonlót. A McDermott férfiak mindig egy
kicsit visszaadták a hitemet a férfiakban.
– Az én hajamat örökölné – folytatta magától
értetődően, mintha ez nem is lenne vita tárgya. – Nem akarok dicsekedni, de van
pár menő tincsem.
Elvigyorodtam, felnéztem rá, és a sötét
tekintetébe merültem. Mosolya szélesen elterült az arcán, és pillangók
repdestek a gyomromban. Istenem, milyen jóképű volt – ez az egyetlen egyszerű
szó tökéletesen összefoglalta George vonásait. Felemeltem a kezem, és gyengéden
beletúrtam a dús hajába. – Valóban elég dögös frizurája van, Mr. McDermott.
Az oldalához húzott, védelmezően átkarolta a
vállamat, és folytattuk sétánkat. Néhány csendes perc után hozzátette: –
Megtanítanám vadászni és a műlegyes horgászatra… – itt sokatmondóan
elhallgatott, oldalra fordította a fejét, és rám sandított –, …mint egy rendes
hölgyet!
Felnevettem, és a bennem motoszkáló aggodalmak
elszálltak, miközben magával ragadott a férjem álmodozása a lehetséges jövőbeli
lányunkról. Amikor George boldog volt, az nekem is óriási örömöt adott – és a
hangjából hallottam, hogy már a gondolat is, hogy babánk lehet, végtelen
boldoggá tette. Felemeltem a kezem, összekulcsoltam az ujjaimat a vállam köré
vont kezével, és szomorú mosoly bujkált az ajkaimon.
– Mi az? – kérdezte, észrevéve az
arckifejezésemet.
A mosolyom kiszélesedett. Nem tudtam megállni,
hogy ne ugrassam kicsit.
– Tudod, ha lányod lesz…
– Akkor az összes farok miatt aggódnom kell –
fejezte be, a szemét forgatva. – Igen, igen, ismerem a mondást.
Nevetve a kezére nyomtam egy puszit.
– Még meg sem fogant, de te máris túlféltő apuka
vagy!
– Én féltem a fiúkat – ellenkezett. – Köztem,
Sniper és Cameron között… pff… – megvonta a vállát, mintha valami
jelentéktelenséget hárítana el.
– A nevemet hallottam? – szólt közbe Sniper, a
szexi skót akcentusával, miközben Annával felzárkóztak hozzánk.
– Csak a tényt közöltem, hogy Cameron és kettőnk
mellett soha egyetlen fiú sem közelítene a lányomhoz – magyarázta George.
– Isten irgalmazzon annak a fiúnak, aki
megpróbálja – értett egyet Sniper.
– Riverre már most is figyelünk – vetette közbe
George hátrafelé intve.
– Ti ketten bolondok vagytok! – nevetett Anna.
Elhúztam a szám, és megsajnáltam az elképzelt Ms. McDermottot.
George-nak igaza volt: ha a három férfi körülötte lesz, jó, ha huszonöt éves
kora előtt egyáltalán megcsókolhat egy fiút.
Abban a boldog pillanatban, amikor mindannyian
nevettünk és elvesztünk az álmainkban, egy másodpercre elfelejtettem a
valóságomat; elfelejtettem, hogy a „normális” tervek nem luxusok számomra.
Akkor megéreztem. A gyomrom összerándult, és
próbáltam leplezni minden külső reakciót, miközben óvatosan körbepillantottam.
A bőröm bizsergett, ahogy megpillantottam egy
villanást előttünk. Valaki figyelt bennünket, miközben felé sétáltunk.
George-ra néztem, hogy látta-e, de ő teljesen tudatlanul tovább fecsegett a
nevekről – Georgeanna állt a lista élén –, amikor az idős asszony és én először
egymás szemébe néztünk. Gyorsan elkaptam a tekintetem, remélve, hogy nem
halott. Talán George csak annyira belemerült az álmodozásába, hogy nem vette
észre őt, de amikor felállt a szőr a karomon, tudtam. George azért nem látta,
mert a nő halott volt.
– Basszus – motyogtam, mire George megdermedt.
– Hol vannak? – kérdezte halkan, minden irányba
cikázva a tekintetével. A bűntudat összeszorította a mellkasomat. Utáltam ezt.
Pár másodperccel korábban a világ tetején érezte magát, most pedig teljesen
komoly lett.
Körbenézve rájöttem, hogy valahogy rossz irányba
fordultunk.
– Hol vagyunk? – kérdeztem félhangosan magamtól.
Miközben elvesztünk a képzelgésben, a csoportunk ténylegesen eltévedt. A körülöttünk
lévő negyed omladozó volt, félig romos sorházakkal, betört ablakokkal. A
legtöbb házon építési táblák lógtak – talán le akarták bontani, hogy
újjáépítsék.
