33-34-35. fejezet

 

33. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Alice

 

– Jól van, most már kinyithatod a szemed.

Amikor kinyitottam, körbefordultam, és meglepődtem, hova hozott. Annyi hely közül választhatott volna, Ike mégis ahhoz a motelszobához vezetett, ahol először találkoztunk, miközben ő még a két világ között rekedt.

Egyikünk sem szólalt meg, ő hagyta, hogy magamba szívjam a látványt. Nem tudtam nem mosolyogni, bár a szomorúság is átfutott rajtam, amikor végigsimítottam a kopott, régi takarón. A szoba életem legjobb és legrosszabb emlékeit őrizte. Itt töltöttük az éjszakákat, nevettünk, terveket szőttünk, aztán nézett, amíg aludtam. Biztonságérzetet adott, amit régen éreztem utoljára, és mindenekelőtt azt, hogy szeretve vagyok – először a bátyám halála óta. Könnybe lábadt a szemem az emlékre, amikor utoljára láttam Ike-ot, mielőtt átlépett volna. Ugyanebben az ágyban feküdtünk, mindkettőnket az elkerülhetetlen búcsú fájdalma fojtogatott, nem érinthettük egymást. Elaludtam… és amikor felébredtem, ő már nem volt ott.

Amikor könnytől fátyolos tekintetem ráemeltem, ő a zöld műbőr székben ült, ahol annyi éjszakán át várta, hogy felébredjek. A motel neonfelirata vörös fénnyel világította meg a szobát, csábos hangulatot kölcsönözve neki. Ike arcának és testének fele árnyékba veszett, a másik felét meleg fény ragyogta be, kiemelve a vágyat a tekintetében. Szürke nadrágot és fekete inget viselt, amely kihangsúlyozta széles vállait. Még sosem láttam őt így felöltözve – csak a katonai egyenruhás és szalagavatós képeken, amiket az édesanyja mutatott. Az öltözék férfiasabb, keményebb élt adott neki. Másnak tűnt… igazi férfinak. Katonaruhában is férfi volt, de így idősebbnek, érettebbnek hatott. Már nem az a mindenkinek segítő, „igen, asszonyom”-ot mondó amerikai fiú állt előttem, hanem a kész ember, aki lehetett volna, ha életben marad.

Lekukucskáltam magamra: eltűnt a szakadt farmer és trikó, helyette egy fekete, testhez simuló ruha feszült rajtam, kiemelve az alakom.

– Látom, az én ruhámat is te választottad.

Nem kellett tükör, hogy tudjam, jól áll; szépnek éreztem magam benne. A hajam laza fonatban simult a vállamra.

Felállt, odament a sarokban álló bárszekrényhez, és két pohár italt töltött.

– Úgy gondoltam, a legkevesebb, hogy a ruhádról is gondoskodjak, ha már így rád rontottam ezzel a randival.

Megköszörültem a torkomat, elnyelve az érzelmeimet.

– Erre nem számítottam – vallottam be.

Amikor felém fordult, mindkét kezében egy-egy pohárral, szája sarkában megértő mosoly bujkált.

– Azt hiszem, kicsit szentimentális vagyok. Ez volt az első hely, ahol meztelenül láttalak – jegyezte meg komolyan, miközben átnyújtotta a poharat.

Elmosolyodtam. Sosem engedte, hogy megfeledkezzem erről. Tekintete az enyémbe kapaszkodott, amikor koccintottunk, majd belekortyolt a az italába. Utánoztam: egy húzásra felhajtottam, miközben a szemeibe néztem. Az ital karakteres volt, sima és gazdag, a legjobb, amit valaha kóstoltam. A melegség végigfutott rajtam, az arcom lángba borult.

– Ez volt a legjobb whisky, amit valaha ittam – vallottam be.

Nem válaszolt, csak kiitta a sajátját, majd elvette a poharamat, és visszatette a tálcára.

A pulzusom egyre gyorsabb lett. Ez az új Ike felizgatott, de félelemmel is eltöltött. Nem ismertem ezt az oldalát, fogalmam sem volt, mit tesz majd.

A csend feszültsége szinte szétfeszített, végül megszólaltam: – Ezért hoztál ide? Hogy nosztalgiázz, mikor láttad először a melleimet? – kérdeztem félig tréfásan.

A mosolya elhalványult, tekintete végigsiklott a szobán.

– Nem. Másért hoztalak ide.

– Mégis miért?

Nagyot nyelt.

– Emlékszel arra az estére, amikor Anna ide jött el érted, hogy elvigyen a bálba?

Emlékszem-e? Beleégett az agyamba.

– Persze.

– Az volt az éjszaka, amikor rájöttem, hogy szerelmes vagyok beléd.

A szívem repdesett. Soha nem untam meg hallani tőle ezeket a szavakat. Az ujjaim szinte bizseregtek, annyira vágytam, hogy hozzáérjek. Vágytam arra, hogy magamon érezzem a kezeit. Kétségbeesetten fel akartam fedezni ezt az új Ike-ot. Közelebb léptem volna, de felemelte a kezét, hogy megállítson.

– Akkor este kérdeztél tőlem valamit, mielőtt elmentél. Emlékszel?

A könnyeim visszatértek.

– Megkérdeztem, ha tudnál… táncolnál-e velem?

– És mit válaszoltam?

Egy könnycsepp legördült az arcomon, miközben elismételtem:

– Minden egyes átkozott dalt!

Istenem, mennyire akartam ezt a férfit! Az az este pokoli volt. Tudtam, nem szabad kötődnöm hozzá, hisz el fog menni, mégis… képtelen voltam harcolni ellene. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam nem szeretni Ike McDermottot.

Az állkapcsa megfeszült, szeme felcsillant. Amikor még éltem, mindig gyengéd volt velem: ahogy beszélt, ahogy kezelte a heves természetemet. Mióta erre az oldalra értem sem változott, mindig teret adott, hogy én döntsek.

De most… most valami teljesen más volt. Valami átalakult benne. Tekintetében nem volt tétovázás, csak nyers, fékezhetetlen vágy. Tudtam, hogy az éjjel nem olyan lesz, mint az a játékos, lassú szerelmeskedés a sziklán.

A levegő köztünk szikrázott, mint vihar előtt, amikor érzed a bőrödön a feszültséget. Láthatatlan erő tolt előre, mintha egy kéz a derekamon vonna hozzá – a lelkem másik fele után. Nem volt kérdés: Ike McDermott a lelki társam.

Odament a komódhoz, ahol egy lemezjátszó állt. A tűt a bakelitre tette, sercegés, pattogás töltötte meg a csendet.

