21-22-23. fejezet

 

21. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Miss Hell

 

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy meghaltam. Egyrészt úgy éreztem, mintha csak most érkeztem volna a túloldalra, másrészt pedig úgy, mintha már évek óta ott lennék. Nem találtam szavakat, amikor megpróbáltam összefoglalni a túloldalt – attól kezdve, hogy pillanatok alatt egyik helyről a másikra tudtunk utazni, egészen a hihetetlen szépségig; együtt lenni Ike-kal, nevetni a bátyámmal, és érezni a nagymamám ölelését – mindez meghaladta minden elképzelésemet. És bár még nem fogadtam el teljesen, hogy itt vagyok, a béke, hogy nem kellett folyamatosan segítségre szoruló lelkekkel találkozni, tiszta boldogság volt.

Amíg nem lett más.

A béke és a boldogság közepette a kétségbeesés és a bűntudat még mindig fel-felbukkant. Bármi is történt, a szomorúság mindig ott volt, és mindent megtett, hogy letörjön, hogy soha ne felejtsem el, amit hátrahagytam.

George. Hogy van? Vigyáz magára? Hiányzott apósom és anyósom. Hiányzott Sniper és Anna. Megbékéltek és megoldották a dolgokat? Amikor a szomorúság bekúszott, gondolatban mindig visszatértem ahhoz a kedves kis lélekhez, aki egy sötét szobában ragadt. Click.

Látni, ahogy a „túravezetők” segítenek az elveszett gyerekeken, reményt adott nekem, de ugyanakkor dühös is lettem. Clicknek is abban a csoportban kellett volna lennie. Azok a gyerekek miért jutottak át, ő pedig nem? Hogy lehetett igazságos, hogy én itt voltam, ő pedig ott? Nem volt az. És mint egy lefelé gördülő hógolyó, a düh egyre nőtt. Hogy lehetett, hogy a mennyország csak egyesek számára létezett, mások számára pedig nem? Nem érdemeltem meg, hogy itt legyek, amikor ő nem volt itt.

Mindannyian almát hámoztunk, miközben a gondolatok továbbra is háborúztak a fejemben. Épp a gyümölcsösben jártunk, és magunk szedtük az almákat, hogy a nagyi elkészíthesse a híres almás pitéjét. Furcsán viccesnek tűnt, hogy most mennyire élveztem, amikor kisgyerekként, amikor még éltem, utáltam ezt a munkát.

– A halmod nagyon kicsinek tűnik, Ike – ugratta Axel.

A két fiú épp versengett, hogy ki tud több almát hámozni. Nevettek és egymást ugratták, míg a nagyi és én néztük őket.

Hátradőltem a székemben, beleharaptam egy almába, és hátrahajtottam a fejem, miközben felnyögtem. Abszurd volt, milyen finom íze volt. – Miért olyan rohadt finom itt minden? – kérdeztem hangosan, senkihez sem címezve, nem mintha választ kaptam volna tőlük. Axel egy almát dobott az asztalra, hozzáadva a halmához, Ike pedig összeszűkítette a szemét, miközben sietve folytatta a munkát.

– Férfiak – motyogta nagyi olyan halkan, hogy csak én hallottam.

– Azt hiszem, nem értem, mi a lényeg ebben az egészben – jelentettem ki, és a kezemmel rájuk és a megpucolt almák halmára mutattam. – Ha nyertek, mit nyertek?

– Az első pitét, ami kijön a sütőből – jelentette ki Axel.

– És a dicsekvési jogot – tette hozzá Ike.

– Hé, te! – Axel rám mutatott a hámozójával. – Jobb, ha abbahagyod a fejtömést, és visszatérsz a munkához, különben nem kapsz pitét! – figyelmeztetett. – Na, mit szólsz ehhez? – fejezte be, felhúzva a szemöldökét.

Felhorkantam a giccses viccén, majd a kezemmel eltakartam a számat. Reménytelenül béna voltam. Ike rám mosolygott, és a pofiján megjelentek a gödröcskék.

– Szép.

Megpróbáltam lerázni magamról a zavart, és hűvösnek tettetve magam, csak annyit mondtam: – Ez egy szörnyű vicc volt.

– Vond vissza, Charlotte, vagy meg fogod bánni! – figyelmeztetett Axel, és úgy tett, mintha jobban megsértődött volna, mint valójában. Kicsit összeszűkítettem a szemem, miközben csendben néztünk egymásra. Túl jól ismertem a bátyám figyelmeztető hangnemét. Bár nem mondta ki, de azzal fenyegetett, hogy megbüntet a kis sértésemért – ez a büntetés lehetett bármi, a fojtófogástól a fejtető-dörzsölésig, vagy bármilyen más módszer, amivel alaposan megalázhat.

Ike pillantása találkozott az enyémmel, szája mosolyra húzódott, nyilvánvalóan szórakoztatta a testvérek közötti tréfálkozás.

– Nem vonom vissza – mondtam dacosan, és kihívóan felhúztam a szemöldököm. – Nem félek – tettem hozzá pimaszul. A másik oldalon voltunk... mit tehetett volna velem?

Axel szája kissé felhúzódott. A szemében látszó vidámságból ítélve, a reakcióm pontosan az volt, amire számított. Azonnal megbántam a korábbi kijelentésemet. Talán mégis féltem. Miért szeretik a testvérek annyira ugratni egymást? Mély sóhajjal hátradőlt a székében, és megkérdezte: – Ike. A rövid idő alatt, amit Charlotte-tal töltöttél, mesélt neked valaha a kilencedik osztály első napjáról?

A fraaaaancba! Tágra nyílt szemmel egyenesen ültem a székemen, és majdnem megfulladtam az almától, amit éppen ettem. – Ne merészeld, Axel! – köhögtem, miközben a mellkasomat vertem, hogy lenyeljem a falatot.

Axel felvonta a szemöldökét, és gonosz mosoly jelent meg az arcán.

– Nem hiszem, hogy elmondta ezt nekem – válaszolta Ike, hangjában nyilvánvaló kíváncsisággal, miközben a tekintete köztem és Axel között cikázott. A reakciómból tudta, hogy Axel valami nagyon pikánsat fog elárulni neki.

– Khm – Axel hangosan köhintett.

Az arcomat a kezembe temettem. Ez nem fog jól végződni.

– Bocs, meg kell győződnöm róla, hogy a hangom tiszta-e ehhez – magyarázta, majd kínosan megmozgatta a száját, mintha szétnyújtaná.

– Axel! – figyelmeztettem, és dühösen meredtem rá. – Ne csináld!

– Vagy mi lesz? – nevetett, és rózsaszín pír öntötte el az arcát. Ő a bátyám volt, és ahogy az idősebb testvéreknél szokás, nagyon élvezte, hogy piszkálhatja a húgát. Esküszöm, hogy valahol létezik egy testvéreknek szóló törvénykönyv, amely kimondja, hogy hatalmas örömüket kell lelniük abban, hogy piszkálják és kínozzák egymást.

– Azt hiszem, ezt hallanom kell – biztatta Ike, miközben visszaült a székébe, feladva az almahámozás versenyt. Nyilvánvalóan bármi, ami zavarba ejthetett, többet ért, mint a dicsekvési jog.

– Nem lehet olyan rossz – avatkozott közbe a nagyi.

Becsuktam a szemem, és a karjaimra hajtottam a fejemet az asztalon. Visszagondolva, miután sok évbe telt, mire felépültem a megaláztatásból, és látva, hogy ebben a pillanatban halott vagyok – nem, nem volt olyan rossz. Azonban, mint frissen beiratkozott gimnáziumi elsősnek, ez a földre rogyasztó megaláztatás volt; az élet, ahogyan ismertem, véget ért, nem volt értelme tovább élni.

– Szóval, Char beleszeretett ebbe a srácba... mi is volt a neve? – Ujjával csettintett, mintha a hang emlékeztetné rá. – Bobby?

– Billy – nyögtem. Ha már el akarja mesélni, gondoltam, legalább a részleteket pontosan adja meg.

– Igen, így van – nevetett. – Billy. – Felemeltem a fejem, és láttam, hogy Axel megpaskolja Ike karját. – Ez a srác egy igazi tökfej volt, de Char úgy gondolta, hogy ő a legjobb.

A szemem forgattam. – A legnépszerűbb srác volt nyolcadik osztályban – védtem.

– Ezért kedvelted? – kérdezte Ike. – Mert népszerű volt?

– Nem – tagadtam túl gyorsan, tudva, hogy ez részben igaz, ha teljesen őszinte vagyok magamhoz. – Nem volt hülye. Axel nem mondja el pontosan.

– Charlotte – mondta Axel, bosszúsan a tagadásomra. – A szája tele volt fémmel, és minden nap ugyanazt a világospiros pulóvert viselte. Hülye volt, és te is az voltál, amiért beleszerettél.

– Tizennégy éves voltam! – védekeztem hangosan.

Axel nevetett. – Nézzétek meg – mutatott rá –, annyira felizgult, pedig még nem is értem a legjobb részhez.