– A lépcsőn ül – mondtam George-nak, ahogy
visszapillantottam rá. Ezúttal, amikor a tekintetünk találkozott, felélénkült.
Tudta, hogy megláttam. Villámgyorsan előttem termett, amitől összerezzentem.
Utáltam, amikor ezt csinálták. Akárhányszor tették ezt a halottak, mindig
halálra rémített.
– Látsz engem? – kérdezte, halványkék szemei
hitetlenkedve elkerekedtek.
– Igen, látlak.
– Már beszél is hozzád – sóhajtott George. Megsajdult
a szívem. Akármekkora teher volt számomra a képességem, tudtam, hogy neki is
nehéz. Állandóan azt kellett néznie, ahogy olyan emberekkel beszélek, akiket ő
nem láthatott és nem hallhatott.
– Ez hogy lehetséges? – kérdezte a nő.
Néhány percig magyaráztam neki, hogy ki vagyok, és
mit csinálok. Amikor befejeztem, összekulcsolta a kezeit, és kétségbeesetten
könyörgött: – Kérlek, segíts! Nem mehetek el, amíg valaki nem tudja meg az
igazságot.
– Milyen igazságot?
Vékony ajka megfeszült, majd a mellettünk álló
házra szegezte a tekintetét. Ahogy felnéztem a rozoga épületre, hideg futott
végig a gerincemen, és lúdbőrös lett a karom. Valami nem stimmelt, de nem
tudtam, mi.
– Amit tett velük – suttogta nyomorúságosan.
Összeszűkült szemmel néztem rá, már épp kérdezni
akartam, mire gondol, amikor arca megenyhült, és újra megszólalt. – Nagyon szép
fiatal hölgy vagy – dicsért meg lágy hangon. – Fogadok, hogy gyönyörű lenne a
hajad befonva. Jó voltam fonásban, amikor éltem.
Becsuktam a szám, és egy pillanatig csak
figyeltem. Furcsa nő volt. A hangulata pillanatok alatt váltott
kétségbeesettről lelkesre. Visszamozdult a lépcsőre, majd rám nézett.
– Be kell menned! – közölte, mielőtt a verandára illant
volna.
Újra végigmértem a házat, és a gyomrom mélyét félelem
és bizonytalanság szorította össze. Már maga a ház is elég volt ahhoz, hogy
nyugtalannak érezzem magam, de ha hozzávesszük a furcsa nőt is, a belső
ösztönöm sikítva követelte, hogy forduljunk vissza.
– Gyere be! – erősködött, kezével az ajtó felé
intve. Hangja még mindig lágy és hívogató volt, de az arcán feszültség bujkált.
A kedvesség csak szerep volt, amit erőltetnie kellett, és nem is titkolta jól.
Szinte fájdalmasnak tűnt számára az álarc viselése.
Bár gyanúsnak találtam, és a belső hangom azt
súgta, hogy ne bízzak benne, nem tudtam tagadni: volt valami a házban, ami
magához húzott.
– Azt akarja, hogy menjünk be a házba – mondtam
George-nak, miközben megindultam a lépcsőn. Ő azonban megragadta a karomat, és
visszatartott.
– Nem megyünk be oda! – csattant fel, mintha
megőrültem volna. – Ki tudja, egyáltalán biztonságos-e belépni – az a hely
mindjárt összedől..
Visszanéztem a házra, és felsóhajtottam. Igaza
volt. Teljesen lepusztultnak tűnt. Mégis, bármennyire egyetértettem vele, nem
tudtam letagadni, hogy kíváncsi voltam. Valami megmagyarázhatatlan erő vonzott
a házhoz.
– Legalább beleshetnék, nem? – próbáltam
kompromisszumot kötni.
– Charlotte, szívem – szólt közbe Sniper –, nem
tudjuk, ki lehet odabent. Mi van, ha csövesek vagy drogosok?
Jó érv volt. A hely tényleg nagyon gyanúsnak tűnt.
Tökéletes búvóhelynek.
– Nincs bent senki – kiáltotta a nő, aki hallotta
az aggodalmukat.
Sniperre, majd George-ra néztem, és tolmácsoltam,
amit a nő mondott.
– Azt állítja, üres.
George a fejét rázta, bizonytalanul. – Miért kell
bemennünk? Miért nem tudja egyszerűen itt elmondani, amit akar?
Ismét egy érv, ami teljesen logikus volt. A
kíváncsiságom még nem győzte le a józan eszemet. Bár egy részem be akart menni
a házba, az okosabbik felem még hallgatott az érvekre.