– Csukd be a szemed, Charlotte!

Nem akartam. Nem akartam elengedni azt a pillantást.

– Charlotte – szólított újra, mélyebb hangon. – Csukd be a szemed!

Lassan engedelmeskedtem, a testem robbanásig feszült vágytól.

Mögém lépett, miközben felcsendült Otis Redding I’ve Been Loving You Too Long című dala. Testével hozzám simult, kezeit a csípőmre tette, lassan ringatott a zene ritmusára. A dal szavai – egy férfi vallomása örök szerelméről – a szívembe martak. Arcának melege az enyémhez ért, remegés futott végig rajtam. Nekidőltem, ő pedig könnyedén tartott. Egyik keze szorosan körém fonódott, a másik a testemen siklott végig, majd lassan lehúzta a cipzárt a hátamon. Ujjperce a gerincemet súrolta, ahogy a ruha szétnyílt. Szembefordított magával, majd hátralépett, tekintete végigsiklott a testemen. Néma parancs volt benne: Le. Most.

Elvörösödtem, de lecsúsztattam a vállaimról a pántokat, és a ruha a földre hullott. Soha nem láttam még Ike-nak ezt az oldalát, de határozottan megérintett. Csak egy fekete csipkés melltartó, és a hozzá illő bugyi maradt rajtam. Semmi más. Ike az ingje gombjaihoz nyúlt, de megfogtam a kezét. Én akartam őt „kibontani”. Lassan kigomboltam az inget, majd végigsimítva a mellkasán, lecsúsztattam róla.

Otis rekedt hangja lassú, mégis forró ütemet diktált. Ike a nyaka köré fonta a karjaimat, magához húzott, homlokát az enyémhez nyomta.

– Mire gondolsz most? – kérdeztem halkan.

– Arra, hogy a nap minden este meghal, hogy a hold kivirágozhasson – válaszolta melankolikusan.

Elhúzódtam, hogy megpróbáljak a szemében magyarázatot keresni.

– Tudod, hogy bármit megtennék érted, ugye? – kérdezte, mielőtt megszólhattam volna.

Bólintottam, szomorúság szorította el a szívemet.

– Tudom – feleltem. – Ike, te…?

– Sssh – suttogta, szorosabban magához húzva. – Ez minden, amire vágytam.

Lassan lekerült rólunk minden ruha. A zene abbamaradt. Mindketten meztelenek voltunk.

Nem volt több zene. Mi mégis táncoltunk.

A csókja új ritmust adott a mozdulatainknak. Saját dalunk született.

Ike egyszerre volt gyengéd és birtokló. A sziklán minden ügyetlenebb, ártatlanabb volt, ahogy felfedeztük egymást. Ez most más volt. Ahogy mozgott bennem, mintha birtokba vett volna, és a lelkembe égette volna a jelét, hogy mindenki lássa: hozzátartozom.

Soha semmi nem volt még ilyen gyönyörű. Fölém hajolt, a kezével a tarkómat szorította, hajam az ujjai közé gabalyodott, a teste megfeszült felettem. Erősen kapaszkodtam belé, magamhoz húztam, lábaimat a dereka köré fontam, miközben könnyeim a vállát áztatták.

– Charlotte – nyögte mélyről, majd megmerevedett. Egy pillanattal később szorosan átölelt. Aztán felemelkedett, és a szemembe nézett. Arckifejezése valahol a gyönyör és a kín között lebegett. – Sírsz? – kérdezte értetlenül.

Rekedt nevetés szakadt fel belőlem. – Ezek jó könnyek – biztosítottam.

Valami furcsa villant a tekintetében, mintha mondani akarna valamit, de végül hallgatott. Az oldalára gördült, engem is magával húzva, hogy egymással szemben feküdjünk.

– Köszönöm, Charlotte! Fogalmad sincs, mit jelent ez nekem – mondta mély hangon, majd lehunyta a szemét.

Éreztem, hogy valami ott lapul a felszín alatt, de megtartotta magának. Elszenderedett, én pedig pár óra múlva úgy döntöttem, sétálok egyet, hadd legyen egy kis nyugalma. Talán bekukkantok nagyihoz, és visszajövök reggelivel. Már előre elterveztem, hogy majd ugratni fogom, amiért vacsorát sem vett nekem, mielőtt ágyba csábított. Tudtam, hogy ezen nevetni fog. Ruhát idéztem magamnak, felöltöztem, majd hosszú sóhajjal kiléptem a motel szobájából. Csodás éjszaka volt. Talán végre megtaláltam a békét ezen az oldalon.

Nem változtathattam meg, ami történt velem. Meghaltam, egyszerűen és végérvényesen. El kellett engednem. Nem aggódhattam tovább azok miatt a dolgok miatt, amiket nem tudok irányítani. Bíznom kellett benne, hogy George rendben lesz, és talán még Clicknek is segíthet. Ebben ugyan kételkedtem, de tudtam, hogy legalább meg fogja próbálni. A végén az adott erőt, hogy biztosan újra látni fogom. Egyszer majd ő is átjön ide, és addig is itt van velem a bátyám és a nagyi. Ahogy sétáltam, egyre könnyebbnek éreztem magam. Minden lépéssel lepergett rólam a halálom terhe.

Megéreztem valakit a bal oldalamon. Amikor odafordultam, a kisfiút láttam magam mellett. Oldalra billentett fejjel figyeltem őt. Talán olyan volt, mint Click – megtalálta az utat ide, de most nem tudta, mit kezdjen magával. Talán azért tűnt fel mindig előttem, mert segítséget kért. Száguldoztak a gondolataim: mi van, ha a halálom után a képességem is átalakult, és most az volt a feladatom, hogy most ezen az oldalon segítsem a tévelygő lelkeket? Lehet, hogy ezért van itt?

Bármennyire is közel voltam a békéhez, a bűntudat, hogy Clicket nem tudtam felszabadítani, mindig bennem maradt. Ő volt az egyetlen, akinek nem tudtam segíteni.

A legrosszabb napjaimon, amikor a halottak segítése teljesen kimerített, az tartotta bennem a lelket, hogy egyszer békére lelek – ha majd átlépek, vége lesz az egésznek. De most, hogy itt voltam, kezdtem megérteni: ez a felfogás rövidlátó volt. Talán a képességem valójában nem is a halottakról szólt, hanem arról, hogy segítsek a tévelygőknek. Nem volt épp lelkesítő gondolat, de ha Clicknek nem tudtam segíteni… talán segíthetek ennek a gyermeknek.

– Charlotte vagyok – mondtam neki.

Üres tekintettel bámult rám, ahogy mindig.