Keresztbe fontam a karjaimat, hátradőltem, és gyerekesen felhördültem: – Többé nem vagy a kedvenc bátyám!

– Na mindegy – folytatta, nem törődve a kijelentésemmel –, Char ki akar öltözni az első iskolai napra.

– Az első nap nagy dolog – szakította félbe a nagyi. Rájöttem, hogy még a nagyi is elhanyagolta a hámozást, hogy teljes figyelmét Axel történetére fordítsa, ami még jobban megalázott. – Szerintem jó, hogy kiöltözött. – Isten áldja meg ezt a nőt, amiért megvédett és megpróbált jobb kedvre deríteni.

– Nagyi, nem azért öltözött ki, mert az első nap volt, hanem mert nem látta az öreg Bobby-fiút...

– Billy – szakította félbe Ike, kijavítva őt, amiért morcos pillantást vetettem rá.

– Bocs, Billy – javította ki magát Axel. – Egész nyáron nem látta Billyt, és szexisen akart kinézni – pislogott, és billegett a székén.

Ike felnevetett, én pedig elpirultam, miközben dühösen néztem Axelre. – A listán, amelyen azok szerepelnek, akiket jelenleg kedvelek, ott van a nagyi és Ike, az összes barátom és családtagom, mindenki más az univerzumban, élve vagy halva, aztán ott vagy te. Te vagy a lista legvégén – mondtam neki.

– Értem – válaszolta szárazon, majd folytatta. – Anyu és apu már elmentek dolgozni, mire mi elindultunk az iskolába, így Charlotte fel tudta venni ezt a kis ruhát és egy pár magassarkút, amiben soha nem engedték volna ki a házból.

A frusztrációtól eltorzult az arcom. – Nem volt olyan szexi. Úgy állítod be, mintha prostituált lettem volna!

– Charlotte! – sikoltott a nagymamám.

– Bocs, nagyi – kértem bocsánatot, összeszorítva a fogamat –, de túlzásokba esik!

– És ezzel a szájjal csókolod a nagymamádat – gúnyolódott Axel nevetséges bronxi akcentussal.

– Ez valójában elég enyhe volt Charlotte-tól – szólt közbe Ike. – Még soha nem hallottam annyi mocskos szót ilyen szép szájból.

– Ike! – Most én sikítottam fel, és tágra nyílt szemmel néztem rá. A nagyi nem kellett, hogy tudjon a színes szókincsemről és arról, hogy milyen gyakran használom.

Ezúttal ő is összeszorította a fogait, és bocsánatkérő pillantást vetett rám. A nagyi kínosan eltorzította a száját, nyilvánvalóan próbálva nem nevetni.

– Mi ez? Fogjunk össze Charlotte ellen nap? – nyafogtam, miközben a már majdnem megevett almámat Axel felé dobtam, és eltaláltam a mellkasát.

A nagyi összeszorította az ajkait, és csalódottnak tettette magát.

– Oké, oké! – Axel megadón felemelte a kezét. – Azt mondom, hogy egy felnőtt nőn ez a ruha talán rendben lett volna, de a kicsi, lapos mellű, alig-haladta-át-a-pubertás-korhatárt Charlotte-on túl felnőttnek tűnt.

– Ugghhh – nyögtem, miközben eltakartam az arcomat. – Miért? Miért kell ezt tenned velem?

– Hány év telt el azóta, hogy meghaltam? – kérdezte retorikusan. – Csak bepótolom az elveszett időt.

– Charlotte, nagyon fáj, hogy megszégyenítve látlak, de ezt hallanom kell! – mondta Ike bocsánatkérően, ami kedves lett volna, ha csak egy kicsi megbánást is mutatott volna, amit tovább növelte a megaláztatásom.

– Képzeld el – Axel kinyújtotta a kezét, mintha egy film jelenetét vázolná. – Charlotte, alig van benne 43 kiló, egy olyan szűk kis ruhában, ami úgy lógott rajta, mint egy vizes lepedó, és csak a törékeny kis karjait és lábait mutatta...

– Érti, Axel – nyögtem.

– Szóval megérkezik az iskolába, és elindul a menza felé, készen arra, hogy megmutassa magát, és felkeltse a vágyott Billy figyelmét. Kinyitja a dupla ajtókat, és leveszi a kabátját, miközben besétál. – Axel szünetet tartott, és találkozott a pillantásommal, hogy a pillanat hatását maximálisan kihasználja. Mindig is mesteri mesemondó volt, és úgy tűnik, mindig is az marad. Végül, amikor biztos volt benne, hogy a megaláztatásom tökéletesen befejeződött, folytatta: – Végigvonult az éttermen a barátai asztalához, zavartan a nevetéstől, ami úgy tűnt, betölti a termet.

– Ó, Charlotte – Nagyi együttérzően megszorította a karomat, minden vidámsága eltűnt. – A ruhádon nevettek?

– Egyáltalán nem – nevetett Axel élvezettel. – Szinte az összes diák rajta nevetett, mert amikor reggel felöltözött, nem vette észre, hogy a ruhája hátsó része beleakadt a fehérneműjébe. – A kezemmel eltakartam az arcomat, miközben Axel tovább kuncogott.

– Nos, elképzelem, hogy ez egy kicsit kínos volt, de nem hangzik olyan rosszul. – Ó, mennyire szerettem a nagyit. Mindig megpróbált felvidítani, vagy valami jó oldalt találni a helyzetben.

– Nem, volt olyan rossz – magyaráztam. – Tangát viseltem.

Összeszorult a gyomrom, amikor eszembe jutott a megaláztatás, amit aznap éreztem. Az volt az egyik olyan időszak a felnőtté válás során – egy törékeny pillanat, amikor a lány még gyerek, de már a nőiesség felé tart, és olyan akar lenni, amit nem igazán ért – például szexi. Az elmém rohant a mérföldkő felé, de a testem és a józan eszem nem tudta követni.

Ike szája elkerekedett, amikor rájött, miről van szó.

Axel arca eltorzult. – Ne beszéljünk arról, hogy tangát viselsz.

– Ó, sajnálom, Axel! Kényelmetlenül érzed magad a történeted részletei miatt? – szúrtam oda. – Elnézést kérek!

Visszafordulva Ike-hoz, hogy véget vessek a megaláztatásnak, kifakadtam: – Szóval az első napomon a gimnáziumban megmutattam a fenekemet az egész diákságnak. – Felemeltem az öklömet a levegőbe, mintha győzelmet ünnepelnék. – Mert én vagyok a legjobb.

Ike felnevetett, de legalább volt annyi tisztesség benne, hogy úgy tett, mintha rosszul érezné magát emiatt. Axel nem mutatott megbánást, miközben a hasát fogva nevetett.

Amikor a nevetése alábbhagyott, levette a sapkáját, beletúrt a hajába, majd visszatette a sapkát. – Az iskola felhívta anyát és apát, és apám nagyon dühös volt. – Megrázta a fejét.

– Úgy viselkedett, mintha szándékosan mutattam volna meg a seggem mindenkinek – morgolódtam.

– Ti ketten vigyázzatok a szájatokra! – rótt meg mindkettőnket a nagyi, anélkül, hogy felnézett volna az almahámozásból. Most, hogy a történet véget ért, készen állt arra, hogy visszatérjen a munkához.

– Sajnáljuk – kértünk bocsánatot egyszerre.

– Axel, ez nem volt szép történet – folytatta. – Nem szabad így megszégyenítened a húgodat!

– Nagyi, ez az a fajta történet, amit nem lehet örökre magunkban tartani. Meg kellett osztanom.

– Milyen nehéz lehetett ezt magadban tartani – mondtam álszent együttérzéssel.

Axel egy pillanatig sem habozott: – Nos, most már ez is megvan, és mindannyian továbbléphetünk. Most, hogy megkönnyítettem a lelkem, jobban érzem magam.

A nagyi felállt, és elkezdte összeszedni az almákat. – Azt hiszem, ennyi elég lesz. Ike, segítenél bevinni őket? Jól jönne egy kis segítség a konyhában, ha van kedved. – Meg akartam ölelni, amiért témát váltott.

Ike felállt, és felkészült, hogy segítsen neki. – Nem vagyok valami jó szakács, de katona vagyok. Tudom, hogyan kell a parancsokat követni, asszonyom.

– Ti pedig miért nem töltötök kettesben egy kis időt? – javasolta a nagyi nekem és Axelnek. – Gyertek vissza egy kicsit később vacsorára.

– Jó lesz, nagyi. Segítek neked takarítani, mielőtt elmegyünk.

Axel segített összeszedni az almákat, én pedig odamentem Ike-hoz, és megfogtam a csuklóját. – Neked ez így jó? – Nagyi a legjobb volt, de ez nem jelentette azt, hogy elvártam tőle, hogy minden szabadidejét neki szentelje.

– Igen, menj, tölts időt a bátyáddal – ragaszkodott hozzá. – Jót fog tenni nektek, ha együtt töltötök egy kis időt.