– Meg tudnád inkább itt kint mondani, kérlek? –
kértem. – Nem érezzük biztonságosnak, hogy bemenjünk.
A nő összeszorította a szemeit, és bosszúsan
felhorkant. Az addigi kedves, türelmes álcája szertefoszlott. – Bent kell
elmondanom! Nem tehetem itt. Muszáj bejönnöd!
Összeszűkült szemmel vizslattam. Vonásai feszültek
voltak; kényelmetlenség rajzolódott ki az arcán. De halott volt – képtelenség,
hogy fizikai fájdalmat érezzen. A házra néztem, a tetőtől az alapokig, és ismét
megéreztem azt a vonzást. De miért húzott a ház? Az a gondolat, hogy egyszerűen
elsétáljunk, sehogy sem hagyott nyugodni.
Akkor pillantottam meg őket – két apró, sötét
hajú, sötét szemű kislányt, akik az emeleti ablakból néztek kifelé. Alig
találkozott a tekintetünk, máris feltűnt mellettük még egy. A gyomrom görcsbe
rándult, ahogy rám meredtek. Gyerekek voltak… csak kislányok. És halottak.
– Kik azok a kislányok? – kérdeztem az asszonyt,
mire Anna, Sniper és George egyszerre kapták oda a fejüket.
– Vannak kislányok is? – kérdezte George.
– Itt vannak? – kapkodott levegő után a nő. – Hol?
– vadul forgatta a fejét, mintha mellettünk állnának. A döbbenete érthető volt.
Nem tudhatta, hogy ott vannak. Valamiért a köztes hely foglyai nem látták
egymást.
– Gyerekeket látsz? – sóhajtotta Anna, érzelmektől
megtört hangon. Talán azért, mert anya volt, és a gyerekek szenvedésének
gondolata különösen megérintette, vagy egyszerűen csak nem volt elég erős
idegrendszere ehhez – a halottakkal való bánásmódhoz.
– Shh! – intette le Sniper, tudva, hogy
koncentrálnom kell, és ha többen beszélnek egyszerre, az nem segít.
Figyelmen kívül hagytam Annát és George-ot,
tekintetem az asszonyra szegeződött, a szám frusztráltan összeszorult. Az agyam
vadul pörgött. Egyáltalán nem hasonlítottak rá. Semennyire sem.
– Ketten vannak – mondtam.
Visszaillant a lépcsőre, összekulcsolta a kezét
maga előtt.
– Be kell menned! – Elfordította rólam a
tekintetét, és sértetten felemelte az állát. Ez a nő kezdett az idegeimre
menni. Segítséget akart tőlem, de közben ő akarta diktálni a szabályokat.
Normál esetben helyre tettem volna, de… ott voltak a lányok. Tudnom kellett, mi
történt velük. Segítenem kellett nekik. Így inkább befogtam a szám, nehogy egy
éles válasz miatt elhallgassa előlem az információt, amire szükségem volt.
A lábam elé néztem, tudva, amit mondani fogok,
felzaklatja George-ot. Halkan szólaltam meg.
– Be kell mennem! Sajnálom, de muszáj.
Éreztem, ahogy George teste megfeszül mellettem,
mély levegőt vett, Sniper és Anna pedig aggódó pillantást váltottak. Tudtam,
hogy George nem rám haragszik. Csak pihenni akartunk végre. Haza akartunk
menni, levegőhöz jutni – erre itt voltam, készen arra, hogy egy újabb eltévedt
lelken, pontosabban lelkeken próbáljak segíteni.
Amikor visszaemeltem a tekintetem a lányokra, még
mindig ott álltak. Mozdulatlanul. A lelkük összeolvadt, egymásba mosódott,
egyikük sem érzékelte, hogy a másikon áll. A mellkasom megsajdult, miközben
azon gondolkodtam, vajon mióta rekedhettek a köztes hely fogságában –
mindketten magányosan, annak ellenére, hogy együtt voltak.
– Én megyek be először, és körbenézek – ajánlotta
fel Sniper, megmozdítva a patthelyzetet. Ezt szerettem annyira benne: soha nem
vacillált. Mindig előre lépett, és szembenézett a helyzettel, bármilyen szörnyű
is volt.
– Én is megyek – mondta George, és követte. Amikor
elhaladt mellettem, elcsíptem a kezét, és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
– Köszönöm – tátogtam, a szemébe nézve, remélve,
hogy látja, tudom, mennyire pocsék ez neki, és mennyire hálás vagyok. Válaszul
megszorította a kezem, jelezve, hogy rendben van, majd elengedett, és követte
Snipert a lépcsőn a tornác felé.