– Szereted a palacsintát? Épp a nagyihoz indultam, hogy egyek néhányat.

Szétszórtan a hajába túrt, mintha semmit sem értene, aztán előhúzott a zsebéből egy zsebórát – azt, amit én adtam neki.

Elmosolyodtam. – Még mindig nálad van.

Összeráncolta a homlokát, megrázta, majd felém nyújtotta. Kinyitottam, és láttam, hogy nem ketyeg.

– Csak fel kell húzni – mondtam, és megcsavartam a kis gombot. Amikor újra járni kezdett, visszaadtam neki. Vizsgálgatta, aztán rám mosolygott.

Megdermedtem. Ez volt az első alkalom, hogy láttam mosolyogni, vagy bármilyen érzelmet mutatni.

– Nagyon szép mosolyod van – mondtam, teljesen megbabonázva. Valamiért boldoggá tett az arca. Óvatosan kinyújtottam a kezem, hogy megfogja, de ő eltűnt.

Mi a csoda van ezzel a gyerekkel? Elhatároztam, hogy ha legközelebb látom, fagylaltot idézek. Ha a sármom nem működik, megvesztegetem. A fagyit csak szeretnie kell. Frusztráltan megráztam a fejem. Az ég felé nézve felsóhajtottam:

– Egy lány nem nyugodhat békében?

Már éppen kezdtem a nagyi házát elképzelni, amikor valaki megjelent hirtelen előttem.

– A jó édesa… – haraptam el a káromkodást, amikor felismertem, ki az. A szemem majd’ kiesett a döbbenettől. – Mrs. Mercer? – szisszentem fel.

A szája sarka mosolyra húzódott.

– Charlotte? – kérdezte meglepetten, majd felragyogott. Mielőtt felfoghattam volna, már át is öleltük egymást. Ismerős, otthonos érzés volt, bár számomra kissé kényelmetlen. Az elmém nem bírta követni, amit a szemem látott.

– Meghalt? – kérdeztem hitetlenkedve, aztán rögtön ostobának éreztem magam. Nyilván, különben nem lenne itt. Imádtam ezt az asszonyt, aki pótanyaként állt mellettem, de látni őt keserédes élmény volt.

– Tüdőgyulladás – felelte. – Nem szenvedtem, drágám – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta a grimaszomat, és megszorította a kezem.

Könnyek gyűltek a szemembe, gyorsan letöröltem őket

– Furcsa lenne, ha azt mondanám, szomorú vagyok, hogy meghalt, de olyan jó újra látni az arcát?

Megfogta a kezeimet, az ő szeme is könnyes lett.

– Nem, drágám. Bár reméltem, hogy felépülsz. Fred el akart menni meglátogatni téged, de túl beteg voltam. Biztosan összetört, amikor meghallotta, hogy nem sikerült.

Összeráncoltam a homlokom.

– Felépülni? Mit ért ezen?

– Nos, az utolsó napokban már nem voltam teljesen magamnál, de úgy tudtam, hogy gépek tartottak életben. Műtéted is volt. Szörnyen éreztem magam, hogy nem tudtunk meglátogatni.

Pislogtam néhányszor, a szavai visszhangzottak a fejemben.

– Kómában voltam?

Bólintott.

– Szegénykém. Fred azt mondta, mintha nem lettél volna önmagad, amikor utoljára láttunk az étteremben.

– De amikor Ön meghalt… én még mindig gépen voltam?

– Úgy hiszem, igen, drágám.

Mrs. Mercer mesélni kezdett az utolsó napjairól, de alig hallottam. A gondolataim őrült kavargásba kezdtek. Abban a pillanatban kinyílt a motel ajtaja, és Ike kirohant. Megtorpant, amikor meglátott minket együtt. Szeme kitágult, az álla leesett. Ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint én.

Szárazat nyeltem, miközben teljes erővel rám nehezedett a felismerés: lehet, hogy még mindig élek. Hogyan mondjam el Ike-nak, hogy talán újra el kell válnunk egymástól?

34. fejezet

 

Ike

 

Fordította: Alice

 

Charlotte a hüvelykujját rágva idegesen járkált fel-alá a nagyija nappalijában, miközben mi hárman a kanapéról figyeltük. Addig húztam az időt, amíg eljuttattam őt a nagyijához és a bátyjához, mielőtt bevallottam volna, hogy tudtam az igazságot, és mindent elmondtam neki. Most tétlenül ültünk, és vártuk, hogy feldolgozza a hírt.

– Beszélj hozzánk, hugi! – szólalt meg végül Axel, megtörve a feszült csendet.

Charlotte megállt, ránézett.

– Éreztem őt… Marlenát – pontosított. – Éreztem, hogy próbál elérni engem.

– Tényleg? – kérdeztem.

– Nem tudtam, hogy ő az… hogy is tudhattam volna, de… igen… – felelte, majd megtorpant. – Álmokban szólt hozzám, és néhányszor éreztem valamit, ami húzott magához. Azt hittem, csak képzelődöm.

A nagyi megköszörülte a torkát.

– Charlotte? Jól vagy?

Charlotte válla megrogyott, majd felsóhajtott.

– Össze vagyok zavarodva – Aztán a nagyira pillantott. – Miért történik ez?

A nagymamája felsóhajtott, ajkait vékony vonalba préselte. Nem volt válasza; egyikünknek sem volt.

– Marlena újra meg fog próbálni kapcsolatba lépni veled, Charlotte – magyaráztam. – Hamarosan. Úgy gondolja, ha megnyitod az elméd, képes lesz kommunikálni veled.

Charlotte gúnyosan felhorkant. – Remek!

Felálltam, és közelebb akartam lépni, hogy megvigasztaljam, de felemelte a kezét, megállítva még mielőtt mozdulhattam volna. – Szükségem van egy kis térre!

Számítottam rá, hogy lesz következménye annak, hogy eltitkoltam előle az igazságot, de a szavai mégis kegyetlenül fájtak. Kellett egy pillanat, mire összeszedtem magam, és visszaültem a kanapéra. A nagyi együtt érzően megpaskolta a lábam.

Charlotte zavarodott tekintete az enyémbe fúródott, és felkészültem a jogos kioktatásra, de az nem jött.

– Mit jelent az, hogy nyissam meg az elmém? Hogy egyszerűen csak higgyem el, hogy élek?

– Nem tudom – feleltem őszintén. Marlena nem adott útmutatást; bár, bevallom, nem is voltam túl nyitott a hallgatásra. Charlotte a hajába túrt, mintha túl sok lenne neki az egész. Istenem, mekkora seggfej vagyok! Ennyit a nap és a hold szerelmi meséjéről…

– Csak nyissam meg az elmém – motyogta.