Ránéztem a bátyámra, aki épp a nagyanyámnak magyarázta, hogy milyen arányban kell a vaníliafagylaltot az almás pitéhez adagolni, és dühösen ránéztem. Hogyan szerethetek ennyire valakit, aki képes ilyen megalázó helyzetbe hozni, mint most?

Mintha olvasott volna a gondolataimban, Ike elmosolyodott és vállat vont: – Ez a testvérek dolga – kegyetlenül megalázni egymást. Nagyon vicces. Értem, miért volt a legjobb barátod.

– Vicces az én rovásomra – mormoltam.

– Valójában remek történet volt. Sokat tanultam belőle.

Kérdőn felvontam a szemöldököm.

– Ha nem ismernélek jobban, kislány, azt hinném, hogy egy kicsit exhibicionista vagy.

– Ez mit jelent?

– Hát... megmutattad a fenekedet a gimnáziumban. És egyszer megmutattad nekem is.

– Nem, nem mutattam meg – vitatkoztam nyugodtan, nem hagyva, hogy provokáljon.

– Aztán ott volt az a borzalmas eset a fenekeden lévő vágással. Lehúztad a nadrágod két férfi előtt – csettintett.

Megütöttem a karját, és felhördültem: – Nem így történt!

Fájdalmat színlelve, a karját dörzsölte. – Hm... pontosan így történt!

Keskeny szemmel néztem rá, nem akartam engedni, még ha technikailag igaza is volt. Végül feladtam, és a lehető legérettebb módon elismertem a vereséget. – Te és Axel elmehettek a fenébe – jelentettem ki, toppantva a lábammal.

Ike a kedvenc mosolyomat viselte, és a szemei lágy örömmel ragyogtak.

– Ne nevess rajtam! – követeltem.

– Nem nevetek – védekezett, a szeme csillogott.

– De igen! A szemeddel. Szinte a térded csapkodod a nevetéstől, ahogy a szemeddel nevetsz rajtam.

– Képzelődsz, Charlotte – nevetett fel, és megrázta a fejét az érvelésemre.

– Az a csillogás – mutattam rá. – Pont ott.

Kinyújtotta a kezét, és finoman megsimogatta az arcomat a kézfejével. – Nem nevetek rajtad, kicsim! Csak figyellek téged.

– Figyelsz?

– Tudtad, hogy összehúzod az orrodat, amikor frusztrált vagy? – Nem válaszoltam. Tudtam, valahogy, de soha nem vettem észre, hogy ő is észrevette. – Gyönyörű vagy, Charlotte.

A testem zümmögött a boldogságtól, ami belőle sugárzott, és attól a tudattól, hogy én vagyok érte a felelős. Akár a megalázó történeteim miatt, akár az orrom ráncolása miatt, én tettem Ike McDermottot boldoggá. Ettől a tudattól valami összeszorította a szívemet. Ó, mennyire szerettem ezt a férfit. Mindig is szerettem, és mindig is szeretni fogom. Minden nőnek járna ez – egy férfi, aki úgy néz rájuk, ahogy Ike nézett rám abban a pillanatban, mintha én lennék a legértékesebb és legszebb dolog, amit valaha látott.

Amikor lehajolt, hogy megcsókoljon, a szívem hevesen dobogott, a testem felé hajolt, várva az érintését. Az ajkaink már csak egy lélegzetnyire voltak egymástól, amikor a pillanat elrontódott.

– Később csókolózhattok! Jézusom! – mondta Axel undorodva.

Mindketten összerándultunk, megdöbbentve a zavarás miatt. Ike lehunyta a szemét, és frusztráltan felsóhajtott, én pedig halálos pillantást vetettem a bátyámra.

– Komolyan, Axel? – morogtam.

– Csókolózzatok máskor! Most egy kicsit elrabolom a húgomat. – Axel hangja nem hagyott teret vitának, nem mintha bármelyikünk is megpróbálta volna.

– Viszlát később – Ike rám kacsintott, mielőtt eltűnt.

Bámultam a helyet, ahol az előbb állt, és vigyorogtam, mint egy idióta.

– Jó ég, Charlotte! – morgolódott Axel.

Ránéztem, és megkérdeztem: – Mi van? Te nem randizol itt?

Axel felhúzta a szemöldökét, és sóhajtott. – Itt nem így működnek a dolgok.

– Hogy érted?

– Bármennyire is úgy tűnik jelenleg, a halálnak van egyfajta véglegessége. Nem, nem egy nagy üres semmibe kerülsz, de nem is folytathatod ott, ahol abbahagytad, csak egy új helyen. És biztosan nincsenek „halott szingli klubok” – tréfásan megbökött –, hidd el, megnéztem.

– Szörnyű vagy – mondtam, a fejemet rázva.

Rám kacsintott, majd komolyan folytatta: – Az a helyzet ezzel az oldallal, Char, hogy végtelen, és mindenki számára más. Emlékszel, amikor anya és apa elvitt minket a Smithsonianba, és olyan sokan álltak előttünk, amíg vártunk, hogy bejuthassunk? – Bólintottam, ő pedig folytatta: – De miután bent voltunk, olyan volt, mintha csak mi lennénk ott, és csak néha-néha láttunk más embereket. Ilyen ez ezen az oldalon, és mint a festmények, amelyeket néztünk, mindenki másképp látja ezt a helyet. Még te és én sem látjuk pontosan ugyanúgy. – Megállt, és a nagyi házát körülvevő dombokra nézett.

Vártam, hogy folytassa, de néhány perc múlva halkan megkérdeztem: – Szóval, ezt egyedül kell megtenned? – A gondolatra megszakadt a szívem.

– Őszintén szólva, nem tudom, hogy mindig egyedül leszek-e, csak mert nem találtam meg az igazit, mielőtt meghaltam. De ez a vicces az örökkévalóságban, hugi. Nincs semmi sietség, ha egy örökkévalóságod van rá, hogy rájöjj.

Nagyon logikus volt, de ha igazat mondott, miért éreztem még mindig úgy, hogy repül az idő? A kezem a zsebórához nyúlt, amit még mindig a rövidnadrágom zsebében tartottam, és esküszöm, hogy éreztem, ahogy a másodpercmutató ritmusára pulzál.

– Oké, elég a komoly dolgokból – mormogta, és gyorsan témát váltott, ami elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg magányos volt-e, és nem szeretett erről gondolkodni. – Hova akarsz menni? – kérdezte Axel. – Vigyél oda minket!

Megálltam és körülnéztem. – Nem tudok… – körbeintettem a kezemmel –, …csak úgy létrehozni egy helyet. – Csak egyszer ugrottam át, vagy mi, amikor Ike elájult, és elvittem mindkettőnket nagyi házába, és fogalmam sem volt, hogyan csináltam.

– Oké, megtanítom. – Karját a vállamra tette, magához szorított, és megcsókolta a halántékomat. Aztán elhúzódott tőlem, és szembe fordult velem. – Csukd be a szemed!

Megtettem, amit kért. – Most mi lesz?

– Most gondolj arra a helyre, ahová a legjobban szeretnél menni, ebben a pillanatban.

Nagyot nyeltem, és hagytam, hogy az elmém elkalandozzon, meglepve attól, hová jutott. Axelnek nem tetszene, de valamilyen oknál fogva én oda akartam menni.

– Most fordulj meg kétszer, és háromszor kopogj össze a sarkaddal – utasított.

Kinyitottam a szemem, hogy lássa, hogyan forgatom őket undorodva. Úgy bánt velem, mintha Dorothy lennék az Óz, a nagy varázslóból. Hátraesett a feje, miközben nevetett rajtam. – Bocs, muszáj volt! – kért bocsánatot, miközben a teste remegett. Mosolya hirtelen eltűnt, amikor rájött, hová hoztam magunkat. Arcvonásai eltorzultak: – Miért akartál idejönni, Char?

– Ez volt az utolsó hely, ahol együtt voltunk életben – magyaráztam, és lenyeltem a gombócot a torkomban, miközben figyeltem, ahogy a kihalt utcát, az üres járdákat és a fákkal szegélyezett sétányokat tanulmányozza, amelyek a téglaépületek bejáratait vezetik a főiskolai campuson. – Ez volt az utolsó hely, ahol átöleltelek.

Axel nem válaszolt, tekintete valamire szegeződött. A vállam fölött hátranéztem, és követtem a tekintetét pontosan arra a helyre, ahol aznap este elütöttek minket. Visszafordultam hozzá, és megkérdeztem: – Ugye tudod, hogy nem a te hibád volt?

A nyakát dörzsölve, nemet intett a fejével. – Ha nem lett volna motorom, nem ültünk volna rá. Hallgatnom kellett volna apára.

– Pfft! – szisszentem. – Ő sem tud mindent, Axel.

Újra magához húzott, és egy padhoz vezetett minket, körülbelül tíz méterre attól a helytől, ahol a balesetünk volt.

– Meg kell bocsátanod neki, tudod?

– Megbocsátok neki – védekeztem, kissé túl hangosan. – Csak... fájt.

Amikor odaértünk a padhoz, Axel hátradőlt, és kinyújtotta a karját a pad teljes hosszán, én pedig egyenesen ültem.