– Nincs itt senki – bizonygatta az asszony
ingerülten, miközben a tornácra villant, mintha meg akarná akadályozni őket,
hogy belépjenek.
Nem fárasztottam magam azzal, hogy átadjam a
szavait a férfiaknak. Amíg ők kívülről vizsgálták a házat, én igyekeztem minél
többet megtudni a kevéssé barátságos szellemtől. Kezdtem az alapoknál:
– Mi a neved?
Lenézőn méregetett. – Agnus.
Hagyva, hogy a név leülepedjen a fejemben,
bólintottam néhányszor. Illett hozzá.
– Agnus – kezdtem, miközben lassan felmentem a
lépcsőn, megállva előtte. Sniper és George közben bekukucskáltak a piszkos
ablakokon, majd az ajtóhoz léptek. – Át fogjuk vizsgálni a házat, hogy
megbizonyosodjunk róla, biztonságos-e. Aztán, ha úgy döntök, hogy bemegyek, el
fogod mondani, kik azok a lányok.
Kemény pillantása elsiklott rólam, a vállam fölé
nézett, de nem hajtotta le a fejét. Büszke asszony volt, tudta, hogyan kell
határozott kiállást mutatni – mintha azt hinné, ha megremeg, az gyengeségnek
látszik, és hátrányba kerül. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy én
diktálok, de tudnia kellett: a helyzetében nem jönne ki jól, ha ellenkezne, így
inkább hallgatott.
Az ajtó be volt szorulva. Sniper nekifeszült a
vállával, és végül betörte. Agnus összerezzent a zajra, és félreugrott,
miközben az ajtó lassan, nyikorgó hanggal kitárult. A rémes hang végigfutott a
gerincemen. A tekintetem az ajtóra tapadt, amikor valami erős és nyomasztó erő
csapódott belém, kiszorítva a levegőt a tüdőmből. Hátratántorodtam, majdnem
elestem, de George elkapta a karom, és talpra állított.
– Jól vagy? Mi volt ez? – kérdezte aggódva.
Visszanéztem a házra, a torkomat éles gombóc
feszítette, és reszketve szívtam be a levegőt. Nem tudtam biztosan. Fizikailag
semmi sem ért hozzám, de úgy éreztem, mintha letaglózott volna a félelem és a
kétségbeesés brutális hulláma. Az a fajta kemény, fojtogató fájdalom, amit
akkor érzel, amikor sírni akarsz, de visszatartod.
– Nem tudom – suttogtam a zavaros ködön át,
miközben jeges, maró zavar és kín keringett az ereimben. Amikor Agnusra
pillantottam, ideges tekintete rám szegeződött, megerősítve, hogy amit érzek,
valós.
– Rossz – szólaltam meg, szorongással telve. –
Valami nagyon, nagyon rossz.
– Hé, te – George mély hangja kizökkentett a gondolataimból.
Mióta állhattam a konyhában a nyitott hűtő előtt?
– Szia – ráztam meg a fejem, mintha ezzel ki tudnám
tisztítani. Az ujjaimat a halántékomhoz nyomtam, és finoman dörzsöltem, ahogy
az újabb éles fájdalom lassan alábbhagyott. – Nem akartalak felébreszteni.
– Nem is tetted. – Megkerülte a pultot, csak egy bokszeralsó
volt rajta, így tökéletes rálátásom nyílt kidolgozott testére. Az edzés lett az
új szenvedélye. Imádta a mámort, amit a testének a konditeremben való gyötrése
után érzett, és ez látszott is rajta. Megfogta a derekamat, könnyedén a pultra
emelt, majd a lábaim közé lépett. Rajtam csak az egyik pamutpólója és egy tanga
volt, így amikor a kezei végigsimítottak a combomon, nem volt nehéz észrevenni,
ahogy a testem reagált, mivel a vékony anyag felfedte megkeményedett
mellbimbóimat.
– Nem szeretek úgy ébredni, hogy nem talállak magam mellett az
ágyban – mormolta, miközben ajkai a nyakamhoz értek. – Nem tudsz aludni.
Ez nem kérdés volt, de úgy éreztem, válaszolnom kell. – Nem.
Az agyam nem hajlandó leállni. – Megszorítottam a vállát, fejemet hátrahajtva
élveztem az érintését, egy halk nyögés szökött ki belőlem.
Elhúzódva megfogta az állam, és felfelé billentette, hogy a
szemembe nézzen.