Abban a pillanatban, hogy felnéztem rá, eltűnt. Mindenki megdermedt a szobában, a szemünkkel pásztázva, hátha újra megjelenik.

Néhány pillanat múlva Axel szólalt meg:

– Próbáld meg te először!

Nyilván neki is ugyanaz jutott eszébe, mint nekem, és mindketten megpróbáltunk hozzá „ugrani” – sikertelenül. – Lehet, hogy nem mehetünk egyszerre hozzá – tette hozzá.

Elképzeltem magam mellette, ahogy mindig, de semmi sem történt. Megráztam a fejem, pánik fogott el, amikor Axel próbálkozása is kudarcot vallott. Nem, ne így! A gyomrom felfordult a gondolattól, hogy most néztük végig, ahogy Charlotte elhagyja a túlvilágot.

A kezembe temettem a fejem, miközben felemésztett a rettegés – úgy tűnt, a legnagyobb félelmem válik valóra. Még csak el sem búcsúzhattam tőle. Az utolsó emléke rólam az lesz, hogy elrejtettem előle egy hatalmas titkot.

– Talán Marlena hívta el – vetette fel Axel reménykedve.

A nagyi lassan megrázta a fejét.

– Amikor Ike-ot hívta, ő sosem tűnt el; fizikailag mindig itt volt.

A dermedt csend egyre hosszabbra nyúlt, miközben mindannyian próbáltuk felfogni az új valóságot. Charlotte. Elment.

– Nagyi? – kérdezte Axel halkan, hangjában a remény halvány visszhangjával, hogy tévedünk.

– Nem tudhatjuk – felelte. – Csak imádkozhatunk, hogy jól van. Ez az egyetlen, ami számít.

– De vajon ő… elhagyna minket? – kérdezte Axel.

Felemeltem a fejem, keresve valami reménysugarat a nagyi arcán, de csak sajnálkozást láttam. Szelíden, de tele együttérzéssel, a szemembe nézve, így szólt halkan:

– Ha képes rá, akkor úgy legyen!

A szívem darabokra tört, ahogy a padlóra zuhant.

– Ike, drágám – szólalt meg a nagyi, miközben elém lépett, és megfogta a kezem, finoman húzva, hogy a szemébe nézzek. – Én nagyon régóta várom, hogy a lelki társam csatlakozzon hozzám, így el sem tudom képzelni, mit érezhetnék, ha végre itt lenne, csak hogy aztán újra elveszítsem. De azt tudom, hogy sosem akarnám itt tartani, ha nem jött el az ideje. Nem tudhatjuk biztosan, hogy Charlotte ideje most jött-e el, de ha nem, tényleg el akarnád rabolni tőle az életet, ami rá vár?

Finoman megszorította a kezem, majd folytatta:

– Charlotte különleges, és az ajándéka nyilvánvalóan nagy hatással van. Lehet, hogy nincs is választása ebben, de bármennyire is vágyunk rá, ha megadatott neki az esély, hogy visszatérjen az életbe és megöregedjen, akkor azt kell választania.

Igaza volt. De önzőségemben csak arra tudtam gondolni, mennyire igazságtalan az egész. Ezért féltem elmondani neki – tudtam, hogy megvan az esélye, hogy egyszerűen eltűnik, és még el sem búcsúzhatunk.

– Whisky – mondta hirtelen a nagyi, lesimítva közben a szoknyáját. Axel és én értetlenül bámultunk rá. Határozottan bólintott, mintha lezárt volna egy láthatatlan vitát, majd megfogta a kezünket, és maga után húzott minket.

– Whisky – ismételte egy hosszú sóhajjal. – Rengeteg whisky!

35. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Alice

 

Izzadt tenyeremet a nadrágomba törölgettem, miközben lenyeltem a torkomban képződött száraz gombócot. Miért voltam ennyire szomjas? Lassan megfordultam, felmérve a szobát. Nem számított, hogy tudtam, hová tartok – pontosabban hová próbálok menni – a sokk, amit az okozott, hogy láttam a saját testemet mozdulatlanul feküdni egy kórházi ágyon, úgy csapott arcon, mint egy jéghideg vödör víz. Hallottam már testen kívüli élményekről, de semmi sem készítheti fel az embert egy ilyen pillanatra.

A tekintetem ide-oda járt a szobában, a hitetlenség minden érzékemet marta. Apám karba tett kézzel az ablaknál állt. Az üvegben tükröződő alakjából láttam, hogy lehunyta a szemét és mozogtak az ajkai – imádkozott. Erőlködve próbáltam hallani, mit mond.

Kérlek, bocsáss meg! Ne vedd el őt! Ő az egyetlen gyermekem, aki még maradt! Könyörülj!

Fájt neki. Az arcára volt varrva a kín, a szemzugoknál mélyülő ráncok elárulták az aggodalmat és a félelmet. A szívem meglágyult, és egy kicsi abból a sértettségből, amit még mindig éreztem, lassan kicsorgott belőlem. Bármennyi ellentét is volt köztünk, soha nem kívántam volna neki fájdalmat. Anyám a kórházi ágyam mellett ült, a kezemet szorította, és egy zsebkendővel törölgette az orrát, amelynek az élettartama már vagy hétezer törlésnél lejárt.

Aztán megláttam George-ot – a gyönyörű férjemet. A falnak támaszkodva ült, úgy, mint egy szomorú, félrerakott festmény – oldalt, de szomorúsága mégis rárakódott a szobára, hozzáadva a borzasztóan nyomasztó hangulathoz.

– A ma reggeli EEG eredménye nem mutat változást az előzőhöz képest. Bár ez stabil állapotot jelez, semmi sem utal arra, hogy fel fog ébredni a kómából – mondta egy orvos, akit eddig észre sem vettem a sarokban állni. Ugyanolyan kimerültnek tűnt, sötét karikákkal a keskeny orrán egyensúlyozó vastag keretes szemüveg mögött.

– Még csak pár nap telt el – morogta apám.

– George – fordult az orvos a férjemhez, figyelmen kívül hagyva apámat. – Emlékszik, beszéltünk róla, mennyire fontos, hogy a műtétet követő első hetvenkét órában legyen javulás. Az, hogy az aneurizmát sikerült a repedés előtt megjavítanunk, és a későbbi vizsgálatok sem mutattak vérzést, adott némi időt, de nem tudjuk, milyen maradandó hatást gyakorolt az agyára. A valószínűtlen esetben, ha felébred, kognitív és mentális károsodásokkal fog élni, némelyikük maradandó lehet. A legjobb esetben is hosszú rehabilitációra és palliatív gondozásra lesz szüksége. A legrosszabb esetben teljesen orvosi segítségtől függ majd, alig vagy egyáltalán nem lesz életminősége.