– Nem volt tökéletes – ismerte el Axel. – Ha aznap reggel, mielőtt meghaltam, megkérdeztél volna, mit gondolok apánkról, akkor egy csomó dolgot felsoroltam volna neked a hibáiról.

Bólintottam. Axel és apánk hónapok óta nem beszéltek egymással.

– Mindig a nyakamon lógott. Az őrületbe kergetett. Úgy éreztem, soha nem fogom elérni azt, amit elképzelt nekem... mintha bármit is tettem volna, vagy bármennyire is igyekeztem, soha nem lett volna elég jó neki.

Visszanéztem rá, és oldalra döntöttem a fejem. Tudtam, hogy voltak nézeteltéréseik, de soha nem tudtam, hogy ennyire súlyosak voltak. – Nem tudtam, hogy így éreztél, Ax. Soha nem mondtad el!

A szája egyik sarka felhúzódott, miközben rám nézett.

– Te voltál a kedvence, Charlotte. Ezt mindenki tudta.

Hátrahőköltem, és döbbent nevetés tört ki belőlem.

– Mi? Ez egyáltalán nem igaz!

– Száz százalékig igaz. Mindig megkaptad, amit akartál. Apuci kislánya – gúnyolódott, miközben oldalba bökött.

Ellöktem a kezét. – Mindegy! Én nem így emlékszem rá.

Egy pillanatig csendben maradtunk, majd Axel újra megszólalt. – Csak azt akarta, hogy jobb legyek nála. Azt akarta, hogy több mindenem legyen, mint neki.

– Hogy érted?

– Úgy értem... Amíg éltem, nem értettem, és igen, talán ha megéltem volna az ő korát, vagy akár magam is apa lettem volna, megértettem volna, de miután elszakítottak mindentől, megértettem.

– Mit értettél meg?

– Hogy miért volt olyan, amilyen. Apa szerette, ha ő irányított. Szerette, ha a dolgok egy bizonyos módon történtek. Ez adott neki békét. Természetesen én mindig az voltam, aki ellentmondott neki. Ez őrületbe kergette, mert nem tudott kordában tartani. Azt hittem, hogy csak irányító és önimádó, de nem az volt. Tévedtem.

Hitetlenkedve bámultam rá. Axel elismerte, hogy tévedett, ami hatalmas dolog volt, főleg apámmal kapcsolatban.

– A szeretet és a félelem néha kéz a kézben járnak. Annyira szeretett minket, hogy ez megijesztette, és minél jobban megijedt, annál nagyobb nyomást gyakorolt rám, hogy engedelmeskedjek.

– Te véded őt? – kérdeztem meglepetten.

– Nem... nos, igen – ismerte el. – Nem azt mondom, hogy tökéletes volt, vagy ilyesmi... Csak azt, hogy látom, hogy ő egy olyan ember volt, aki nagyon félt szeretni. Én megijesztettem őt.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon. – Azt hiszem, én is.

Axel megszorította a vállamat. – Vad tinédzser voltam, aztán te... te felébredtél ezzel az ajándékkal, amit ő nem értett. Kívül álltunk az irányítása alatt, kívül voltunk a hatókörén. Nem tudott megvédeni minket attól, amit nem tudott irányítani. Nem tudta, mit tegyen.

Ahogy elgondolkodtam a szavain, megértettem, mire gondol. Talán apám félt attól, amit nem tudott irányítani. Talán annyira megrémítette, hogy könnyebb volt elengedni, mint közel tartani és minden nap érezni a terhet. Nem tudtam megbocsátani neki, de bizonyos értelemben megértettem. Az élet velem és az ajándékommal nem volt könnyű. Gondolataim George-hoz kalandoztak. Ő soha nem hagyott cserben, soha nem fordult el tőlem. Végigkísért az úton, amelyre kényszerültem, és hálás volt, hogy mellettem lehetett, még akkor is, amikor nehéz volt. A hála érzése elöntött, és összeszorult a mellkasom. A férjem volt a hősöm.

– Az életben semmi sem irányítható. Senkinek sem. Apa hátat fordított nekünk, Ax – emlékeztettem. – A félelem nem mentség.

– Meg kell bocsátanod neki, Char. Akkor találsz majd békét.

– Megbocsátok neki – vitatkoztam. – Csak nem tudom elfelejteni. – Felnyögtem, frusztráltan magamtól és a gondolataimtól. – Te nem érted!

Összefonta a karját a mellkasán, és elgondolkodva nézett rám.

– Hé... az örökkévalóság áll a rendelkezésemre. Segíts megérteni!

Felhördültem. Hogyan tudnám megértetni vele? Valami meghalt, de valójában nem. Nem a hagyományos értelemben. A halál definíciója egy biológiai organizmus életének végleges vége. Ezt emberekre és állatokra korlátozzuk – mindenre, ami szívveréssel vagy légzéssel rendelkezik. A halál terén egyfajta professzornak tartottam magam – elvégre láttam a halottakat –, hogyan is lehetnék járatlan ebben a témában? A helyzet azonban az, hogy sok más dolog is elpusztul, és azok nem illeszkednek ebbe a kontextusba.

Mindkét kezemmel megragadtam a pad ülőfelületét, előrehajoltam, és tekintetemet egy apró sárga virágra szegezve tartottam, amely a lábam közelében a beton repedéséből nőtt ki. – Ő volt a legnagyobb ember, akit ismertem – kezdtem végül. – Az emberek gyakran használják azt a kifejezést, hogy „számomra ő halott”, de bár ez bizonyos mértékben igaz lehet, nem igazán pontos, hogy elmagyarázza, mit is értenek alatta valójában; mit értenék én, ha ezt mondanám apáról.

Axel hosszú ideig hallgatott, majd megkérdezte: – Hogy érted ezt?

Megnyaltam a kiszáradt ajkaimat, és végignéztem az üres campuson, miközben a szavakat kerestem: – Úgy értem, hogy a kapcsolatom vele, mint a lánya, meghalt. Azon a napon halt meg, amikor feladott és elküldött. Egy tollvonással elvágta a torkát. És ezzel a kapcsolattal együtt eltűnt minden tisztelet, bizalom és hit, amit apámként, és nagy mértékben tisztességes emberként tápláltam iránta. Milyen tisztességes ember dobja el a lányát, az egyetlen életben maradt gyermekét? Csak egy üres űr maradt, amellyel kénytelen voltam élni az életem hátralévő részében.

Axel felé pillantottam, és láttam, hogy engem figyel.

– Jobb lett volna, ha meghal – ismertem be nyersen. – Inkább néztem volna, ahogy a koporsóját a földbe engedik, mint hogy elveszítsem azt, ahogy láttam őt, és ahogy ő érzett irántam. – Felemeltem a fejem, és a felhőtlen égboltra néztem, miközben a megfelelő szavakat kerestem, hogy megmagyarázzam. – Ha valakit így látunk, ha ennyire nagyra tartjuk... – elakadtam, mert a hangom remegett az érzelmektől. Visszafordítottam a tekintetemet a virágra, és a cipőmmel a repedést piszkáltam. – Mindannyiunknak kell valaki, akit így látunk. Valakire, aki inspirál minket… aki tanít minket. – Szomorú mosoly jelent meg az ajkaimon. – Nincs temetés, amikor elveszíted a tiszteletedet valaki iránt. Csak élned kell a hátralévő napjaidat, tudva, hogy ez a személy nem az volt, akinek hitted.

Axel a kezével megfogta a padot szorító kezemet, és megszorította.

– Tudom, hogy bántott téged, de azzal, hogy nem tudsz továbblépni, még jobban bántod magad. A megbocsátás egy döntés, Char. Ideje gyógyulni.

Hajamat a fülem mögé simítottam, és felsóhajtottam.

– Csak azt hittem, hogy ezen az oldalon... nem fogok semmit érezni. Csak eufóriát. Azt képzeltem, hogy egy felhőn lebegek, és apró kerubok szőlőt etetnek velem.

Axel felnevetett. Tudta, hogy csak viccelek. – Nos, talán nincsenek angyalkák, akik szőlőt etetnek velünk, de továbbra is elég király itt. Ez az oldal, a mennyország... nevezd, aminek akarod, hugi, a lényeg, hogy mi alakítjuk. Nem találsz békét, ha nem engedsz el mindent. Mint Ike, amikor megismerted. Nem találta meg a mennyországát, amíg nem engedett el mindent.

– Axel, hogyan lehetnék itt, ha nem engedtem volna el mindent? Ha valami befejezetlen maradt volna, a limbusban lennék.

Megvonta a vállát. – Nem tudom, Char. Bizonyos szempontból nem úgy érzem, hogy tényleg itt lennél.

A szájam sarkai lefelé görbültek. – Mit jelent ez?

Ismét vállat vont. – Csak azt tudom, hogy valami nem stimmel veled.

Frusztráltan megráztam a fejem. Igaza volt. Valami nem stimmelt. Volt egy befejezetlen ügyem – Click. De most, hogy itt voltam, nem tudtam segíteni neki. Ami az apámat illeti, már elengedtem. Igen, még mindig fájt, de megbocsátottam apámnak. Igaz? Persze, hogy megbocsátottam. Megmondtam neki.