– Visszaviszlek az ágyunkba, és szeretkezem veled, amíg el nem
ájulsz. – A lélegzetem megakadt, amikor hirtelen magához rántott, olyan közel
húzva, hogy a fenekem alig érintette a pultot, miközben édes, feszítő vágy
gyúlt a testemben. A férjem jól ismert, és pontosan tudta, hogyan terelje el a
figyelmemet. Amikor nem tudtam aludni, amikor az elmém túl gyorsan zakatolt, ő
tudta, hogyan csillapítsa a zajt, kivonva mindent energiát belőlem.
A hajába markoltam, és vadul megcsókoltam. Amikor elvált
ajkunk, homlokát rekedtes sóhaj kíséretében nyomta az enyémhez, a vágy
ugyanolyan erővel lobogott benne, mint bennem.
– Készen áll, Mrs. McDermott? – kérdezte.
Átöleltem a nyakát, lábaimat pedig a dereka köré fontam,
miközben felemelt a pultról, és elindult velünk a hálószoba felé.
– Készen állok, Mr. McDermott!
2. fejezet
George
Fordította:
Alice
– Még mindig a tízes asztal pitéjére várok – kiáltotta
Charlotte. Épp a tűzhely mögött álltam, amikor belépett a konyhába, hogy
újratöltse a teát.
– Már készítem – válaszolta Sniper.
Charlotte a halántékához nyúlt, arcán finom grimasz futott át
– ismét fájt a feje. A fejfájások és az álmatlanság között azon is
csodálkoztam, hogy egyáltalán ki tud kelni az ágyból. Valahogy mégis mindig
sikerült neki – sőt, még ennél is több. Amióta visszatértünk Warm Springsbe,
mindenáron vissza akart térni a régi rutinjainkhoz, remélve, hogy az ismerős
dolgok majd visszaterelik a helyes útra. Ez azt jelentette, hogy én egyszerre
menedzseltem, főztem, csapoltam, sőt, felszolgáltam is, ha kellett. Charlotte
szintén felvállalta mindezeket a szerepeket, ha szükséges volt, bár ő inkább a
felszolgálást részesítette előnyben.
Nem tudtam levenni róla a szemem, ahogy ott állt a
teaautomatánál. Hiába voltunk mindig együtt, hiába ébredtünk minden reggel
egymás mellett – a tekintetem mindig megtalálta őt, és mindig meg is fogja. Nem
tehettem róla. Charlotte az a fajta szépség volt, akit a legtöbb férfi nem
tudott nem észrevenni. Pedig amikor először felbukkant a városban három
éve, csak egy idegesítő púpnak találtam a hátamon. Ha őt kérdeznéd, biztosan
azt mondaná, ugyanezt gondolta rólam. Kezdetben csak egy férfi ösztönös
vonzódása volt egy nőhöz, de Charlotte jelenléte mágneses volt, és bár nem
voltam biztos benne, hogy kedvelem, nem tudtam ellenállni a vonzásának.
Az évek során ez a vonzás mit sem gyengült. Most is néztem ezt
a gyönyörű nőt – a feleségemet – de már nem csak azért, mert szép. Látnom kellett
őt, meg kellett bizonyosodnom róla, hogy jól van. Hónapok óta nem
éreztem így, és ez felemésztett belülről. Férjeként az volt a szerepem, hogy
megvédjem, nyugalmat és boldogságot adjak neki. Bárkivel, bármikor, bárhol
kiálltam volna érte. De hogyan harcolhat egy férfi a halottakkal? Hogyan
védhetném meg valamitől, amit még csak látni vagy hallani sem tudok?
– Látom, még mindig a seggét bámulod. Még mindig perverz
gondolataid támadnak iránta ennyi év után is.
Nehéz szívvel elszakítottam róla a tekintetem, amikor kilépett
a konyhából, és megfordulva Snipert láttam, ahogy vigyorogva figyelt.
Felnevettem. Ha valaki, ő tudta, miről beszél. Sniper volt a
perverzek királya.
– Nem a seggét néztem!
– Ha ez tényleg igaz, akkor sajnállak, haver, mert az a segg
bizony megérdemli, hogy megbámulják.
Hozzávágtam a vállamon lógó konyharuhát, ami egyenesen a
mellkasán landolt.
– Ne beszélj a feleségem fenekéről, te segg!
Elkapta a konyharuhát, majd a saját vállára dobta, és
elnevette magát.
– Hát, ha te nem bámulod, akkor legalább más nézze – de igazad
van, tényleg nem kéne a feleséged csinos hátsójáról beszélnem.
– Azt akarod, hogy tökön rúgjalak, vagy mi?
Sniper felnevetett, aztán a mosolya lassan elhalványult.
Féloldalasan a pultra támaszkodott, karját összefonta a mellkasán, és továbbra
is engem figyelt.
– Tudom, hogy nem a seggét bámultad – vallotta be, ezúttal
humor nélkül. – Csak fel akartalak húzni.