– Mi gondoskodnánk róla – zokogta anyám.

– Igen, mi megtennénk – erősítette meg apám.

A mellkasom összeszorult, és harag árasztott el. Komolyan gondolták? Az, hogy a lányuk látja a szellemeket, túl sok volt nekik, ezért elzavartak otthonról, de most gond nélkül aláírták volna, hogy életben tartsanak, amikor még magamról sem tudok gondoskodni? El sem hittem. Zöldségként élni – milyen élet lett volna az? Értettem, hogy nem akartak elveszíteni, hisz én maradtam az egyetlen gyermekük, de ez nevetséges volt.

George-ra néztem, remélve, hogy kitalálom, mire gondol.

– George! – szólítottam kétségbeesetten. Persze, nem hallhatott, de nem tudtam megállni. – Ne engedd, hogy ez történjen velem, kérlek!

A feje előrebukott, testéből kifolyt minden erő. A gyász kitépte belőle a lelket. Még mindig George volt – barna szem, kócos haj – de a fájdalom teljesen átrajzolta, inkább hasonlított arra a megtört férfira, akit évekkel ezelőtt ismertem meg a bátyja halálakor, mint arra, aki nemrég még mellettem állt, készen arra, hogy meghódítsuk a világot.

Egy pillanat múlva az orvos sóhajtott, majd visszafordult George-hoz. – Nézze, nem azt mondom, hogy most azonnal kell döntenie. De a tapasztalatom szerint átléptük azt a pontot, amikor még az esélyek mellettünk álltak. Innentől kezdve a test fokozatosan leépül, nem bírja sokáig a mesterséges fenntartást. Nagyon hamar el kell döntenie, hogy kívánja-e folytatni az életfenntartást.

Anyám fájdalmasan felzokogott, majd kiszaladt a szobából. Apám azonnal utána rohant.

– Tudom, hogy rengeteg mindent kell megemészteni, ezért adjon magának egy kis időt – folytatta az orvos. – A mai nap folyamán majd felkeresi Önöket a szociális munkás, aki segít a családoknak az ilyen döntésekben – fejezte be a mondatot. Gyengéden megpaskolta George vállát, majd távozott.

Ahogy George egyedül maradt, mintha összeesett volna belülről. Az utolsó kis remény, amit addig szorongatott, kifolyt belőle. Az arca borostás volt – napok óta nem borotválkozott, haja kócosan meredezett. Átment az ágy másik oldalára, beleomlott abba a székbe, ahonnan anyám az imént elrohant, és a feje az ágyamra esett. Kezemet a fejére húzta, ahogy szokta, amikor otthon a kanapén az ölembe hajtotta. Percekig mozdulatlanul ült így, majd testét rázni kezdték a mélyről feltörő zokogások.

A látvány, ahogy szenvedett, darabokra tépte a szívemet. Odarohantam a testemhez, fölé hajoltam, és rákiáltottam: – Szeretlek, George McDermott!

Hirtelen felkapta a fejét, egyenesen rám nézett vörös, könnyektől duzzadt szemekkel. Megdermedtem. Meghallott?

Néhány másodpercig csak bámult, aztán tekintete visszahanyatlott. Megcsókolta a kezemet, és rekedt hangon suttogta: – Nem tudom, hogy csináljam ezt, Charlotte.

Minden vágyam az volt, hogy megöleljem, hogy vigasztaljam. – Nem kötheted magad ahhoz, hogy egész életemben ápolj, szerelmem! Olyan sokat tudsz adni a világnak, George!

Tudtam, hogy nem hallhat, de muszáj volt kimondanom.

Valahol mélyen felderengett a kép, amit a hotelben láttam: ahogy George egy kislány haját fésüli… a mi kislányunk haját. Az a gyengédség, az a szeretet és rajongás a mosolyában – gyönyörű volt.

– Sajnálom, hogy nem adhattam őt neked, George – szóltam. A könnyek lecsorogtak az arcomon. – Egy kislányt, az én szememmel és a te hajaddal. Megérdemelted volna. Sajnálom, hogy nélküled mentem el azon a napon. Soha nem lett volna szabad elmennem. Kérlek… – zokogtam –, kérlek, bocsáss meg, George!

Ekkor kinyílt a kórházi szoba ajtaja, és egy vékony, zöld szemű nő lépett be. Halkan, kecsesen. Amikor a tekintetünk találkozott, megremegett egy pillanatra a lépése – de gyorsan összeszedte magát. Ha nem töltöttem volna éveket azzal, hogy ugyanígy palástoltam a szellemek látását, talán észre sem veszem. De tudtam: meglátott engem. Ez Marlena kellett, hogy legyen, ahogy Ike mesélte.

– Beszélnem kell veled – szóltam hozzá kertelés nélkül. Az arca egy pillanatra megfeszült, de ennyi volt a reakció.

– George, kedves! – szólalt meg, akcentusa pontosan olyan volt, mint az álmaimban. – Kimegyek egy kicsit, hogy legyen egy kis teretek. Hozzak valamit?

George hálásan rázta a fejét.

– Nem, köszönöm!

Marlena bólintott és távozott. Én vágyakozva néztem George-ra. Gyűlöltem elhagyni őt ebben az állapotban.

Szerettem Ike-ot és George-ot is, de tudtam, hogy ez nem elég. Az életem sosem illett bele a szabályok dobozába, de két lélekpár az túlzásnak tűnt még az én világomban is.

– Hogy működne ez? forgattam a szemem.

De aztán megálltam. Mi lett volna, ha Ike nem halott, amikor megismertem? Beleszerettem volna mindkettőbe? A lelkem Ike-hoz kötődött, ebben nem volt kétség. De vajon George-ot csak azért szerettem, mert vele együtt lehetettem az életemben?

Lenézve láttam, hogy George visszatette a hajára az ujjaimat, és ez az apró mozdulat felidézte az összes közös emlékünket. Rájöttem, hogy ugyanannyira kötődtem hozzá is, mint Ike-hoz. Talán nem is arról szól a túlvilág, hogy ki a „lélektársad”, hanem arról, hogy kit szerettél teljes szívedből, és hogyan becsülted a veled töltött pillanatokat.

– Te vagy életem szerelme, George McDermott. Mindig is az leszel – suttogtam. – Bármi történjen is. Szeretlek.