– Hé – paskolta meg a hátamat –, nem akarlak felidegesíteni.

– Beszélhetnénk valami másról? – A kérdés nyersen hangzott, hangomban nyilvánvaló volt a frusztrációm.

Axel egy pillanatig a száját összeszorítva nézett rám, mintha fontolgatná, hogy mondjon-e valamit, de egy pillanat múlva felugrott. – Van egy jobb ötletem. Menjünk motorozni!

Felemelte a karját, és célirányosan rámutatott valamire az utca túlsó oldalán. A tekintetemmel követtem a mozdulatot, és elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, amit láttatni akart. Ötven méterre tőlünk egy motor állt. Pontosan ugyanaz a motor volt, amellyel aznap este balesetet szenvedtünk, még a színe is megegyezett. Felnéztem rá, és tágra nyílt a szemem. – Ugye nem mondod komolyan? – kérdeztem megdöbbenve.

– Ne félj, hugi! – biztatott. – Nem foglak – robotmozdulattal megrázta a fejét – megölni.

– Ez egy szörnyű vicc volt – szidtam meg.

Úgy nézett rám, mintha nevetséges lennék, miközben megragadta a csuklómat, felrántott a lábamra, és magával húzott a motor felé. – Egy kicsit vicces volt, és te is tudod.

Tényleg nem volt az, de nem vitatkoztam vele.

– Nincs mitől félned, Char! – mondta, miközben hosszú lábát átvetette a motoron, és felállította, hogy fel tudjak szállni. – Mi lehetne jobb hely az életre, mint itt, a túlvilágon? – Egy pillanatnyi szorongás fogott el, ami miatt megálltam. A baleset óta még a motorok látványa is pánikrohamot váltott ki belőlem. George még a motorját is eladta, miután úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, feláldozva a motorozás iránti szeretetét a lelki egészségem érdekében. Még ha nem is akartam motorozni, már az a gondolat is, hogy ő motorozik, rohamokat váltott ki belőlem.

– Gyerünk, Char! – sürgetett Axel újra, és megveregette maga mögött az ülést. – Ideje elengedni mindezt.

Tudtam, hogy meghaltam, és ezúttal nem fogunk balesetet szenvedni. Tudtam, de még mindig le kellett nyelni a félelmemet. Igaza volt, el kellett engednem a balesetünk tragikus emlékét. Az egész már a múlté volt, és mi újra együtt voltunk. Felültem, közelebb húzódtam hozzá, és átkaroltam.

Amikor elindultunk, valami lehullott rólam – egy súly, amit már régóta nem éreztem. Talán az apánkról való beszélgetés volt az, ami megtisztította a gondolataimat és érzéseimet, amiket eddig magamban tartottam, de senkinek sem mondtam el. Talán az volt, hogy felültem a motor hátuljára, és elengedtem a félelmet, ami olyan sokáig rabul ejtett. Talán mindkettő. Valami más volt. A bátyámnak igaza volt. A békét az elengedésben lehetett megtalálni, de nem voltam biztos benne, hogy készen állok-e mindent elengedni.

22. fejezet

 

Ike

 

Fordította: Niky

 

Sosem voltam az a fajta ember, aki hitt a tündérmesékben. A legtöbb férfi nem rajong úgy a romantikáért, mint a nők. De… be kellett vallanom… úgy éreztem, mintha talán én is egy tündérmesében élnék. Ott volt mellettem az a nő, akit szerettem, és bár nem volt mindig tökéletes minden, minél több időt töltöttünk együtt – akár kettesben, akár másokkal –, annál könnyedebbé vált, és a kétségbeesés pillanatai egyre ritkábban jöttek elő. A gyász sosem múlik el teljesen, de végül mindannyian békét találunk az abszolútumban – egy dolog hinni abban, hogy majd újra látod a szeretteidet, amikor eljön az időd, de egészen más dolog biztosan tudni, kétség nélkül, hogy újra látod őket – mert te vagy az, aki már várja, hogy megérkezzenek.

Egy sziklaszirten sétáltunk, ahonnan az óceánra nyílt kilátás, amikor Charlotte megfogta a kezem, és összefűzte az ujjainkat. Meleg volt, enyhe szellő fújt, amely belekapott a hajába, és tincseit a levegőbe emelte. A kilátás lélegzetelállító volt. Már igazán jól értett ahhoz, hogyan formálja maga körül a környezetét, és ritkán fogta vissza magát; bár az öltözködésében nem esett túlzásokba – jobban szerette azt viselni, amit életében is szeretett. Nekem ezzel semmi bajom nem volt. Tetszett a farmer sortban és a kockás ingben, ami épp annyira volt kigombolva, hogy tökéletesen megmutassa, amit kellett, anélkül, hogy közönséges lett volna.

– Ike! – A hangjában volt némi szemrehányás.

Gyorsan elkaptam a tekintetem a dekoltázsáról, és a szemébe néztem.

– Igen? – kérdeztem ártatlanul.

Elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Itt vagyunk – mondta, miközben kinyújtotta a karját a látvány felé –, egy ilyen gyönyörű óceánparti kilátás előtt, ami csak itt létezhet, és te mit nézel? – Szúrós pillantást vetett rám. – A melleimet.

– Hé, ez a te mennyországod látomása – mutattam az óceán felé, miközben a tekintetem visszatévedt a mellkasára –, ez pedig az enyém.

Charlotte felnevetett, és a szemét forgatta. – Te mindig is egy perverz voltál, Ike McDermott!

– Csak miattad, kicsi lány. – Épp válaszolni akart, de elhallgatott, tekintete elvándorolt mögém. – Mi az? – kérdeztem.

Amikor megfordultam, hogy kövessem a pillantását, egy kisfiút láttam tőlünk úgy hat méterre állni. Az a gyerek volt, aki korábban odament hozzá a mezőn a sárga pillangóval. Helyes kisfiú volt, sötét hajjal és szemmel, és figyelt minket, miközben mi is őt néztük, de egy centit sem mozdult. Honnan a csudából került ide? – Ez furcsa – mondtam.

Charlotte körbepillantott. – Egyedül van. Hol van a többi gyerek? Vagy a kísérők?

– Talán csak elcsatangolt.

Charlotte összehúzta a szemét, miközben a kisfiút figyelte. Néhány lépést tett felé, és megszólította: – Hé, kisember! – De amikor félig már odaért, a fiú eltűnt. Charlotte hirtelen megpördült, és rám nézett. – Szerinted jól van? Talán eltévedt… vagy megijedt?

Megvontam a vállam. – Meg fogják találni. Ne aggódj! Nem ritka, hogy véletlenszerű lelkek csak úgy megjelennek a semmiből.

– Tényleg?

– Megesik.

Megrázta a fejét. – Ez a hely… zavarba ejtő.

– Ó, ne aggódj, kicsinyem – mondtam mély, narrátori hangon –, továbbra is megmutatom neked e különös hely minden titkát. Én leszek az idegenvezetőd és a mentorod.

Felhúzta a szemöldökét. – Tényleg?

– Egy aprócska, elhanyagolható – igazából semmit sem számító – díjért cserébe – tettem hozzá gyorsan.

Charlotte oldalra billentette a fejét, összeszűkítette a szemét, és félmosolyra húzta a száját.

– És mégis, miféle díjról lenne szó?

– Nos, Charlotte – kezdtem komolyan, miközben a kezeimet a hátam mögé tettem, és lassan fel-alá sétáltam előtte, kihúzva a vállam, hogy királyi tartást mutassak. – A pénznek itt semmi értelme, és igazából már mindenem megvan, amire csak szükségem lehet.

– Akkor hogyan is fizethetnék neked ezért a rendkívül értékes útmutatásért és mentorálásért, jó uram? – kérdezte játékosan, belemenve a játékba.

Teátrálisan bólogattam. – Nagyon jó kérdés, kedvesem. Nos, tekintve, hogy van már múltunk egymással, kész vagyok egy kis kedvezményt adni.

Felvonta a szemöldökét, és türelmesen várt.

– A szolgáltatásaim díja csupán annyi lesz… – itt szándékosan tartottam egy kis szünetet a hatás kedvéért – …ha belegondolsz, szinte semmit sem kérek ahhoz képest, amit kapsz…

– Ike… – szólt figyelmeztetően.

– Hagy nézhessem a melleidet, amennyit csak akarom – vágtam ki végül.

Felnevetett, és játékosan ráütött a karomra. – Reménytelen vagy! – Olyan gyönyörű volt, amikor nevetett.

Gyengéden megfogtam az alkarját, megvártam, amíg a nevetése alábbhagy, majd komolyabb hangra váltottam.

– Ez a hely, amit itt megteremtettél, egyszerűen lenyűgöző. De te, Charlotte… te vagy az én mennyországom.

Felnézett rám, mellkasa lassan emelkedett, miközben végighúzta a nyelvét az ajkán. A két kezem közé vettem az arcát, és halkan folytattam: – Az ujjaim a hajadban, a tenyerem alatt a bőröd puhasága, és az, ahogyan most rám nézel… ez maga a mennyország.