Elfordítottam a fejem, miközben a kést a kötényembe töröltem.
– Helyre fog jönni, George – győzködött, majd visszafordult a
rendeléseihez. Miután pár tányért a kiszolgálóablakba tett, és kiáltott, hogy
vigyék ki, ismét felém fordult, habozó arckifejezéssel. – Tudod… láttam nemrég
egy műsort – valamelyik csatornán, amit Anna nézett. – Zavartan megrázta a
fejét, mintha szégyellné bevallani. – Valami furán kinéző nő volt benne, azt
állította, hogy médium, és beszél a halottakkal.
Félvállról hallgatva rákérdeztem: – Mint Charlotte?
– Nem. Azt mondja, hogy képes a halott-halottakkal beszélni.
Összevontam a szemöldököm. – Hogy érted azt, hogy
halott-halottakkal?
A kezével körbemutatott.
– Úgy értem, azokkal a lelkekkel, akik már átkeltek.
– És hitelesnek tűnt a csaj?
Sniper megvonta a vállát.
– Azt hiszem. Bejött valaki, tudni akarta, hogy a
szerette békében van-e, vagy szeretett volna elbúcsúzni tőle, és a nő
kapcsolódott velük. Olyan dolgokat mondott, amit csak az az illető tudhatott.
– Ki tudja. Annyi sarlatán van odakint.
– Én csak úgy értettem, hogy elég jól kezelte a dolgot. Talán
ő és Char kapcsolatba léphetnének. Lehet, jót tenne Charnak, ha beszélne
valakivel, aki olyan, mint ő, érted?
– Pont erre van szükségünk. Még egy emberre, aki látja a
holtakat.
A megjegyzés túl keménynek hangzott, és összerezzentem. Nem
így akartam mondani.
– Ez bunkóság volt.
– Nem tehet róla, hogy ilyen – bólintott Sniper.
–Tudom – ismertem el.
Megráztam a fejem, miközben egy hagymát szeleteltem, a
frusztrációm minden egyes kemény, nyers vágásban benne volt.
– Semmiért sem változtatnám meg – Ez volt az őszinte
igazság. Charlotte különleges volt, és az adottsága hozzá tartozott.
– Úgy van – értett egyet Sniper.
– Nem tudom, ember! Nem alszik. Folyton kínozzák ezek a
fejfájások. Próbálja magát erősnek mutatni, de valami nincs rendben. Érzem. – Hetek
óta nem aludt igazán. Az előző éjszaka órákat töltöttünk az ágyban –
csókolóztunk, simogattuk egymást, szeretkeztünk –, mindent megtettünk, hogy
kimerüljön, hogy megkönnyebbülést találjon. Csak akkor aludt el, amikor a test
kimerültsége végül legyőzte az elméje könyörtelenségét.
Sniper a vendégtér felé vezető ajtóra pillantott.
– Tudom, hogy aggódsz – mondta, miközben levette a válláról a
konyharuhát, és letörölte a pultot. – De erős nő. Túl fog lépni rajta.
Én egyre gyorsabban aprítottam, miközben az elmúlt hónapok
eseményei kavarogtak a fejemben. Charlotte hangjában a félelem és
bizonytalanság azon a napon, amikor beléptünk a Pokol házába, újra és újra
visszhangzott bennem. Az volt a pillanat. Amint meghallottam a félelmét, ki
kellett volna vinnem onnan, és azonnal eltűnni…
– Valami nagyon, nagyon rossz. – Lehetetlen
volt nem észrevenni a Charlotte hangjában ott vibráló félelmet, miközben az
ajtón keresztül az elhagyatott házba bámult. Próbáltam nyugodt maradni, de
Charlotte szavai minden idegszálamat készenlétbe állították. Amellett, hogy
valami annyira megrémítette, hogy majdnem elvágódott, reszketett.
– Nem megyünk be oda – közöltem a többiekkel. Ő
lehunyta a szemét, mintha próbálná kitisztítani a fejét, mielőtt újra az ajtóra
szegezte tekintetét, arca kifejezéstelen volt, miközben igyekezett leplezni az
aggodalmát. Nem akarta, hogy tudjam, fél.
– Muszáj bemennünk!
Nem akartam ilyen könnyen elengedni.
– Charlotte, úgy remegsz, mint a nyárfalevél.
– Kislányok vannak odabent, George. Gyerekek.
– Megborzongott, majd hozzátette: – Be kell mennem!
