36-37-38. fejezet

 

36.fejezet

 

Ike

 

Fordította: Mandy

 

A nagyi hátsó verandáján ültünk, whiskyt iszogattunk és figyeltük, ahogy Rudy zargatja a tyúkokat. Nagyi berakta a kedvenc számát, Billie Holliday-től az I’ll be seeing you-t. Azóta, hogy a nagyi meghívott a rengeteg whiskyre, egyikünk sem szólt túl sokat, és imák folyamatos áradata zúgott a fejemben, ahogy könyörögtem és kérleltem Charlotte-ot, hogy jöjjön vissza. Bocsánatot kellett kérnem azért, amit tettem, és ami még fontosabb, ha tényleg komolyan gondolta, hogy elmegy, utoljára még meg kell csókolnom őt és el kell tőle búcsúznom. Hirtelen távozása rádöbbentett, hogy nem az volt a legrosszabb dolog, hogy elhagy, hanem ha úgy hagy el, hogy nincs esélyem elmondani neki, hogy szeretem. Tudom, hogy tudta ezt, de akkor is el kellett neki mondanom. Axel kinyitotta az üveget és öntött mindegyikünknek egy újabb kört. Egy gyenge mosollyal sikerült megköszönnöm, de az igazság az, hogy a whisky kicsit sem segített a fájdalmam csillapításában, de legalább nem voltam egyedül. Mindannyian elvesztettük Charlotte-ot. A nagyi és Axel éppolyan elveszettnek tűnt, mint jómagam.

Nagyi felemelte az italát és kissé meghajtotta a fejét. – Egy tószt a mi Charlotte-unkra!

Axel és én is felemeltük a poharunkat és ittunk egy kortyot.

Mindhárman hátradőltünk a székben és csak bámultunk a semmibe, hagytuk magunkat a gondolatainkba süppedni, míg a csirkék el nem kezdtek hangosan rikácsolni, ami felkeltette a figyelmünket.

A minden irányba szétrebbenő, port felkavaró és szálló tollakat maguk mögött hagyó csirkék közt feltűnt Charlotte, tágra nyílt szemmel és izgatottan. Ahogy meglátott minket, óriási vigyor ragyogott fel az arcán.

– Kövessetek! – kiabálta túl a rikácsolást, majd eltűnt.

Mindhárman egyszerre ugrottunk fel, egymás tekintetét keresve megerősítésül, hogy tényleg Charlotte-ot láttuk-e. Én mozdultam először és Charlotte-ot ott találtam a mezőn, ahol piknikeztünk. Axel és a nagyi csak utánam értek oda.

Egy kis hangversenyzongora állt a mező közepén és egy kislány ült a padon, figyelmét a kezeire irányítva, ahogy azok mozogtak a billentyűkön. Megkönnyebbülve jöttem rá, hogy ez Click. Charlotte valahogy áthozta őt a másik oldalra.

Charlotte visszapillantott ránk, érzelmek gyűltek a szemeiben és vigyorgott. – Itt van.

Büszkeség töltötte el a szívemet és azt hittem, szétrobban a mellkasom. Hihetetlenül büszke voltam erre a nőre, akit szerettem, amiért ezt tette. Hazahozta Clicket.

Mindhárman odaszaladtunk hozzá és megöleltük.

– Azt hittük, elmentél – mondja Alex megkönnyebbülve. – Basszus, nagyon megijedtem!

– Ilyen könnyen nem szabadultok meg tőlem – horkant fel Charlotte kötekedőn mosolyogva.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Megtaláltam Marlenát, és elmentünk segíteni Clicknek. – A szája szomorú mosolyra húzódott. – Aztán idehoztam – nézett a szemembe. – Befejeztem, amit elkezdtem.

Megfogtam Charlotte kezét és nem is engedtem el, miközben mind a négyen Clicket hallgattuk, aki újra és újra ugyanazt a dallamot játszotta.

– Beethoven – motyogta Charlotte.

Axel bólintott. – Soha nem voltam a klasszikus zene rajongója… Úgy akartam játszani, mint Jerry Lee Lewis. Ő volt a főnök. Talán megtaníthatnánk neki más dalokat is.

– Tudod, hogy kell játszani? – kérdem és valamiért meglepődök ezen.

– Pfff. Zongoramester vagyok.

– Legjobb esetben is közepes – viccelődött Charlotte.

Alex szeme elkerekedett és kinyitotta a száját erre a gúnyos sértésre, de aztán gyorsan összeszedte magát.

– Csak a féltékenység beszél belőled.

Charlotte felnevetett, mintha ő lenne a leglehetetlenebb ember a világon, akivel eddig találkozott. – Igazad van, sárga vagyok az irigységtől a gyenge zongoraképességeid miatt.

– Mindketten jók voltatok – vág közbe a nagyi.