– Ike – suttogta álmodozva, a vágytól elnehezült szemekkel.

Ajkaimat az övéhez érintettem, és minden idegszálam felizzott, többért kiáltva. Amikor kissé elhúzódtam tőle, az arcát figyeltem, választ keresve a fejemben kavargó kérdésre. Meg kellene állnom?

De a tenyerébe fogta az arcomat, és újra magához húzott.

– Kérlek, Ike! – suttogta a számhoz érve. – Még.

Nyögve az övéhez nyomtam a homlokomat, és mély levegőt vettem. Összpontosítottam. Olyan régóta vágytam rá minden lehetséges módon, ahogy egy férfi megkaphatja a szeretett nőt, de a körülmények nem tették lehetővé – egészen mostanáig. Elfogadjam, amit akartam, vagy abbahagyjam?

– Biztos vagy benne, Charlotte? – Amióta megérkezett, csak egyszer csókolóztunk. A többi fizikai kontaktusunk az ölelésre és a kézfogásra korlátozódott. A helyzetünk mindig is bonyolult volt, és tudtam, hogy ő is szeret engem, és ugyanúgy akar, mint én őt, de biztosnak kellett lennem benne, hogy nem fogja megbánni. Hogy még nem túl korai neki.

– Már nem tudom, mi a helyes vagy helytelen – vallotta be kissé rekedtes hangon. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy részem nem érez bűntudatot George miatt, de azt is megesküdtem, hogy ha valaha is lenne lehetőségem veled lenni, Ike McDermott, elfogadnám. – Remegett az ajka. – Lehet, hogy ettől szörnyű ember vagyok, de nem akarok tovább küzdeni ellene.

Elkezdte kigombolni az ingét, sötét tekintetét rám szegezve közben. Vágy járt át, ahogy a vállára húzta az inget, és hagyta, hogy lehulljon. A mögötte lenyugvó nap megvilágította az alakját, és szellő susogott a hajában. Angyali volt. Csendben voltam, miközben hagytam, hogy a szemem minden négyzetcentiméterét élvezze. Egy tincs a mellkasára hullott, és kinyújtottam a kezem, élvezve az ujjaim között, mielőtt félrehúztam. Könnyedén végigsimítottam a kulcscsontján az ujjaimmal, és újra rájöttem, milyen szürreális volt ezt a nőt megérinteni. A keze megtalálta az enyémet, és a tenyeremet a mellkasához szorította a szíve fölé.

Forróság járt át a mozdulatától. Annyiszor utaztunk már a gyászhullámvasúton, mióta megérkezett, és most végre továbbléptünk a következőhöz. Olyan, ami csak a lehetséges izgalmakat kínálta, és semmi fájdalmat, ami volt. És egy kis örökkévalóságnyi időt vártam erre a pillanatra, hogy az enyém legyen. Hogy mindent felfedezzek, amit tudni lehet az én Charlotte-omról.

A haját a kezembe szorítottam, és gyengéden hátrahúztam a fejét, hogy kényelmesen hozzáférjek, miközben a számat az övéhez nyomtam. Nekem támaszkodott, átkarolt, és az ujjait a hátamba vájta, miközben felfedeztük egymás száját. Az ajkai olyan puhák voltak, hogy alig bírtam elviselni. Menta ízű volt, és olyan illata volt, mint a tiszta, napon szárított vászonnak. A szívem hevesen vert a mellkasomban, ahogy a szája az enyémhez simult, a belőle kitörő apró nyögések csak fokozták az iránta már amúgy is növekvő vágyamat. Éreztem, ahogy a nap lebukik a horizont alá, ahogy leszáll az éj, és a környezetünk megváltozik, de nem voltam hajlandó abbahagyni a csókolását, hogy észrevegyem, hová is jutottunk. Elengedtem a haját, és felemeltem a földről, a súlyát megtartva, miközben a derekam köré fonta a lábait.

– Kérlek! – könyörgött két csók között, vágya pedig egyezett az enyémmel.

Vakon mozdultam az ágy felé, amit nem láttam, de tudtam, hogy ott lesz. Felmásztam rá, lépésről lépésre, mielőtt gyengéden lefektettem. Az alkaromon egyensúlyozva elhúzódtam tőle, végre látni akartam őt magam alatt így, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jobb, mint képzeltem. És ó, az is volt. Sötét haja szétterült a feje körül, szürke szemei ​​csillogtak, ahogy felnézett rám. A dögcéduláim leestek, és tökéletesen megpihentek a mellei halmain. Amikor a keze megtalálta őket, magához szorította, és a szívem majdnem megszakadt.

– Itt, ott, örökké – suttogtam neki.

– Itt, ott, örökké – ismételte halkan, miközben két kezébe fogta az arcomat, magához húzott, és abban a pillanatban… megtaláltuk egymásban a saját kis mennyországunkat.

23. fejezet

 

Ike

 

Fordította: Niky

 

Néztem őt, amint aludt. A szája sarkában ott bujkált egy halvány mosoly. Azt mondtam magamnak, hogy ez a mosoly akkor is ott lett volna – de a szerénységemhez és alázatosságomhoz hűen, persze azt is hozzátettem magamban, hogy talán mégis én varázsoltam oda. A hófehér lepedő gyűrötten simult köré, egyik karcsú, sima lába kibukkant alóla. Legszívesebben végigsimítottam volna az ujjammal a combja vonalát, de visszafogtam magam, nem akartam felébreszteni.

Felültem, kinyújtóztam, majd felvettem a pólómat és az alsómat. Még mindig annál a sziklánál voltunk, amit Charlotte teremtett – az éjszakai égbolton csillagok ragyogtak, és a fényük meg-megcsillant a lenti hullámokon. A pillanat nagysága annyira betöltötte a szívemet, hogy olyan örömöt éreztem, amiről nem hittem, hogy valaha megélhetem. És ott, csendben, a legőszintébb és legmélyebb hálaimát mondtam el.

Köszönöm, Istenem! Köszönöm, hogy végre megadtad nekem a békét!

A hála elárasztott. Úgy éreztem, túl hosszú ideig vártam erre. Szerettem hinni, hogy jó ember vagyok. Az életemben – nagyrészt apám példájának köszönhetően – mindig igyekeztem másokat magam elé helyezni. Ez a gondolkodásmód volt az egyik fő oka annak is, hogy a hadsereghez csatlakoztam. Adni akartam.

És amikor a hazám szolgálata közben meghaltam, nem éreztem haragot. Úgy éreztem, becsülettel haltam meg, és bár a szeretteimnek fájdalmat okozott, reméltem, hogy büszkék lesznek rám. Az életemet nem vették el, és nem is pazaroltam el. Én adtam oda. Nem tagadhattam, hogy Charlotte elvesztése, amikor át kellett lépnem, minden eddiginél jobban próbára tett. De kitartottam, és harcoltam a sötét gondolatok és érzések ellen, amelyek megpróbálták szétmarni a jellememet és a lelkemet. És most… hittem abban, hogy mindezért megkaptam a jutalmamat.

Végül felemeltem a fejem, és meglepett, mennyi erőfeszítésbe került. Amikor végre felpillantottam az éjszakai, csillagokkal teli égre, az mintha megrepedt volna – akár egy üvegtábla. Reflexszerűen pislogtam néhányat, hogy kitisztuljon a látásom, de ezzel csak rontottam a helyzeten.

– A francba! – motyogtam elnehezült nyelvvel. Megint megtörténik… valami lehúz. Ügyetlenül megfordultam, hogy visszajussak az ágyhoz, mielőtt elájulnék, de minden lépéssel egyre gyengébb lettem, a testem kezdte feladni. A lábaim végül megrogytak, és a sötétség magához rántott, ahogy térdre estem. Mielőtt teljesen elnyelt volna a feketeség, eldőltem, és keményen a földre zuhantam.

Sötétségben lebegtem, a tagjaim ólomsúlyként nehezedtek. Nem tudtam küzdeni az erő ellen, ami magával húzott. Pontosan úgy történt, mint legutóbb. Végül éreztem a talajt magam alatt – a hideg felület érintése végigfutott rajtam, ahogy a bőrömmel hozzáértem. Még épp elég tudatomnál voltam ahhoz, hogy hálát adjak azért, amiért legalább volt annyi eszem, hogy felöltsem a pólómat és az alsómat.

Bip. Bip. Bip.

Mi a pokol ez?

A látásom lassan kezdett visszatérni, és a környezetem körvonalai is kirajzolódtak. Először egy fehér álmennyezetet láttam meg – ami önmagában nem sokat árult el. A fejemet még nem bírtam felemelni, így oldalra billent, és egy pár fekete tornacipőt pillantottam meg.

– Nyugalom, kedvesem! Ne próbálj meg hirtelen mozogni – szólalt meg egy határozott, női hang, erős brit akcentussal.