Sniper és én bizonytalan pillantást váltottunk,
mielőtt megvonta volna a vállát. Tudta, mit érzek, és ő sem akart jobban
bemenni, mint én, de értette, hogy muszáj. A feleségemnek sosem volt olyan
egyszerű a dolog, hogy csak elsétáljon. Ha ott és akkor visszafordultunk volna
a hotel felé, Agnus – és talán a kislányok is – egyszerűen követték volna őt. A
szellemek könyörtelenek tudtak lenni. Nem hagyták volna Charlotte-ot pihenni,
amíg ők maguk békére nem leltek. Ami azt jelentette, hogy Charlotte-nak be kellett
mennie. Mi nem tudtunk helyette a halottakkal foglalkozni, de mindent
megtettünk, hogy megpróbáljuk biztonságban tartani.
– Rendben – egyeztem bele végül. – De Sniper és én
megyünk be előbb, hogy átfésüljük a helyet.
Bólintott, arcvonásain egy pillanatra látszott a
feszültség, mielőtt összeszedte magát.
– Köszönöm! – bólintott, a csajom nem
szerette, ha bárki látta rajta a félelmet.
Sniper szigorú pillantást vetett Annára, aki a
veranda alján várakozott, kezeit a farmerzsebébe dugva figyelte a jelenetet.
– Te – bökött felé az ujjával – itt várj! Nem
jössz be!
Anna bólintott, szemében aggodalom csillogott.
Nyilvánvaló volt, hogy semmi kedve sem volt belépni a házba, és nem is próbált
vitatkozni.
Sniper és én gyorsan átfésültük a kétszintes
házat, majd visszatértünk a verandára, ahol Charlotte magában beszélni látszott
– de tudtuk, hogy Agnusszal társalog.
– Ez a hely elég fos – közölte Sniper
fölöslegesen, amikor kiléptünk. – Senki sincs bent, de úgy tűnik, mintha valaki
meghúzná itt magát. Jobb lesz, ha sietünk, hátha visszajön.
– Vezess, Agnus! – mondta Charlotte határozott
hangon, miközben félreállt, és az ajtó felé intett. Egy pillanatnyi csend után
belépett a házba, majd megdermedt, nagy levegőt szívva, mintha erőt gyűjtene.
– Jól vagy? – kérdeztem, miközben gyengéden a
vállára tettem a kezem.
– Még soha nem éreztem… amit most érzek.
Finoman megremegett, én pedig erősebben megszorítottam
a vállát, remélve, hogy ettől stabilabbnak érzi magát.
– Ez olyan, mint egy hullám… egy mindent
elnyomó kétségbeesés. Nem tudom elmagyarázni – suttogta, hangja megremegett az
érzelmektől. A gyomrom görcsbe rándult. Az évek során sikerült valamiféle
pajzsot felépítenie, egy módot, hogy megvédje magát attól, hogy túlságosan
magába szívja, amit lát. Jól viselte a védőburkát, de ma úgy tűnt, megrepedt.
Hogy ennyire kibillent… az aggasztott. Ha valami valóban át tudott törni azon a
szinte áthatolhatatlan falon, akkor annak nagyon rossznak kellett lennie.
– Itt vagyok veled – emlékeztettem,
szándékosan erős és nyugodt hangon, hogy biztonságban érezze magát. – Ha bármi
túl intenzív lesz, vagy úgy érzed, túl sok, csak szólj és a vállamra kaplak,
úgy viszlek ki innen.
Charlotte nekem simulva hátradőlt, és halkan
odasúgta: – Én hősöm!
Be kellett vallanom, jó érzés volt ezt hallani. A
hőse akartam lenni; a védelmezője. Jólesett tudni, hogy ő is így gondolja.
Ahogy beljebb haladtunk a házban, önkéntelenül is
elkezdte az egyik hosszú hajtincsét az ujjára csavarni – mindig ezt tette,
amikor gondolkodott.
– Hol van Agnus? – kérdeztem.
– A lépcső tetején.
Még mindig nekem dőlve állt, amikor éreztem, hogy
a háta megfeszül, ahogy hirtelen nagyot lélegzett. Felkészült. Aztán egy
szempillantás alatt felrohant a lépcsőn. Pillanatokig csak dermedten álltam a hirtelen
mozdulatától, majd Sniperrel együtt követtük, és a második emeletre érve lelassítottunk,
amikor utolértük az egyik hálószoba nyitott ajtajánál. Az ajtóban állt, befelé
bámulva.
– Sziasztok – köszönt be halkan, hangja
bizonytalanul visszhangzott az üres szobában. – Ne féljetek! – Felemelte a
kezét, mintha jelezni akarná, hogy nem jelent veszélyt, de aztán leengedte. –
Charlotte a nevem, és azért vagyok itt, hogy segítsek.