Eltökélten, hogy ne hagyjam, hogy maga alá temessen a kétségbeesés, kisiettem a szobából, és követtem Marlenát, készen arra, hogy kérdések sorával rohanjam le, amint a folyosóra érünk. Megtorpantam, amikor megláttam, hogy kedvenc embereim közül többen a szobám előtt várakoznak. Az apósom és anyósom egymás kezét fogva ültek egy padon ültek, fejüket egymáshoz hajtva. Cameron a pad végén ült, csukott szemmel, fejét a falnak döntve. Sniper a falnak támaszkodva a telefonjával babrált. A kedves Mr. Mercer pedig McDermotték előtt ült, üres tekintettel bámulva maga elé. Épp most veszítette el a feleségét, és ennek ellenére elutazott New Yorkba, hogy lásson engem. Összeszorult a gyomrom. Ike elmesélte, milyen borzasztó volt a limbusban látni a családja gyászát, és most már én is tudtam, milyen érzés ez. Ez elviselhetetlen volt.

Arcukon kétségbeesés és vereség keveréke ült.

– Kicsit kiugrom – mondta Marlena a társaságnak. – Hozzak valakinek kávét, ételt vagy bármit?

Mindenki megköszönte, de visszautasította. Marlena vetett rám egy gyors pillantást, majd a lift felé indult. Megértettem, mennyire frusztráló lehet, ha egy lélek beszél hozzád, miközben nem fedheted fel mások előtt, hogy látod őt, így megvártam, míg a lift ajtaja becsukódik, mielőtt újra megszólaltam.

– Szia, Marlena! – mondtam egyszerűen, remélve, hogy átugorhatjuk a szokásos köröket, és egyenesen a lényegre térhetünk.

– Kitaláltál mindent, mi? Attól féltem, Ike nem mondja majd el – felelte, miközben megnyomta a gombot, hogy a földszintre vigyen minket.

– Technikailag nem is mondta el. Úgy sejtem, akarta, de valaki megelőzte.

Felhorkant. – Hát jókor bukkantál fel. Ott voltál a „húzzuk ki a dugót” résznél, ugye?

Kissé hátrahőköltem a nyers stílusától. – Ike említette, hogy te is médium vagy. Gondolom, kevés dolog lep meg.

Oldalra billentette a kezét. – Még mindig meg tudok lepődni. Amikor jövőt látok, az többnyire csak villanások abból, ami történhet – ha nem jön közbe semmi. De általában jön. Elég régóta csinálom már ahhoz, hogy felismerjem a mintákat – tette hozzá fanyar mosollyal, és pontosan tudtam, mire gondol. Összefonta a karját, mintha fázna, majd így szólt: – Na, lássunk neki, jó?

– Minek?

– A kislánynak.

– Próbáltam – sóhajtottam feladón, ráébredve, hogy Clickre gondol. – Azt hittem, rájöttem. Éreztem a változást benne, láttam a szemében, de nem érti. Szerintem nem tudja, hogyan kell átlépni.

Kiléptünk a liftről és kimentünk az utcára. Marlena megállt egy utcai kávéárusnál, vett egy kávét, majd leült egy padra.

– Nem kellene mennünk? Mi van, ha elveszíted a kapcsolatot velem?

– Lehetetlen – mormolta, miközben levette a csészéről a tetőt és megfújta a forró italt. – Nincs is kapcsolatom veled.

Összeszűkítettem a szemem. – Akkor hogy vagyok itt?

Elfintorodott, amikor belekortyolt a még mindig túl forró kávéba. – Te hoztad magad ide. Mi a fenéért hívnálak, és tennélek egy olyan szobába, ahol ott sem voltam? – csattant fel, mintha ostoba lennék.

Felszökött a szemöldököm a meglepetéstől. Egyedül léptem át? Abban a pillanatban csak arra gondoltam, nyisd meg az elméd, és menj a kórházba, de azt hittem, Marlena húzott át. Az, hogy magamtól tettem, ráadásul tudattalanul csináltam, kissé megrémített.

– Mondd el, mit tettél… a kislánnyal – mondta Marlena.

Leültem mellé a padra, én pedig felsóhajtottam. – Azt hiszem, autista. És szereti a zongorát… azért csinálja az ujjmozdulatokat. – Felemeltem a kezem és leutánoztam Clicket. – A Für Elise a kedvence. Lejátszottam neki a telefonomról, és imádta. Az volt az a nap, amikor a fejproblémám volt.

– Tudom. Láttam. George folyton azt a borzalmas zongoradarabot játszotta neked a kórházi szobádban.

Rászegeztem a tekintetem. – Tényleg?

– Megtalálta a telefonodon, és azt hitte, szereted… mert zongoráztál. Csak később láttam, miért volt a telefonodon, amikor elmentem a Pokol házába.

Egyenesen előre meredtem, szemem könnybe lábadt. Hallottam a zenét. Hallottam, ahogy a másik oldalról lejátssza nekem. Végig velem volt. A bűntudat kígyóként csúszott belém. Hogy nem tudtam?

Marlena lehajtotta a fejét. – Az utolsó napja az életben… szörnyű volt.

– Láttad? A másik két lány, akit ott találtam… – elszorult a torkom. – Szörnyű dolgokat meséltek.

– Segítenünk kell neki!

Könnyek patakzottak végig az arcomon, miközben Clickre gondoltam. Nem akartam belegondolni semmi rosszabba annál, amit már elképzeltem. – Ez olyan igazságtalan. Hogy történhetett ez? Hogy engedhette Isten, hogy ez megtörténjen, aztán ott hagyja őt egyedül, a sötétben?

Marlena oldalra billentette a fejét. – Vagy talán inkább arról van szó, hogy Isten téged küldött, hogy segíts neki.

Letöröltem az arcom, vonásaim tiltakozó fintorba rendeződtek. – Csakhogy nem segítettem neki!

Marlena elmosolyodott, miközben felállt, én pedig követtem, amikor elindult.

– Ellentétben veled, az én képességeim korán jöttek. Nem tudom, hogy velük születtem-e, vagy valami kiváltotta bennem.

– Történt valami veled?

– Anyám skizofréniában szenvedett. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy értsem, mi történik, és halálra rémisztett. – Elkomorodtam, megértve, mit érezhetett. – Megpróbált vízbe fojtani a fürdőkádban, amikor négyéves voltam, mert a hangok ezt mondták neki.

Összerezzentem. Az én szüleimmel való helyzet ezekhez képest nem is tűnt olyan rossznak.

– Anyám angol volt, apám amerikai. Anyám véget vetett az életének, miután apám elvitt tőle.

– Ez borzalmas, Marlena! Nagyon sajnálom!

– Próbáld elképzelni az anyád szellemét, azt, aki épp meg akart fojtani téged, miközben fogalmad sincs, mi történik. Én már tudtam, hogy halott, mielőtt megtalálták volna a testét – mondta Marlena, miközben oldalra lépett, hogy egy babakocsit toló pár elhaladhasson mellette a járdán. – Ez aztán igényelt némi terápiát – viccelődött.

– És az apád… hogy alakultak a dolgok vele? – kérdeztem, kissé meglepődve, mennyire akartam tudni, vajon tagadta-e Marlena képességeinek lehetőségét, ahogy az én apám tette.

Az arcán nosztalgikus mosoly ült, és már láttam, hogy az apja nagyon kedves számára, mielőtt megerősítette volna. – Ó… csodálatos volt. Még mindig az. A házunk a közelben van.

Elfordítottam a tekintetem, hogy ne lássa a bennem ébredő féltékenységet.

– Egy ideig Amerikában éltünk. Amikor tizenhárom lettem, rossz évem volt. Annyira más voltam – nem voltak barátaim. A gyerekek pokolian gonoszak tudnak lenni. Senki sem értett meg, és ezért féltek tőlem – Marlena tekintete felemelkedett, és a szemében felismertem egy ismerős fájdalmat. Ha megérinthettem volna, megtettem volna. Mindent éreztem, amit leírt. Hogyan érezheti magát az ember különlegesnek, vagy értékelhet egy egyedi képességet, amikor a világ kizár és elutasít?

– Eldöntöttem, hogy véget vetek az életemnek. Tragikus történet: amilyen az anya, olyan a lány is. – Rám nézett, és hirtelen a járda, az utca és az elhaladó emberek eltűntek, és én egy benzinkúton találtam magam, zavarodottan és diszorientáltan. – Azt hiszem, apám érezte, hogy valami nincs rendben. Tudta, hogy igazán küzdök – Összerándultam, amikor észrevettem, hogy Marlena is ott áll mellettem a benzinkúton.

– Mi ez? – kérdeztem. – Mi történik?

– Ott vagyok én – mutatott maga elé. Követtem az ujját egy fiatal lány felé, hosszú fekete haja copfba kötve lógott a hátán. Sárga pulóvert és élénk színű sportcipőt viselt. – Nyilván változott a stílusom – mondta.

Bólintottam. Tagadhatatlan volt.

– Azon a nyáron elvitt Észak-Karolinába. Jersey-ből indultunk, és megálltunk ezen a benzinkúton – körülnézett, gyengéd mosoly ült az ajkán, miközben körbenézett az üzletben –, Virginia/Észak-Karolina határán. – Volt egy nagy piros vonal a benzinkúton, és ha egyik lábaddal az egyik, másikkal a másik oldalon álltál, egyszerre mindkét államban voltál.

Megálltunk a hatalmas piros vonal mellett, és néztük a fiatal Marlenát és az apját. Kuncogtak, miközben egyik oldalról a másikra ugráltak.

– Addig ugráltunk, míg meg nem állított, és térdre nem ereszkedve a szemembe nézett.

– Tedd mindkét lábad a vonalra, Marlena! – mondta az apja.

Követte az utasítást, arca bizonytalan volt.

– Most nézz balra!

Megtette.

– Az ott lévő emberek ezen az oldalon vannak. Most nézz jobbra! – Engedelmeskedett, zavart mosollyal, amikor meglátott pár másik gyereket a korosztályából, akik figyelték őket. Apja a vonal jobb oldalára mutatott: – Az ott lévők a másik oldalon vannak. Most nézz le! – mondta.

Marlena lenézett.

– Most nézz rám, Marlena! – felemelte az arcát, és a pillantása találkozott apja tekintetével. – Nem vagy egyik oldalon sem. Te az vagy, ami közöttük van.

– Nem akarok a kettő között lenni – mondta.

Marlena mintha megfagyasztotta volna az emléket, mielőtt elmagyarázta volna: – Azonnal elhallgattam, mert rámutatott, hogy különbözöm, és utáltam. Utáltam, hogy Isten különbözővé tett, hogy úgy alkotott meg, hogy soha nem fogok beilleszkedni. – Az emlék folytatódott.

– Marlena… különleges vagy! – Szeretetteljes mosoly ült apja arcán, ahogy a fiatal lányára nézett. – Nem érted… a világ minden embere közül te azon kevesek egyike vagy, akit kiválasztottak, hogy segítsen.

– Hogyan segíthetek? – kérdezte ingerülten.

– Mert minden alkalommal, amikor kapcsolatba lépsz valakinek a lelkével, békét adsz neki. Megmutatod, hogy van több is az életben, hogy mindannyian továbblépünk. Ez gyönyörű dolog, Marlena! Te egy gyönyörű ajándék vagy.

Apja határozottan megfogta a vállát, és enyhén megrázta. Arca megváltozott, félelem szőtte át a vonásait.

– Soha ne kételkedj ebben! Egy pillanatra se! Még ha nehéz is, és egyedül vagy, soha ne feledd, mennyire különleges vagy! Soha ne add fel!

Egy pillanat alatt visszakerültünk a New York-i utcára, mintha sosem lettünk volna máshol és máskor. Megtorpantam a sokktól.

– Hogyan csinálod ezt? – kérdeztem, teljesen elképedve. – Hogyan csináltad, hogy lássam ezt?

Marlena nem állt meg, én pedig utána siettem. Amikor utolértem, csak megvonta a vállát. – Amikor az elme nyitott a lehetőségre, hogy van valami több, hajlandó többet látni.

Nem értettem teljesen, hogyan tudja a nyitott elme élővé tenni más emlékét, de ámulattal töltött el. Olyan érzés volt, mintha tényleg ott lennék, és látnám. Ike álomszerű élménye a Pokol házában most már logikusabbnak tűnt.

A fejemet rázva visszatértem a fő témához. – Néha átoknak érzem.

– Mindennek oka van, Charlotte. Nem hiszem, hogy léteznek véletlenek. Isten engedhet rossz dolgokat, de felkészít a jóra is.

Most a Pokol háza előtt álltunk, bámulva a hátborzongató házat. Nemrég láttam két kislány arcát visszatekinteni a koszos ablakokból. Ismerős képsorok kúsztak a fejembe: Diana és Mary átléptek. Nyugalomban vannak. Miért nem mehetett Click is? Miért engedte Isten, hogy nekik segítsek, de neki nem?

Marlena felment a veranda lépcsőjén, megállt az ajtó előtt, háttal nekem.

– Gondolkodtál valaha azon, hogyan kerültél ide? Hogyan fordultál ide-oda, és végeztél pont itt, a ház előtt, ahol három kislány várt, hogy szabadon engedjék őket?

Csatlakoztam hozzá a verandán. – Nem, gondolom, nem. – És persze, most, hogy ilyen nyilvánvaló volt, nevetséges lett volna azt hinni, hogy ez pusztán a véletlen műve. Négy turista voltunk, egyikünk egy korábbi katona, éles helyzetfelismeréssel – és mégis senki sem vette észre, hogy rossz irányba megyünk.

– Azért találtad meg ezt a helyet, hogy segíthess Marynek és Dianának. – Belépett a házba, és megfordulva rám várt.

Értékeltem a szavait, de még mindig nem magyarázta meg, miért tudtam két lánynak segíteni, Clicknek pedig nem. Felkészültem Agnus rohamára, és követtem Marlenát a házba.

– Ne aggódj, nem lát téged! – magyarázta, miközben észrevettem Agnust a sarkon állva, Marlena felé pislogva.

– Miért nincs az arcodban? – kérdeztem. – Nem is engedett volna belépni anélkül, hogy ne fújt volna rám szinte mérget.

– Megmutattam neki, hová fog jutni, ha átlép – válaszolta Marlena nyugodtan, Agnusra nézve. – Inkább itt maradna. Ez a ház semmi ahhoz képest, ami rá vár.

– Pokol? Láttad?

Marlena rám nézett, tekintete direkt és hideg volt. – Megmutattam neki a saját pokollátomását. A helyet, amitől a legjobban fél.

Ahogy felmentünk a lépcsőn és a Click szobájához értünk, visszapillantottam Agnusra. Az az önhitt légkör, ami mindig itt volt, eltűnt, és már csak egy rettegő lény maradt, magára hagyva szenvedni. Nem éreztem iránta semmit. Itt maradni ebben a házban, több volt, mint amit érdemelt volna.

Amikor Marlena és én Click szobájához értünk, egyikünk sem lepődött meg, hogy ő sétálgat, mozgatja az ujjait, és ismételgeti a kedvenc szavát.

– Nem felejtették el, Char! Van helye a túlvilágon.

– Akkor mondd el, hogyan? Te látod a jövőt! – mondtam frusztráltan. Olyan egyszerűnek tűnt minden, amit mondott.

Marlena nyugodtan elővette a telefonját, rákoppintott a képernyőre, és megmutatta a Beethoven-videót, amit Clicknek játszottam, majd azt mondta: – Talán nem tudja, hogyan menjen… valakinek el kell vinnie.

A szemébe néztem, súlyos megértés árasztott el, amikor folytatta: – Te hoztad magad ide, Char. Nem én, emlékszel? Azért vagy itt, hogy visszavidd őt a másik oldalra.

Egy kép jelent meg előttem magamról. Sírtam, kezemet a fejemre téve, fájdalomban.

– Miért hagyod, hogy ez megtörténjen? – kiáltottam Istenhez – senkihez. – Miért nem teszel valamit! Segíts, hogy segíthessek neki! – kiáltottam, miközben elindultam a folyosón a lépcső felé. – Kérlek, segíts! – zokogtam.

A kép eltűnt, én pedig üres tekintettel néztem Marlenára, miközben lassan összeállt, amit mondott.

Mintha megérezte volna a hezitálásomat, Marlena felém fordult, és a látóterembe lépett.

– Három napja vagyok itt, és az egyetlen dolog, amit minden családtagod és barátod újra és újra mondott, az az: „Miért?” Nos, kedvesem. Ezért.

– Tehát szerinted mindez – mutattam a fejemre –, csak azért történt, hogy megmentsem Clicket?

– Kérj, és megkapod – mondta Marlena, miközben ismét a telefonjára nézett.

A súlya annak, amit mondott, mellbe vágott.

– Azt mondod, Isten aneurizmát adott nekem, és kómába ejtett, mindezt azért, hogy segíthessek Clicknek?

– A lány egyedül nem tud átlépni. Valakinek el kell vinnie. Te és én valójában nem csak az egyik oldalon vagyunk, Charlotte. Mindenki másnak fekete-fehér, de nekünk, az olyan embereknek, mint mi… mi a szürke zónában létezünk. Pont ebben a pillanatban, pont itt vagy a számára. Te a piros vonalon állsz.

– Ami közötte van – motyogtam.

– Pontosan. Megpróbáltam Ike-ot rávenni, hogy vigye magával, de nem működött, mert az ő lelke a fekete-fehérek közé tartozik, és teljesen a túloldalon van. De a te lelked a szürkéhez tartozik, és ebben a pillanatban nem vagy sem élő, sem halott.

Furcsának és misztikusnak tűnt, de nem tagadhattam, hogy logikus. A súlya mindennek, ami történt, lesújtott. Semmi sem volt véletlen… ez a végzet volt.

– Mi fog történni, Marlena? Hogyan végződik?

– Békével végződik – mondta, miközben mellém lépett, és Click felé fordult, hüvelykujját a lejátszás gomb fölött lebegtetve. Mély levegőt vett, rám nézett: – Készen állsz?

Bólintottam, és Marlena megnyomta a lejátszást. A drámai dallam betöltötte a szobát, és Click azonnal Marlena felé rohant, próbálva elkapni a telefont. Ahogy tette, láttam, hogy az aurája ragyogó glóriává válik körülötte.

– Most, Charlotte! – mondta Marlena halkan. – Fogd meg és vidd el!

A fejemet ráztam, szívverésem a fülemben dübörgött.

– Még azt sem tudom, hogyan kerültem ide egyáltalán.

– Öleld át, és képzelj el egy helyet, amit szerinted szeretni fog. A többi magától működni fog, amikor ott lesztek. Ez az egyetlen ijesztő rész.

Nagyot nyeltem. Mi van, ha nem működik? Mi van, ha Click megijed tőlem, mert megérintem? Millió lehetséges kudarcba fulladt forgatókönyv lebegett a fejemben, de tudtam, hogy Marlena igazat mond. Ebben a drága kislány lelkében láttam, amit Marlena próbált mondani. Én ezért vagyok itt.

Nem adtam több időt magamnak a gondolkodásra, egyszerűen cselekedtem. Click mögé léptem, átöleltem, és felemeltem a földről. Azonnal sikoltozni kezdett, rugdosott.

– Nyugi, szívecském! – súgtam a fülébe. – Egy biztonságos helyre viszlek.

Erősebben átöleltem, lehunytam a szemem, és elképzeltem azt az egyetlen olyan helyet a túloldalon, ami eszembe jutott, amit szeretni fog.