– Szerintem meg kéne próbálnunk rávenni, hogy valami mást is csináljon – jelentette ki Charlotte.

– Például mit? – kérdezte Alex.

A zongora eltűnt, ahogy Charlotte Click felé sétált. Egy pillanatnyi zavar után Click elkezdett sírni. Csak a zenéjét akarta és nem értette, miért tűnt el.

– Talán hagyni kéne még egy kicsit játszani – javasolta a nagyi, mikor összerezzentünk a fülsértő sikolyoktól.

– Csak ki akarok próbálni valamit – Charlotte becsukta a szemeit és a mezőn ezernyi pillangó tűnt fel. Click a földre esett dührohamában, így kis időbe telt, mire észrevette a változást. Abbahagyta a sikoltozást és csendben maradt. Egy pillangó felé lebegett, mire ő egyet hátralépett, de nem sikított. Egyszerre volt kíváncsi és félt.

– Nincs semmi baj, kicsi lány – nyugtatta őt Charlotte, majd felemelte a kezét és hagyta, hogy egy lepke rászálljon az ujjára. Click felállt és körbejárva megvizsgálta, hogy minden szögből láthassa.

– Pil-lan-gó – szótagolta Charlotte. – Ki tudod mondani? Pil-lan-gó?

– Pij-jan-gó – próbálkozott Click, amivel egy hatalmas mosolyt érdemelt ki Charlotte-tól.

– Nagyon jó! Okos kislány vagy. – Ujját Click felé mozdította, hogy megfoghassa a finom kis teremtményt, de Click hátrébb húzódott.

Segíteni akarván nekik, odamentem hozzájuk és becsuktam a szememet. Mikor kinyitottam, tele voltam pillangókkal, a létező összes színben, amit el tudtam képzelni. Leültem a földre törökülésben Click elé. Kis időbe tellett, de végül közelebb jött és hagyta, hogy az egyik az ujjacskájára szálljon.

– Pij-jan-gó! – mondta és örömében felkiáltott. Mindannyian nevettünk. Majd miután elpárolgott a félelme, Click azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbált megérinteni annyi lepkét, amennyit csak tudott.

Még mindig a földön ültem, mikor Charlotte lehuppant mellém és fejét a vállamra hajtotta. Axel és a nagyi elmentek, megegyeztünk, hogy majd később találkozunk. Click fel-alá szaladgált, el volt foglalva, így volt néhány percünk beszélgetni.

– Ne haragudj! – böktem ki. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el neked, ahogy megtudtam. El akartam, esküszöm! Én csak… több időt akartam veled tölteni. Hülye és önző dolog volt.

– Szóval… akkor te voltál… aki elhagyott engem? – kérdi.

Sóhajtok egy nagyot és képtelen vagyok ránézni. – Azt hiszem, csak… a biztonság kedvéért. Azt gondoltam, ahogy megtudod, esélyes, hogy csak… eltűnsz.

Karját az enyémbe fűzte és közelebb húzódott. – Megértem, miért nem mondtad el azonnal.

– Megbocsátasz?

– Természetesen megbocsátok, Ike. Tudom, hogy a szerelem miatt volt. Tudom, hogy nem azért tetted, hogy megbánts. – Mélyen beszívja a levegőt és lassan kifújja.

– Jól vagy?

– Láttam a testemet. A kórházban.

Arcomat a fején pihentettem. – Ez nem lehetett könnyű neked. Nekem sem volt az.

– Enyhén szólva is szürreális. De nehezebb volt látni, hogy mindenki szenved. A szüleim, a te szüleid, még Mr. Mercer is ott volt.

Tudtam, hogy mit érzett. Látni, ahogy az összes családtagom szenved engem gyászolva, maga volt a pokol.

– Láttam George-ot.

Nem mondtam erre semmit. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Gyűlöltem a fájdalmat, amin a testvérem megy keresztül. Gyűlöltem, hogy nem tudom legyűrni a saját érzéseimet és előre helyezni az övét. Egyik sem volt igazságos.

– Hamarosan levesznek a lélegeztetőről – folytatta, mikor nem válaszoltam. – Az orvos azt mondja, hogy még ha fel is ébredek, az életminőségem… semmilyen lesz. Valószínűleg folyamatos ápolásra szorulnék. Gyakorlatilag nem lennék már önmagam.

Átöleltem egyik karommal és magamhoz húztam.

– Sajnálom, Charlotte. – Ez úgy hangzott, mint egy beakadt lemez. – Szóval, mit jelent ez az egész? Mindenki csak vár és nézi, mi fog történni, ha kihúzzák a csatlakozót?

Alsó ajkát beszívta a fogai közé és bizonytalanság árnyékolta a vonásait. – Én nem akarok így élni! Nem tudok! Tudom, hogy az élet értékes, de hogy mehetnék vissza és lennék teher mindenki számára? Milyen élet lenne az George-nak, ha élete végéig gondoskodnia kéne rólam?