– Bejöhetek…? – kezdte, és már lépett volna,
de hirtelen megállt a mozdulat közben. Az üres szobát nézte, arca eltorzult az aggodalomtól.
– Ki akar bántani?
Sniperrel összenéztünk, majd gyorsan
körbekémleltük a környéket. Valamit elmulasztottunk? Volt valaki a házban?
– Miféle rossz ember? – suttogta Charlotte,
arcán rémület tükröződött.
– George – szólított Charlotte, kirántva a
gondolataimból. – A pitém, drágám? – Sötét karikák húzódtak a szeme alatt,
arccsontjai élesebben kiemelkedtek – jele a fogyásának. Jól palástolta, de a
konyha kegyetlen fényében láttam, hogy az arca beesett és komorabb lett.
– Hozom már, drága – válaszolta helyettem Sniper.
Charlotte felkapott néhány szalvétát, majd sietve kiszaladt a
konyhából.
A környezetem forogni kezdett körülöttem, a színek és hangok
összemosódtak. Behunytam a szemem, próbáltam megnyugodni. Meg kellett volna
állítanod, hogy ne menjen be.
Amikor bement abba a házba, Charlotte arra számított, hogy a
két kislány lelkét találja ott, akiket az ablakban látott – de nem számított a harmadikra.
Két lélek már továbblépett… de egy még mindig ott maradt.
Kétszer is visszatértünk New Yorkba azóta, de még a második út
során sem tudott kapcsolatba lépni azzal a kislánnyal. És bár elhagytuk New
Yorkot és a Pokol házát, annak a kislánynak a szelleme – aki abban a sötét
hálószobában rekedt, ahol Charlotte rátalált – valahogy mindig visszajött
velünk Warm Springsbe. Nem a kislány szelleme kísértette Charlotte-ot; nem,
hanem a saját kudarca, hogy nem tudott segíteni rajta.
Gyűlöltem azt a kibaszott házat – a Pokol házát. Gyűlöltem
Agnust, amit a gyerekekkel tett, és amiatt is, amit ez az egész most a
feleségemmel művelt. Attól a naptól kezdve, hogy beléptünk abba a mocsokba, a
feleségem egyre kevesebbet aludt, és egyre többet szenvedett. Minél többet
gondoltam rá, annál jobban felforrt a vérem, annál gyorsabban járt a kezem a
késsel.
– George! – szólalt meg Sniper, aggódva.
Megfeszült a testem a nevem hallatán, kizökkentem a munkából,
és a penge belevágott a hüvelykujjamba.
– A francba! – szisszentem fel, ahogy elhúztam a kezem, és
megnéztem a sebet. Sniper elkapta a csuklómat, és törölközőt tekert rá. A
seregben megtanulta, hogyan kell gyorsan cselekedni, és ritkán adódott olyan
helyzet, amit ne kezelt volna azonnal.
– Ez varrást igényel – mondta nyersen.
– Csak egy kötés kell rá, semmi több – tiltakoztam, és
kirántottam a kezem.
– Mi történt? – Összerándultam Charlotte hangjára.
– Csak megvágtam a hüvelykujjam. Nem nagy ügy – próbáltam
megnyugtatni, sikertelenül. Megkerülte a pultot, elém állt, megfogta a kezem,
és felhajtotta a törölközőt. Amikor meglátta, összerándult az arca.
Aggodalom csillogott a szemében, ahogy rám nézett.
– Ez varrni kell, szerelmem.
– Mondtam – tette hozzá Sniper.
– Semmi baj – próbáltam újra, igyekezve nyugodt maradni.
Nem rájuk voltam mérges, hanem magamra.
– Gyere, elviszlek! – mondta, teljesen figyelmen kívül
hagyva a tiltakozásomat.
Megráztam a fejem, és az ép kezemmel kioldottam a kötényem. –
Vannak asztalaid.
– Anna elintézi. Menjünk!
– Magam vezetek – morogtam, miközben lerántottam a
kötényt és a földre hajítottam. – Sniper, elintézed ezt?
– Persze – bólintott.
– Én vezetek – mondta Charlotte makacsul, ahogy
kikerültem őt.
A nem vérző kezemet a tarkójára tettem, majd magamhoz húztam,
puszit nyomva a homlokára. Értékeltem az aggodalmát, és tudtam, hogy csak
segíteni akar, de most időre volt szükségem, hogy lenyugodjak. Az első számú
feladatom az volt, hogy neki segítsek, megóvjam a stressztől; most viszont épp magamtól
kellett megóvnom őt.
– Maradj itt, szívem! Hamarosan jövök – mondtam, majd
kisétáltam a konyhából, és a hátsó ajtón át távoztam.
Köszönöm szépen!❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés