30.
fejezet
Ike
Fordította:
Suzy
Axel a folyónál talált rám, ahol
az egyetlen dolgot csináltam, amit tudtam, amikor nem volt semminek értelme –
horgásztam. Sosem tudtam, hogy csinálta, de a víz mindig megnyugtatott, és
ebben a percben minden segítségre szükségem volt, amit kaphattam. Odaballagott hozzám
és egy sört nyújtott felém.
– Charlotte küldött, hogy
keress meg?
– Tudod – válaszolt, mielőtt
belekortyolt a barna üvegbe. – Hallottam, megint megtörtént az ájulásos dolog.
– Igen, így volt – mondtam
bólintva, lenyűgözött, milyen közvetlen volt.
Kényelmetlen csend telepedett
ránk, mindketten vártuk, hogy a másik folytassa. Egyszer csak feladta és végül
megkérdezte – Nos… mi történt? Megint álmodtál?
Meglendítettem a botomat,
miközben az izmok megfeszültek a nyakamban és a vállaimban. A Marlena által rám
kényszerített érzések Click élményeiből olyan szinten tettek dühössé, ami csak
valamilyen szintű PTSD-nek feleltethető meg, pedig nem is velem történt. Bár
mindenekelőtt magamra voltam dühös, amiért bűntudatom van, mert azt akartam,
hogy Charlotte maradjon velem. Először életemben nem akartam jó fiú lenni, az,
aki mindig helyesen cselekszik és ez csak rontott a helyzeten, főleg, mivel
fogalmam sem volt, mi fog történni, ha elmondom neki.
Nagyot kortyoltam a sörömből és
lehajtottam a fejem. Tanácstalan voltam és most először a folyó nem segített
megtalálni a válaszokat, amiket kerestem. Talán, mert a rosszakat kerestem. Egy
hosszú perc után felemeltem a fejem és Axel szemébe néztem.
– Charlotte nem halt meg.
31.
fejezet
George
Fordította:
Suzy
A mellkasom összeszorult, amikor
az orvos megkérte Charlotte szüleit és engem, hogy kövessük. Aggódó
pillantásokat váltottunk, de kivonultunk egymás után Charlotte kórházi
szobájából és követtük a neurológust egy folyosó végi kis szobába.
Tíz perccel később Tracey
zokogott, Wayne pedig mozdulatlanul ült mellette, lehajtott fejjel, miközben
összecsípte az orrnyergét, nehogy sírva fakadjon. Én némán álltam a szoba
közepén, ugyanúgy ledermedve a váratlan hírtől.
A világom hivatalosan is kifordult
a sarkaiból.
Annak ellenére, hogy
elhatároztam, másképp hiszek, azt hittem, az elmúlt három napban felkészítettem
magam arra, bármit is mondhatnak az orvosok nekünk Charlotte-ról és az
állapotáról.
Soha életemben nem tévedtem még
ennyire semmiben.
32.
fejezet
Ike
Fordította:
Suzy
Nem titok, hogy a halál a legfőbb
tanítómester. Amikor valaki hozzánk közel álló hal meg, megtanuljuk, mit jelent
valójában élni. Megtanuljuk, hogy az élet törékeny és értékes, de
mindenekelőtt, megtanuljuk, az élet véges. Legtöbbünk, akiket megérintett az
élet törékenysége, azon találjuk magunkat, hogy teljesebben, őszintébben élünk,
hogy jobban értékeljük minden egyes napunkat.
Mégis, amikor lejár az időnk, még
a legjobbjaink is kimondatlanul maradt szavakkal és befejezetlen dolgokkal
szembesülnek. Néhányuk számára a befejezetlenség megbánássá válik, ahogy
rájönnek, nem ragadtak meg minden lehetőséget. Másoknak, ahogy nekem is, túl
korán jön el az idő, lehetőség nélkül hagyva minket arra, hogy teljes életet éljünk
megbánás nélkül.