Szabad kezemmel megdörzsöltem az arcomat. Soha nem lehetett egyszerű. Mindig bonyodalom halmozódott bonyodalom hátára. Azt akartam, hogy maradjon. Önző voltam, de akkor is. De még ha a saját érzéseimet félre is tettem, értettem, miről beszélt. Nem lenne minőségi élete. Éjjel-nappal gondozni kellene. Tudtam, hogy a fivérem is azt akarná, hogy éljen, bármi áron is, és örömmel gondoskodna róla függetlenül attól, hogy milyen igényei lennének, de milyen élet lenne az bárki számára is?

Hosszan kifújom a levegőt. – A dolog úgy áll, Charlotte, hogy végre megértettem, ez nem rajtad vagy rajtunk múlik… igaz? Ha vissza kell menned, akkor visszamész.

– Mi van, ha felébredek? Mi van, ha lebénulok, de még mindig látni fogom a szellemeket?

Erre nem is gondoltam. – Nem tudom, kicsi lány. – Utáltam, hogy nem tudok neki választ adni.

– Az orvos nem hiszi, hogy felébredek. De még ha ez lehetséges is volna, talán van választásom. Ha érzem azt a vonzást, mikor kikapcsolják a gépeket, talán csak küzdenem kell ellene. – Határozottan megrázza a fejét. – Nem fogok visszamenni, hogy aztán a saját testembe legyek csapdába zárva.

Elhallgatunk, mindketten Clicket figyeltük. Úgy éreztem, mondanom kéne valamit – hogy bátorítanom kéne, hogy menjen vissza, de azzal is tisztában voltam, hogy nem én voltam az, akinek tanácsot kellett adni neki, mivel én érzelmileg túlságosan is érintett voltam.

– Tudod, gondoskodhatnánk róla – szólalt meg Charlotte, mielőtt hangot adhattam volna a gondolataimnak. Rápillantottam és láttam, hogy engem néz, ajkán lágy mosoly játszott. – Clickről. Neki senkije nincs. Lehetne a miénk.

Elárasztott ennek a nőnek a jósága. Magamhoz húztam és megpusziltam a feje búbját. – Szerintem nekem tetszene. – Váratlan béke áradt szét bennem és abban a pillanatban rájöttem, ahogy kimondtam a szavakat, Click elválaszthatatlanul összekapcsolódott velem. Olyan volt, mintha a szívem kinyúlt volna és összekapcsolta volna magát a kislánnyal, anélkül, hogy én tudatában éettem volna. Úgy fogom venni, hogy Click az én lányom. Néhány pillanat múlva megszólalok. – Adnunk kell neki egy új nevet. Valami szépet, ami olyan, mint ő.

Charlotte megmozdult, hogy rám tudjon nézni, szeretet és imádat volt a tekintetében. – Mit szólsz a Meadow-hoz?

37. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Mandy

 

Ike és én mindenhova magunkkal vittük Meadow-t. Egy délutánt a strandon töltöttünk homokvárakat építve, csak hogy ő széttaposhassa azokat, és nevessen örömében. Rájöttünk, hogy szereti a szirupos gofrit és utálja a sötétséget. Az utóbbit nem volt nehéz megérteni. Sokáig volt sötétségben. Meg is lepődtünk, hogy aludt. Soha nem hosszan, és valahányszor felébredt, pánikolva sírni kezdett. Ike mindig ott volt mellette, arra várva, hogy megvigasztalhassa. Először nem engedte, hogy megérintse őt. Végül azonban hagyta, hogy felvegye őt és megölelje, míg megértette, hogy minden rendben van. Szemtanúja voltam, ahogy pillanatról pillanatra erősödik a kapcsolata Ike-kal. Figyeltem, ahogy egy ijedt kislány, aki nem érti a körülötte zajló világot, kezdi megérteni a bizalmat. Nagy megnyugvást és békét éreztem ebben.

Nem tudom, mikor, de egy ponton már tudtam, hogy Marlena utánam fog nyúlni, vagy érezni fogok valami változást, mikor levesznek a lélegeztetőről. Vártam, elmémet nyitva hagyva, hogyha ez megtörténik, akkor készen álljak, és akkor tudni fogom, hogy életem utolsó fejezete a végéhez ért és nyugodtan tudok pihenni.

Nem mentem vissza újra, hogy lássam George-ot és a családomat. Bár megpróbáltam nem foglalkozni vele, valami mélyen belül nem hagyott nyugodni, azt sugallva, hogy át kéne gondolnom, de amikor előkúsztak ezek a gondolatok, elhessegettem őket.

Ike és én nevetve figyeltük, ahogy Meadow Rudyt kergeti a nagyi hátsó kertjében, mikor eljött végül a pillanat; csakhogy Marlena nem engem idézett meg, hanem Ike-ot.

– Azt hiszem, végül is mégsem olyan nagy pöcs ez a kakas – viccelődtem Ike-kal. A kakas odavolt a kislányért és nem bánta a játszadozást. Úgy tűnt, Rudy soha nem fog kedvelni engem, de nem is baj, mivel jó volt Meadow-hoz.

Meadow kukorékolt, – Ku-kuji-kú – és Ike utánozta őt, de aztán a nevetése elhalt és az egyik oldalára hanyatlott.

– Jól vagy? – kérdeztem és megragadtam a vállát, hogy egyenesen tartsam.

– Marlena hív – mondja, majd összeesett és az oldalán landolt.

– Te rohadék! – motyogtam a bajszom alatt.

– Te-jo-ha-dék – ismételte meg hangosan Meadow. Forgattam a szemeim és a homlokomra csaptam. Tényleg vigyáznom kellett a számra.

– Ne mondj ilyet! – szóltam rá. Amennyire tudtam, egyenesbe helyeztem Ike-ot, miközben Meadow összehúzott szemekkel szkeptikusan és aggódva figyelt. Nem tudta biztosan, hogy segítek neki vagy bántom őt.

– Rendbe fog jönni – ígértem neki. Mennem kellett, hogy megtudjam, mit akart Marlena, de nem hagyhattam csak így itt Meadow-t. Tudtam, hogy itt nem eshet baja, de nem akartam, hogy megijedjen, és azon tűnődjön, miért hagytuk őt magára.

– Nagyi! – kiáltottam, remélve, hogy a házban van. Néhány másodperccel később elő is került. – Marlena megidézte Ike-ot. Mennem kell megnézni, mi történt. Figyelnél Meadow-ra?

– Persze, drágám! Remélem, minden rendben van.

Egy pillanatra bizonytalanság töltött el. Nem tudtam, hogy Marlena miért Ike-ot idézte meg és nem engem, de ki fogom deríteni. – Sietek vissza! Ő tényleg szeret Rudyval játszani.

Letérdeltem, hogy szemmagasságban legyek, és Meadow-hoz fordultam. – Nemsokára visszajövök.

Ike-ra koncentráltam és a kórházi szobámban találtam őt Marlenával. A szoba csendes volt, csak a gépek pittyegtek, amik életben tartották a testemet. Marlena karbatett kézzel bámult ki a hatalmas ablakon a sivár napra. Ike az ágy mellett állt és a testemet nézte. Mikor felpillantott rám, bizonytalanság tükröződött a tekintetében.

– Mr. Mercer épp most ment el. Elbúcsúzott tőled.

Elzsibbadt az arcom. – Jól volt?

Ike arca eltorzult és tudtam, hogy nem lehetett szép látvány. – Gyötrődik. Elvesztette a feleségét és téged… ez sok. – Bólintottam, utáltam, hogy Mr. Mercer szenved és én nem lehetek ott, hogy megvigasztaljam. Ez az egész annyira bonyolult volt, hogy alig bírtam ki. Mindegy, mit csináltam, valakit mindig megbántottam. Tudtam, hogy Marlena ismeri a döntésemet és csalódott volt, de nem igazán érdekelt. Nem akartam az exkluzív klubjának a tagja lenni; nem azon az áron, hogy csapdába esek a saját kagylóhéjamban. Azt hitte, a könnyebb utat választom, és ha brutálisan őszinte lennék magamhoz, akkor tényleg azt tettem – a másik oldal békét kínált nekem, amit már évek óta nem éreztem. De ez nem volt ilyen egyszerű. A gondolat, hogy hátrahagyom George-ot, pokolian fájt, de hogy olyan élethez láncoljam, ami a gondozásom miatt rabszolgát csinál belőle, ilyet soha nem tennék vele.

– Marlena – szólaltam meg, mivel úgy éreztem, magyarázattal tartozom, de ő meg se mozdult. Utáltam, hogy ilyen félénk volt a hangom. Ez az én életem volt. Az én döntésem. Nagyon sokat segített nekem és hálás voltam neki ezért. Nélküle nem tudtam volna Clicket a másik oldalra juttatni, de ez még nem jogosítja fel őt arra, hogy elítéljen.

– Marlena – ismétlem meg, ezúttal erőteljes a hangom, de ő még mindig nem válaszol. Mi a fasz? – Szóval most úgy fogsz tenni, mintha meg se hallanál?

Aztán jött egy gyors villanás és Axel meg a nagyi jelentek meg a szobában. Kényelmetlen érzés ült mindkettőjük arcán, és a hasukat fogták.

Axel pislogott néhányszor majd körülnézett. – Te jó ég, csak úgy idehozott minket?

– Az émelygés el fog múlni – mondta nekik Ike, mikor a nagyi a homlokára tette a kezét, mintha el akarna ájulni. – Vegyél néhány mély lélegzetet! Hol van Meadow?

– Rudyval játszott.

– Vissza kell mennem, Marlena! – mondta Ike a nő hátának. – Nem akarom, hogy rájöjjön, hogy egyedül van és megijedjen.

– Rendben… mindenki itt van – mondtam és nem is rejtettem véka alá a bosszúságomat. – És most mi lesz?

– Ó, Charlotte! – szipogott a nagyi és száját eltakarva nézte a testemet.

– Minden rendben, nagyi – biztosítottam őt. – Kérlek, ne sírj! – Axel magához húzta őt és egyik kezével átölelte, és mindketten a testemet bámulták.

Marlena végre megfordult és nekidőlt az ablaknak. Száját szigorú vonalba rendezte, tekintetét pedig még egy pillanatig a padlóra szegezte. Ezután a szemembe nézett és megláttam a tekintetében a fáradt erőfeszítést, hogy ilyen sok lelket tartson ezen az oldalon és a dühöm elpárolgott.

Végül beszélni kezdett, de kimért volt a hangja.

– Akkor most munkához látok. – Körbejártatta a tekintetét a termen, röviden megpihentetve a többieken, aztán folytatta. – Azért hoztalak ide valamennyiőtöket, mert ti álltok a legközelebb Charlotte-hoz és megvan az az előnyötök, hogy látjátok a nagyobb képet és Charlotte-nak most szüksége van erre, jobban, mint valaha.

– Nagylány vagyok – mondom könnyedén. – Meg tudom hozni a saját döntéseimet!

– Marlena? – mondta nagyi a nevét, kedvességgel és megértéssel a hangjában. – Ez a neved, igaz?

Marlena bólintott.

– Drágám, Charlotte mindent elmondott nekünk. Elmondta, milyen nagy segítség voltál a számára és én hálás vagyok ezért. Tudom, azt akarod, hogy jöjjön vissza, és be kell vallanom, amilyen csodálatos volt, hogy itt volt velünk, én is ezt akarom. Azt akarom, hogy teljes és boldog életet éljen…

– De… – segítette ki Marlena.

– De az esélye, hogy felépüljön és minőségi életet éljen, valószínűtlen.

Marlena rám nézett és oldalra hajtotta a fejét. – Azt hiszed, azért hoztalak ide, hogy meggyőzzelek, gyere vissza erre az oldalra… – elhalkult a hangja, ahogy engem tanulmányozott. – Azt hiszed, azért hoztalak ide, hogy segítsek választani, mit tegyél? Azt hiszed, megpróbállak rávenni, hogy az életet választd?

– Igen – feleltem, de hirtelen elbizonytalanodtam. – Nem ez az, amit teszel?

– Nem, kedves – rázta meg a fejét és kissé ellágyultak a vonásai. – Már jóval azelőtt meghoztad a döntésed, mielőtt átvitted azt az édes kislányt a másik oldalra, csak magad sem jöttél még rá, hogy megtetted.

Kezdtem dühös lenni. Miért ilyen rejtélyes? – Mit akarsz mondani, Marlena?

– Azt mondom, hogy láttam, hogy fog végződni ez az egész.

Összehúztam a szemeimet. – Mármint, hogy élni fogok vagy meghalni?

Bólintott. A szívem zakatolt a mellkasomban.

– Mit láttál? – kérdezte Ike mogorván. Nem tetszett a félelem a hangjában. Olyan sokszor végigbeszéltünk már mindent. Elkészítettünk egy tervet és a tervben az volt, hogy maradok és vigyázok Meadow-ra Ike-kal együtt. És most Marlena valószínűleg keresztülhúzza a számításainkat.

– Nem számít – feleltem, és reméltem, hogy enyhíthetem az aggodalmát. – Mondta, hogy nem mindig van igaza.

Marlena elkomorult és megrázta a fejét. – Nem, azt mondtam, hogy amit általában látok, megváltozik, de ez most nem számít.

– Tudni akarom, mit láttál – mordult fel Ike, döbbenetemre. Mérges volt?

– Ike…

– Én is tudni akarom – vágott közbe a nagyi.

Axel szinte bocsánatkérően nézett rám, mivel ő is tudni akarta, de úgy érezte, hogy ezzel elárulna engem.

Elfordítottam a fejem és nem néztem Marlenára.

– Először látnotok kell valamit. – Mikor Ike kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, ő felemelte egyik kezét, hogy megállítsa. – Ígérem, nem szórakozásból húzom az időt. Ez nem olyasmi, amit el tudok mondani, ez olyasmi, amit látnotok kell, hogy megértsétek. – Kezével jelezte, hogy menjünk oda hozzá az ablakhoz.

Lassan Ike, nagyi és Axel odaléptek mögé és kinéztek az ablakon. Csendben voltak egy darabig, aztán Axel megkérdezte – Kik ők?

– Azok az emberek, akiknek Charlotte segített átkelni – magyarázta halkan Ike.

A nagyi könnyes szemmel fordult vissza hozzám. – Charlotte, drágám! Gyere, ezt látnod kell!

Nagyszerű! Most Marlena megríkatta a nagymamámat. Jesszus, mekkora egy seggfej. Axel és Ike helyet csináltak nekem, ahogy az ablakhoz léptem. Lent a parkolóban arcok százai néztek fel rám. Olyan sokan voltak, de minden egyes arcot felismertem.

– Te segítettél ennek a sok embernek, Charlotte – suttogta a nagyi a könnyein keresztül és megszorította a kezem, hallottam a büszkeséget és a szeretetet a hangjában.

Ahogy lepillantottam, nem tudtam letagadni, de én is büszkeséget éreztem. Marlena mestere volt a manipulációnak. Gyakorlatilag szakértői szinten.

– Ezek mindegyike még mindig csapdában lenne, ha te nem lennél, Charlotte. Ha véget ért volna az életed, ki segített volna nekik? – kérdezte Marlena.

– Én is még mindig csapdában lennék, ha te nem lennél, Charlotte – jegyezte meg Ike. A szemébe néztem könyörögve, ne hagyja, hogy Marlena meggyőzze. Nem akartam elhinni, hogy ő tényleg tudja, hogy fog véget érni. Még ő sem tudhatta, mi várhat rám, ha felébredek, ha egyáltalán felébredek.

Ike kihúzta magát és Marlenához fordult. – A lelkek, akiknek segített, a múltja, de mi a jövőjéről beszélgetünk. Azt mondtad, már akkor meghozta a döntését, mikor áthozta Clicket. Hogy tudta volna? Még azt sem tudta azelőtt, hogy még életben van.

Marlena bólintott és rám nézett. – Emlékszel a ketyegő zsebórára?

Összehúztam a szememet. – Persze, odaadtam egy elveszett kisfiúnak. Miért, mi köze van annak bármihez is?

Visszafordult az ablak felé és az ágyra pillantott. A testem mellett ott volt ugyanaz a kisfiú és a kis kezében a zsebóra, amit adtam neki.

– Őt is idehoztad? – kérdezte Ike Marlenát, mielőtt esélyem lett volna azon tűnődni, hogy került ő ide.

Megrázta a fejét. – Magától jött. Követte Charlotte-ot.

Követett?

– Tudod, ki ő? – kérdeztem Marlenát, elkeseredetten várva a válaszát. – Nem fog beszélni velem. Folyton kérdezgettem a nevét, de nem válaszolt.

Marlena ekkor előhúzott egy nyalókát a zsebéből és kicsomagolta. – Nem tudja a nevét. Nem adtak neki nevet.

– De.. akkor ki ő? – kérdezte Axel idegesen.

Néhányszor megforgatta a nyalókát a szájában, mielőtt kivette. – Ne haragudjatok, mindőtöket egyszerre itt tudni kicsit megerőltető nekem. – Vett egy mély levegőt, megigazgatta magát aztán válaszolt Axel kérdésére. – Az unokaöcséd.

A terem elcsendesedett, mindenkinek szüksége volt egy pillanatra, hogy feldolgozza, amit mondott. Én voltam Alex egyetlen testvére, ami azt jelentette, hogy a kisfiú az én fiam kellett, hogy legyen. Lemerevedve bámultam rá, képtelen voltam felfogni és megemészteni, amit Marlena mondott.

– A te szemeidet örökölte, Charlotte – motyogta a nagyi, ahogy felemelte a kezét a szája elé.

Ökölbe szorítottam a kezem és megráztam a fejem. – Ő a másik oldalon volt, ami azt jelenti, hogy halott volt. Nekem nem volt gyerekem! Ő nem az enyém!

Marlena felnevetett, hangja sértő volt. – Igazából nem vagy ennyire hülye, ugye, Charlotte?

Felkaptam a fejem, és elkerekedett szemmel néztem rá, már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, mikor Ike közbeszólt. – Hát, mivel ez a te mellékműsorod, miért nem magyarázod el? – Barátságtalan volt a hangja. – Úgy értem, igen, mind halottak vagyunk és örökkévalóságunk van, de ez a szar már unalmas. Mondd el! Mondd, mit tudsz!

Marlena arckifejezése ellágyult. – Tudtam, hogy neked lesz a legnehezebb, Ike! És sajnálom! Ez mind itt van előtted, a válasz minden kérdésre. Nem olyan nehéz összerakosgatni.

Ike pislogott párat, a szeme elhomályosult, ahogy eltöltötte a fájdalom. Megrázta a fejét és erősködött. – Nem!

– Ez a te unokaöcséd is, Ike!

Alexre nézve láttam, hogy a szeme csukva van, mintha átélné Ike fájdalmát, talán az enyémet is. Aztán a nagyi tekintetét kaptam el. Ilyen szomorú mosolyt még sose láttam az arcán, miközben kezébe vette az arcomat. – Egy kisbaba, Charlotte. Terhes vagy.

Fogva tartottam a tekintetét, visszafojtottam a levegőt és a valóság keringett körülöttem. Megremegett az ajkam, ahogy egy könnycsepp végigfolyt az arcomon. Nem bírtam szóra nyitni a számat.

– Küldj vissza! – követelte Ike határozott hangon.

Levettem a nagyi kezeit az arcomról és a férfi felé fordultam, megfogtam a kezét. Azonnal visszarántotta.

– Ike! – dadogtam, az érzéseim gombócot képeztek a torkomban. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Önzőség lett volna könyörögni neki, hogy ne menjen el, de rossznak tűnt elengedni is.

– Most! – kiáltotta és elcsuklott a hangja, ahogy könnyek folytak le az arcán. Bámultam őt és fojtogatott ez a szörnyű érzés. Éreztem a fájdalmát a saját mellkasom szorításában. Visszapillantottam Marlenára és bólintottam, tegye meg. Mikor visszafordultam Ike felé, az utolsó, amit láttam, hogy kezeit az arca elé tartotta, mielőtt eltűnt.

– Küldj vissza engem is! Hadd figyeljek rá – jelentette ki Axel. Marlena nem habozott.

Ahogy eltűnt, térde estem és zokogtam. Ike arckifejezése és a fájdalom a szemében. – Ssss, Charlotte! – csitított a nagyi. – Most nem eshetünk szét! Lesz majd idő, hogy ennek szabad utat adj, de az nem most van. – Talpra segített és átölelt. – Tarts ki… még egy kicsit, jó?

Marlena újra az ablak felé fordult, míg a nagyi és én bámultuk a … fiamat. Idegen érzés volt erre gondolni. Az én fiam. Aranyos kis jószág volt, és most, hogy igazából tanulmányoztam az arcát, tényleg az én szemeimet örökölte. George orrát és állát, és igen, még a haját is. Bár a szívem össze volt törve, nem tehettem róla, de rámosolyogtam a könnyeimen át. Aztán a tekintetem újra a zsebórára vándorolt, ami most kinyitva feküdt a kis kezében és hallottam, hogy ketyeg.

– Ekkor hoztad meg a döntésedet – szólalt meg Marlena mellettem.

Megráztam a fejemet, nem értettem. – Hogy? Én csak felhúztam, miután megállt.

– És amikor ezt tetted, adtál magadnak – mindkettőtöknek – több időt élni.

– De ő egy kisfiú.. nem egy kisbaba. Hogy?

– Alkalmazkodott. Valószínűleg látott más gyerekeket és utánozta őket – magyarázta Marlena.

Megtöröltem az arcomat és felnyögtem. – Mindig nekem kell választanom a McDermott fiúk közül! – mondtam félig viccesen, de úgy gondoltam, nincs benne semmi vicces.

Nagyi ellépett mellőlem és odament a kisfiúhoz, letérdelt és kezébe vette az arcát. – A neved Jennings lesz a nagyapád után – mondta neki.

Felhúztam a szemöldököm, ahogy felhorkantottam.

– Tényleg, nagyi?

– Hát, miért ne? Szép és erős név. – és továbbra is ott foglalatoskodott a kisfiú körül, miközben én csak néztem őket.

– Nem értem – motyogtam Marlenának. – Te tudtad egész idő alatt?

– Csak tegnap este óta – felelte. Kihúzta a nyalókát a szájából, vett egy nagy levegőt és a szemembe nézett. Hirtelen eltűnt a kórházi szoba és a hálószobában találtuk magunkat, a George-dzsal közös házunkban, de valahogy másnak tűnt.

– Boldog vagy, Charlotte?

George hangjára az ágyra pillantottam, ahogy fölöttem térdelt, simogatva hatalmas pocakomat, miközben a leendő babánkról beszélgettünk. Megbotránkoztam a látványon, ami valószínűleg a jövőt vizionálta és Marlenához fordultam. – Ezt láttad?

– Emlékszel, mikor azt mondtam, néha történik valami és megváltozik, amit látok? – Mikor bólintottam, folytatta. – Hát, ez működik másik irányba is. Néha történik valami, ami kizárja az összes többi lehetőséget.