A hang hallatán pánik futott végig rajtam. A testem megfeszült – nem elég, hogy akaratlanul idekerültem valahová, most még valaki beszélt is hozzám. A tekintetem a hang irányába vándorolt, és halványan kirajzolódott előttem egy nő alakja, de az arcvonásait nem láttam tisztán. Szinte teljesen vak voltam, és egyáltalán nem tetszett, hogy valaki fölöttem áll, miközben meg sem tudok mozdulni.

Mi ez a hely? Ki ez a nő?

– Ne ijedj meg, Ike! – mondta nyugodt hangon. – A család barátja vagyok. A nevem Marlena DuBois.

– Ismerlek én téged? – kérdeztem, gyorsan pislogva, abban a reményben, hogy ettől kitisztul a látásom.

Lépett egyet felém, majd letérdelt elém, így már jobban kivehettem az arcát. A zöld szeme ismerős volt… ő volt az a nő, akit akkor láttam a ház sarkában állni, amikor Charlotte megtalálta Clicket.

– Te nem ismersz engem, nem – mondta. – De én sokat tudok rólad.

Nehéz kézzel megdörzsöltem a homlokomat, szorosan lehunyt szemmel, azon tűnődve, vajon csak képzelem-e mindezt. Egy rossz álom lenne? Annak kell lennie. Hiszen néhány pillanattal ezelőtt még Charlotte-tal voltam összefonódva…

– Hol vagyunk? – kérdeztem végül.

A nő szisszenve szívta be a levegőt a fogai között, majd kitérően így válaszolt: – Nos… ez egy elég összetett kérdés.

– Álmodom?

– Nem, Ike. Én hívtalak ide. Áthívtalak a másik oldalról.

– Tehát… te élsz?

Bólintott. – Igen, élek.

Ha én nem a túloldalon voltam, és ez a nő sem halott… az csak egy dolgot jelenthetett. Ismét a senki földjén vagyok. A gyomrom összeszorult. Nem! Nem lehetek megint itt. Soha többé nem akartam visszatérni ebbe a pokolba.

– Miért? – mordultam fel, miközben minden erőmet összeszedve felültem. – Miért hívtál ide?

Szája sarkában együttérző mosoly bujkált. – Mindent elmagyarázok, de előbb engedd el a pánikot. Nem foglak bántani, biztonságban vagy, ígérem. Minél hamarabb megnyugszol, annál jobban fogod érezni magad.

– Hogy lennék nyugodt, amikor megint idehoztál az átkozott senki földjére? Azt sem tudom, ki vagy, vagy hol vagyok!

Halkan felnevetett. – Ez nem teljesen igaz, Ike, ugye? Épp most mondtam el a nevem, és azt is, hogy a család barátja vagyok. Szóval nem vagyok teljesen idegen. – Körbenézett a helyiségben, majd hozzátette: – Ami pedig azt illeti, hol vagy… nos, pillanatnyilag egy kórházi szoba padlóján.

Ezzel kibontott egy zöld nyalókát, a szájába tette, majd felállt, és kilépett a látómezőmből, minden további magyarázat nélkül.

Körbepillantottam a teremben, válaszokat keresve, de minél többet láttam, annál jobban összezavarodtam. Egy kórházi ágy lábánál ültem, és a vállam fölött, az ágy fejénél ott sorakozott néhány orvosi műszer – az egyikből jött az a szüntelen, idegesítő pittyegés.

A padlón fekve nem láttam, ki fekszik az ágyban, ezért térdre emelkedtem, és megmarkoltam az ágy korlátját, hogy felhúzzam magam. Még nem voltam képes segítség nélkül felállni, de legalább mozogtam – ez is valami. Mikor végre félig ülő helyzetbe kerültem, végigpásztáztam a fekvő alakot. Az első, amit észrevettem, a kéz volt – finom, nőies kéz, mozdulatlanul pihent az ágyszélen, a bőre szinte áttetszően sápadt. A tekintetem lassan felkúszott az arcára… és azonnal hátrahőköltem, alig tartva meg az egyensúlyomat.

Ez nem lehet igaz…

– Hogyan… – a hangom elakadt, az agyam kétségbeesetten próbálta felfogni, amit lát. Vagy inkább: akit lát. – Charlotte? – nyögtem ki végül. A szám kiszáradt. Iszonyúan szomjas voltam – nem is emlékeztem, mikor éreztem utoljára ilyet. Óvatosan megkerültem az ágyat, és kinyújtottam a kezem felé, de az ujjaim egyszerűen áthaladtak rajta. A szívem belerándult.

Nem tudtam megérinteni őt.

Ez csak egy dolgot jelenthetett: én halott vagyok… ő pedig nem.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Ő él – mondtam halkan, inkább magamnak, mint Marlenának.

– Igen – erősítette meg Marlena.

Összeráncolt homlokkal néztem Charlotte-ra. Sápadt volt és gyenge – egyáltalán nem hasonlított önmagára. Charlotte mindig élettel teli volt, színes, meleg, most pedig… szinte szürke volt, elveszett ebben a rideg kórházi szobában. Aztán Marlenára pillantottam, magyarázatot keresve, de ő csak a lesütötte pillái alól nézett rám.

– Nem értem – mondtam végül, miközben a torkom kiszáradt, minden szótól égett.

– Charlotte veled van, igaz? A másik oldalon? – kérdezte Marlena. Bólintottam, mire folytatta: – Mint tudod, Charlotte különleges. Nem olyan, mint a többiek.

– Igen – feleltem lassan.

– A képessége… lehetővé teszi, hogy kicsit… – a levegőben hadonászott a kezével, mintha a megfelelő szót keresné – …nyitottabb legyen más dolgokra.

– Más dolgokra? – ismételtem bizonytalanul, miközben a tekintetem újra Charlotte-ra siklott.

Marlena ajkai megmozdultak, mielőtt megszólalt volna. – Charlotte nem halt meg – kezdte óvatosan. – És bár mindent megpróbáltam, nem tudtam „visszahívni” őt, épp ezért. Úgy hiszem, az agyát ért trauma hatására a képességei lehetővé tették, hogy eljusson hozzád a másik oldalra – még akkor is, ha valójában nem halt meg.

– Lehet, hogy mégis halott – vágtam közbe ingerülten, mert egyre kevésbé bírtam elviselni ezt az ostobaságot, amit ez a nő összehordott. Semmi értelme nem volt. – Lehet, hogy ezek – mutattam a gépekre, amik Charlotte testéhez voltak kötve – csak fizikailag tartják életben, de a lelke már átlépett.

Dacosan meredtem Marlenára. Nem akartam elfogadni semmit, ami azt jelenthette, hogy elvehetik tőlem Charlotte-ot. Nem most, amikor végre újra együtt lehettünk.

Marlena kivette a nyalókát a szájából, egy halk „cupp” hang kíséretében, majd Charlotte-ra pillantott. A hangja nyugodt volt, tárgyilagos: – Ha valóban halott lenne, Ike, képes lettem volna őt is megidézni.

Felé fordultam, karba tett kézzel. – Te magad mondtad – vágtam vissza –, hogy ő más. Talán épp ezért nem tudod megidézni.

Zöld szeme szinte keresztüldöfött, ahogy felvonta a szemöldökét, és bólintott, mintha mérlegelné a szavaimat. – Különleges – ismerte el óvatosan. Aztán kis szünet után folytatta: – Nézd, Ike, nem mondom, hogy amit állítasz, lehetetlen. Az emberek szeretik azt hinni, hogy a hozzám hasonlók mindent tudnak, de nincs semmiféle útmutató vagy kézikönyv az ilyen képességekhez. Szóval bármi lehetséges. De ez az életem… már nagyon régóta. És bár nem tudok mindent, az ember egy idő után megtanulja felismerni a mintázatokat. És Charlotte esetében… azt súgja a megérzésem, hogy még nincs itt az ideje.

Még nincs itt az ideje.

Mit jelent ez? Hogy… Charlotte felébredhet?

Visszafordultam az ágy felé, a düh lassan újra feltört bennem. Csak most találtunk egymásra, most éltük meg azt, amire egész örökkévalóság óta vágytam – és ez a nő most azt mondja, ennek vége lehet? Hogy Charlotte-ot visszarántják az életbe?

– Mi történt vele? – kérdeztem végül fojtott hangon.

– Aneurizma – mondta Marlena komolyan. – Az utolsó dolog, amit tett, az volt, hogy megpróbált segíteni egy kislánynak, aki bennrekedt abban a házban, amit csak a Pokol házának hívnak. A kislányt Clicknek nevezik.

– Említette őt – feleltem kifejezéstelenül, eszembe jutva, hogy Charlotte mesélt róla.

Marlena szemöldöke meglepetten megemelkedett.

– Tehát… a lány még mindig ott van? – kérdeztem.

– Igen – bólintott. – Lehet, hogy Charlotte-nak közvetlenül nem tudok segíteni, de talán segíthetek Clicknek.

A tekintetem Charlotte arcára esett. – Mióta van így? – kérdeztem halkan.

– Néhány napja.

Néhány napja? ismételtem magamban döbbenten. Úgy éreztem, Charlotte hónapok óta velem volt odaát.

Marlena mintha olvasott volna a gondolataimban, mert megszólalt: – Úgy hallottam, odaát kicsit másként működik az idő.

Hosszú csend következett. Végül megszólaltam: – Sajnálom, csak… – a kezemmel köröztem a levegőben –, próbálom feldolgozni.

– Teljesen érthető – bólintott Marlena –, de sajnos nincs sok időnk. Csak egy ideig tudlak itt tartani, és George hamarosan visszatér.

Hirtelen felkaptam a fejem a névre. – George? – suttogtam. – Hogy… hogy van?

– Nos, próbálja tartani magát, de iszonyatosan szenved – válaszolta egyenes hangon. – Ő találta meg Charlotte-ot.

Lehunytam a szemem, ahogy megerősítette, amitől Charlotte is félt. Mély sóhaj szakadt fel belőlem. Elképzeltem, mit élhetett át George… micsoda pokol lehetett ez neki. Biztos voltam benne, hogy ő legalább annyira akarta, hogy Charlotte felébredjen, mint én, hogy maradjon.

– Szóval… te is olyan vagy, mint Charlotte? – kérdeztem végül.

– Azt hittem, odaát igazi szenzáció vagyok – mondta játékosan –, de ezek szerint még csak nem is hallottál rólam.

– Még csak nem is hallottam olyasmiről, hogy valakit „megidéztek” volna odaát – feleltem lassan, még mindig hitetlenkedve.

– Persze – mordult fel Marlena. – Ezen meg sem lepődöm. – Aztán elkomolyodott. – Nos, nyilvánvalóan nem vagyok olyan, mint Charlotte, hacsak azt nem számítjuk, hogy nekem is van egy saját tévéműsorom otthon. De igen, hasonló képességeim vannak, mint neki. Tudok kommunikálni a túloldalon lévő lelkekkel, és – ahogy te is tapasztalhatod – ha akarom, vissza is tudom hozni őket ide. Ezen kívül látok is dolgokat – főként a múltból – de megfelelő körülmények között néha felvillannak előttem a jövő lehetséges kimenetelei is.

– Lehetséges kimenetelek? – ismételtem meg bizonytalanul.

– Igen, pontosan. – Biccentett. – A jövő ugyanis állandóan változik. Egy ma meghozott döntés megváltoztathat egy tegnapit, ami viszont megváltoztatta az azt megelőzőt, és így tovább. Ha látok is valamit – ami, megjegyzem, nem olyan gyakran történik, mint ahogy a producereim szeretnék – semmi garancia nincs rá, hogy az nem változik meg harminc másodperccel később. – Ezen elmosolyodott, kissé gúnyosan.

– Tehát egyszer láttad, hogy Charlotte életben marad, és ezért hiszed, hogy nem halt meg? – kérdeztem.

– Nem – rázta meg határozottan a fejét. – Nem láttam semmit. És őszintén szólva, nem is számítok rá, hogy fogok. A körülötte lévők túlságosan a múltba kapaszkodnak, vagy már elkönyvelték, hogy elveszítették. Nem, amit én érzek, az valami más: egyfajta bizonyosság, hogy neki még dolga van itt. Hogy az ideje még nem járt le.

Nem akartam tovább hallani, hogy Charlotte-nak „küldetése van”, ezért másfelé tereltem a témát.

– Miért nem mondtad meg, ki vagy, amikor elhoztál a Pokol házába? – kérdeztem.

Marlena felnevetett. – Ó, az valami egészen más volt. Egyikünk sem volt ott igazán.

Összeszűkült szemmel néztem rá. – Hogy érted ezt?

– Nem rángathatok csak úgy lelkeket vissza a semmiből – magyarázta. – Szükségem van egy kapcsolódási pontra, egyfajta morzsára, amit követhetek. Tegnap megpróbáltam George emlékeit felhasználni, hogy hidat építsek Charlotte-hoz, és úgy hívjam ide, ahogy téged is idehoztalak. Csakhogy ehelyett… hozzád nyitottam átjárót.

– Tegnap? – kérdeztem hitetlenkedve. – Tegnap történt mindez? – Majd legyintettem. – Mindegy, ez most túl sok egyszerre. De… hogy kerültél te az egészbe? – váltottam irányt gyorsan.

– George még a baleset előtt keresett meg – kezdte Marlena csendesen. – Segítséget kért Charlotte-nak… a kislánnyal kapcsolatban. Clickkel. Ha jól emlékszem, épp Skype-on beszéltünk, amikor az egész történt. Amikor Charlotte ügynöke értesített, hogy kórházban van, azonnal repülőre ültem, hogy segíthessek, ahogy csak tudok.

– De miért? – kérdeztem értetlenül.

Marlena leült Charlotte ágya szélére, és lesütötte a szemét. – Nehéz időszakon ment keresztül. George tudta, hogy ez az egész belülről emészti.

– Még most is – vallottam be halkan. – Nem tudta átsegíteni a kislányt a túloldalra. Nagyon megviselte.

Marlena rám pillantott, és mély sóhaj szakadt fel belőle. – Nem csak ez volt. Click esete csak az utolsó csepp volt Charlotte-nál. Már korábban is kételkedni kezdett. A hitében, az értelmében, a céljában. Haragossá vált. Lelkileg beteg volt, Ike. És ez – hidd el nekem – sokkal rosszabb bármilyen testi bajnál azoknak, akik hozzánk hasonlók. Te is tudod, hogy ez nem olyasmi, amit le lehet kapcsolni, ha elfáradunk, vagy ha egyszerűen csak szünetet akarunk tartani. Nincs menekvés előle. És ez lassan felemészt. Úgy, ahogy még a halottak sem értik odaát.

Lassan kifújtam a levegőt, míg teljesen ki nem ürült a tüdőm. Fájdalmasan világossá vált, mennyire fogalmam sincs, min ment keresztül Charlotte, amióta elhagytam az élők világát – különösen közvetlenül azelőtt, hogy megjelent a túloldalon. Ahogy Marlena beszélt róla, úgy tűnt, Charlotte már jó ideje zuhant lefelé… és én nem akartam belegondolni, hová vezetett volna ez, ha nem talál rám.

– Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, Ike – szólalt meg újra Marlena, immár komolyan –, de most nincs több időnk. Túl sokáig tartottalak itt. Vissza kell küldjelek. George már úton van ide, és nem szeretném, ha megtudná, hogy kapcsolatba léptem veled. Legalábbis… még nem.

Felrántottam a fejem, a tekintetem az ajtóra szegeződött. – Láthatnám őt? Kérlek. Úgysem láthat engem, nem?

Már éreztem, ahogy a gyengeség lassan végigkúszik rajtam, miközben ő sajnálkozva megrázta a fejét. Arcán fájdalmas kifejezés suhant át, amikor suttogva megszólalt: – Sajnálom, most nem lehet. Mondd el Charlotte-nak, amit láttál, amit tudsz! Ha megérti, mi történik vele, talán eléggé kinyílik ahhoz, hogy elérjem őt. De még ha nem is… akkor is szükségem lesz a segítségére. A kislány miatt. Click miatt.

Meginogtam, ahogy minden lassított felvételben megváltozott körülöttem, Marlena hangja egyre távolodott, ahogy a sötétség magával ragadott. A visszaút határozottan könnyebb volt, mint az érkezésem. Egy pillanat töredéke múlva kinyitottam a szemem, és újra a sziklán voltam. A dezorientáció gyorsabban elmúlt, de a gyengeség ebben az irányban is ugyanolyan rossz volt. Felnyögtem, miközben felfelé nyomultam, és észrevettem, hogy Charlotte pontosan úgy van, ahogy hagytam – a lepedőbe burkolózva, és békésen alszik.

Amikor láttam, hogy ott fekszik, veszteség hulláma öntött el. Charlotte. Nem volt. Halott. Tudtam, hogy nem kellene dühösnek lennem, de mégis az voltam; ami még rosszabb, nem tudtam rávenni magam, hogy törődjek azzal, hogy talán tényleg lehetősége lesz hosszú és boldog életet élni George-dzsal. Végre itt volt. Itt. Velem. Aztán Marlena odahívott, és kirántott az örök boldogságomból, és egy pillanat alatt meg tudott ölni újra. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy újra érezzem Charlotte-ot, ezért felálltam, odavonszoltam magam az ágyhoz, és mellé bújtam.

Ösztönösen felém gurult, teste hozzám simult, fejét a vállamra hajtotta. – Boldog vagy? – motyogta álmosan.

Egy erős csókra tapasztottam a számat a homlokához, és magamhoz öleltem.

– Fogalmad sincs, kicsi lány – suttogtam, és ez volt a probléma. Boldog voltam. Annyira kibaszottul boldog voltam.

Közelebb húzódott hozzám, és visszaaludt, miközben én az eget bámultam, küzdve a kétségbeeséssel és az önsajnálattal. Ha nem jött el az ő ideje, nem volt más választásom, mint elengedni. Valahogy meg kell békélnem ezzel. A helyzet az volt, amit nem szívesen vallottam be, hogy ezúttal... nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok rá.