Az időnek itt nem kellett volna
számítania, és mégis így volt. A sors legkegyetlenebb fintoraként, most sokkal
jobban számított nekem az idő, mint valaha is, amikor életben voltam. Axel
vonakodva beleegyezett, hogy én legyek az, aki elmondja neki, de tudtam, nincs
sok időm, mielőtt ő maga teszi meg helyettem. Végül, tudtam, hogy nem
rabolhatom el Charlotte lehetőségét, hogy segítsen Clicknek, és nem vehetem el
tőle a lehetőséget, hogy George-dzsal élje le az életét. Szorított az idő. Nem
akartam elszalasztani a lehetőségemet, és annyi ismeretlennel – Charlotte
marad-e vagy megy –, úgy éreztem, ez egy most vagy soha helyzet volt.
A nagyija hátsó verandájának
lépcsőjén ült, amikor megérkeztem, jeges teát kortyolgatott és Rudyra
grimaszolt, miközben az a földön csipegetett. A hatalmas kakas előbb észrevett,
mint Charlotte és odajött, bólogatva a fejével, mintha köszönne. Esküdni
mernék, hogy szándékos volt, mintha azt mondaná Charlotte-nak, Nem
kedvellek, de ez a fickó, ő menő. Amikor Charlotte észrevett,
összeszorította a száját.
– Mi újság, Rudy? –
vigyorogtam. Félrebillentette a fejét, rám nézett, mielőtt páváskodva elsétált.
– Miért kedvel téged, engem
pedig nem? – nyafogott Charlotte.
Felnevettem. Fogalmam se volt,
hogy a madár miért kedvelt engem, de mókás volt, mennyire zavarta ez
Charlotte-ot. – Tényleg dühös vagy emiatt?
– Nem – dohogta, aztán
valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy pimasz kakas. Megfogtam a
kezét és talpra húztam. Mezítláb volt, rongyos farmert viselt, egy fekete,
ujjatlan trikóval. A haját rendetlen kontyba fogta össze a feje tetején. Messze
volt attól a lenge fehér köntöstől, amit az emberek elképzelnek az angyalok
mennyben viselt ruháinak, de a szatén és selyem nélkül is éterinek tűnt
számomra. Erőlködés nélkül volt szép. Nem is kellett próbálkoznia.
– Nos, ha ez vigasztal, én
kedvellek – cukkoltam.
Elmosolyodott és játékosan
megveregette a vállam.
– Majd rájön. Végül mindenki
megkedvel.
– Nicsak, ki pimaszkodik
most – viccelődtem, aztán az egyik szemem összeszorításával a lehető legjobb
Popeye-arcomat vágtam. – Pak, pak, pak. – A könyökömmel felé böktem.
A szája felhúzódott az egyik
oldalon, ahogy a nevetéssel küzdött. – A fivérem bénasága rád is átragadt?
– Rudy szerint nem vagyok
béna. – A vállam fölött a kakas felé böktem a hüvelykemmel. – Szerinte én
vagyok a N.E.A.M.O.
Charlotte zavartan elfintorodott.
– Nagy ember..
– … a másik oldalon –
fejeztem be büszkén.
A szemeit forgatta. – Igen, nos,
Rudy egy kakas, és tudod, mit mondanak.
– Micsodát?
Közömbösen megvonta a vállát. –
Madarat tolláról, meg ilyesmi.
– Ó, és én vagyok a dilis,
hm? – kuncogtam.
– Igen – erősítette meg. –
És végül tényleg mindenki megkedvel. Ebben csodálatos vagyok.
– Valóban? Hmm… – Az arcomon
doboltam az ujjammal, mintha gondolkodnék. – Mi a helyzet Mistyvel?
Amint Charlotte mosolya
lehervadt, tudtam, hogy elszúrtam.
Párszor pislogott, láthatóan
összezavarodott a sokktól, hogy kit említettem. – Nem, azt hiszem, ő sosem
kedvelt, hm.
Mentálisan magamba rúgtam, hogy
olyat mondtam, ami elszomorította.
– Kit érdekel, mit gondol –
mondtam, miközben kétségbeesetten kerestem valamit a fejemben, amivel témát
válthatnék úgy, hogy ne legyen furcsa vagy feltűnő.
– Nem hiszed… – félbeszakította
magát. – George nem lógna vele újra, ugye? – Mielőtt válaszolhattam volna,
megrázta a fejét. – Mindegy! Ne válaszolj rá! Tudom, hogy nem tenné. Bolond
gondolat volt. Csak kezdek…
– Féltékenykedni? –
kockáztattam.
Az arca rózsaszínűvé vált, ahogy
az összekulcsolt kezeire nézett.
– Tudod, sosem szíveltem.
– Senki sem szívelte.
Egyébként mi történt vele?
– Egy időre elhagyta a
várost, de visszatért. Ő és Roger megoldották a dolgokat.
– Komolyan? – kérdeztem
hitetlenkedve. – Visszafogadta? – Az összes férfi közül a világon, Roger volt
az utolsó, akit megbocsátó típusnak gondoltam volna, különösen, hogy
megbocsátja a barátnőjének, hogy megcsalta.
– Igen, ezt hallottam. Sosem
jött vissza az étterembe. Néhányszor elmentünk egymás mellett a városban, de
amint meglátott, elhúzott az ellenkező irányba. – A szemeit forgatta, és
tudtam, hogy nem tehetett a féltékenység érzéséről. – Nem kívánok neki semmi
rosszat, tudod. Az évek alatt, hogy ez megtörtént, rájöttem, hogy talán
Mistynek is megvan a saját szomorú története…. ahogy mindannyiunknak. Nem
hibáztatom azért, amibe George hagyta magát belekeverni. Sosem lettünk volna
barátok vagy ilyesmi, de az életem végén, nem voltam Misty ellensége. Csak nem
tetszik a gondolat, hogy George vele van.. – Megrázta a fejét, zavarta a
sebezhetősége, amit mutatott. Nem tetszett neki a féltékenység.
Gyengéden felemeltem az állát,
hogy rám nézzen – A féltékenység normális. Szerinted én sosem éreztem? –
Meglepetten húzta fel a szemöldökét a kijelentésemre. Bólintottam – Fogalmad
sincs.
– A legönzőbb embernek érzem
magam a világon – mondta, a kezei közé vette az arcomat, ahogy a szemeimbe
nézett. Láthattam a fájdalmat és a bűntudatot, amit érzett. Utálta a tudatot,
hogy neki is része van abban, hogy így érzek. – Azt hiszem, nem tudnám
elviselni a gondolatot, hogy bármelyikőtök is egy másik nővel van.
Elhúzódtam és lenéztem, képtelen
voltam állni a tekintetét, az érzelmei közelebb álltak hozzám, mint azt be
mertem ismerni.
– Hé! – mondta és
visszahúzott. Ránéztem, ahogy a tekintetem tanulmányozta. – Mi a baj, Ike?
Nem vagy igazán halott.
Talán vissza kell menned és
elhagynod.
Minden.
Visszanéztem életem szerelmére;
szürke szemeire, apró szájára. Tudtam, hogy sosem volt igazán az enyém, nem
kizárólagosan. Persze, ott volt George, de még a McDermott ikreknél is nagyobb
volt mindaz a sok lélek, akiknek segítségre volt szükségük az átkeléshez. Kín
hasított belém, ahogy minden, amit Marlena mondott, éles fókuszba került.
Minden erőmre szükségem volt, hogy ne rogyjak össze a súly alatt, miközben az
elszántságom összeomlással fenyegetett.
Visszatoltam a kétséget, a
fájdalmat és a bűntudatot a dobozba, amit a fejemben készítettem. Először ezt
kellett megtennem, hogy kihasználjam az előttem lévő utolsó lehetőséget,
mielőtt mindent a sors és az idő kezére hagyok.
A kezembe fogtam a kezét és az
arcomhoz szorítottam.
– Emlékszel az első randira,
amiről beszélgettünk?
Kuncogott, lágy, nosztalgikus
mosoly terült el a száján.
– Igen. Olyan nagyon akartam.
– Nos, itt vagyunk, kicsi
lány. Kész vagyok, ha te is.
Felcsillantak a szemei. –
Randevúra hívsz, Ike McDermott?
– Rajtaütésszerű randi,
emlékszel? Hunyd le a szemed!
A száján kíváncsi mosoly
játszott, ahogy megfeszítette a gerincét, mélyet lélegzett és lehunyta a
szemeit. – Jobb, ha Rudy nincs meghívva – motyogta.
Elnyomtam a nevetést, ahogy Rudy
felkapta a fejét, amikor meghallotta a nevét. – Bocs, Rudster, nem vagy rajta a
listán. – Egy intéssel megváltoztattam a környezetünket.
Köszönöm szépen
VálaszTörlés