Eltűnt a hálószobám és újra a kórházi teremben voltunk, ahol a nagyi még mindig a dédunokájával foglalkozott, mintha közben nem telt volna el semennyi idő sem. Lerogytam az egyik székbe, ami az ágy mellett állt és próbáltam feldolgozni, amit Marlena mutatott nekem.

– És ha nem húztam volna fel az órát… – Elhallgattam, képtelen voltam befejezni a gondolatot, mikor Marlena kemény tekintetével találtam szemben magam.

– Akkor teljesen máshogy alakult volna.

Visszanéztem a testemre, ahogy feküdt az ágyban és azt a jelenetet játszottam vissza a fejemben, amit az előbb láttam. Nem csak életben voltam. Én voltam. Ez a gondolat visszavitt a kisfiúhoz – még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy ő az én fiam volt. – Az én állapotomban, a sürgősségi műtét és a gyógyszerek… hogy élhette ő ezt túl?

– Csodák, kedves. Mindennap történnek csodák. – Eddig a pillanatig gúnyolódtam volna a válaszán, de most igaza volt.

– És ő rendben lesz? – böktem az állammal a fiú felé.

– Attól félek, ez nem olyasmi, amit most biztosan tudnék állítani. De jelen pillanatban mindketten egészségesek vagytok, de…

– …De ez megváltozhat, ha nem ébredek fel hamarosan – fejeztem be, visszaemlékezve az orvos szavaira a testem leépüléséről. Szemem újra megtelt könnyekkel. El kellett hagynom a családomat. El kellett hagynom Ike-ot.

Bólintott, vett egy nagy levegőt, mielőtt hozzátette.

– Itt az ideje felébredni, Charlotte.

Én is bólintottam, hallottam a szavait, de nem igazán fogtam fel őket. – Köszönöm, Marlena! – Odasétáltam a fiamhoz és megfogtam a kezét. – Maradj velem! – mondtam neki és visszavittem mindkettőnket a másik oldalra.

38.fejezet

 

Ike

 

Fordította: Mandy

 

A földön feküdtem öklendezve, mikor Axel megjelent mellettem magzatpózban, a hasát fogva. Ez a helyváltoztatás rohadt egy dolog volt.

– Egyedül akarok lenni! – morogtam keserűséggel a hangomban, és könnyekkel a szememben. – Menj! – utasítottam.

Axel öklendezett, ahogy feltérdelt, az állapota hasonló volt az enyémhez. Az arca kivörösödött és egy vastag ér domborodott a homlokán, ahogy küzdött a hányingerrel.

– Sajnálom! – morogta. – Most már egy család vagyunk. Nem hagylak egyedül!

– Család? – csattantam fel, miközben a sarkamra ültem. – Azért mondod, mert a testvéreink házasok és gyerekük lesz?

Axel talpra küzdötte magát, és egyenesen a szemembe nézett.

– Igen, és mert a testvérem szerelmes beléd. Akárhogy is vágod fel és tálalod ezt a szar tortát, egy család vagyunk.

– Kibaszottul dühös vagyok! – kiáltottam fel, szememet becsuktam és felálltam. – Miért!? – üvöltöttem. – Miért csinálja megint ezt velem? Mit vétettem? – Fájdalom áradt szét bennem, elnyomva minden racionális gondolatot. Meg akartam ütni valamit vagy valakit, keményen.

Valami meglökött és előre tántorodtam. Amint visszanyertem az egyensúlyomat, megpördültem és Axelt találtam ott, feltartott öklökkel, egyik lábáról a másikra ugrándozva pörgette fel magát. – Meg kell, hogy üss valamit – mondta, és az állával felém biccentett. – Gyere, haver!

– Nem foglak megütni! – motyogtam.

Mikor megfordultam, hogy elinduljak, újra meglökött.

– Miért nem? Félsz?

– Ne próbálj hergelni, Axel! Nem foglak megütni! – Újra meglökött, de ezúttal úgy, hogy közben pont ránéztem. Képtelen voltam visszafogni magam, én is meglöktem.

– Fejezd be, Axel! Komolyan!

Meglendítette az egyik öklét, amit sikerült elhárítanom. Puszta reflex volt, hogy visszalendítettem és eltaláltam az állát. A feje hátracsuklott, és megtántorodva felnevetett. – Csak ennyire vagy képes? Ennél még Charlotte is keményebbet üt! – Nem a sértéssel, hogy úgy ütök, mint egy lány lőtt túl a célon. Hanem, hogy megemlítette Charlotte nevét. Meglendítettem az ökleim, és eltaláltam Axel arcát, mellkasát, karjait. Amennyire tudta, védte a fejét, de soha nem próbált meg visszaütni. Felajánlotta magát áldozati bokszzsáknak, és valahol a dühös elmém legmélyén tudtam, hogy nem kéne megütnöm őt, de nem bírtam leállni. Néhány perc múlva a karjaim kifáradtak és Axel magához húzott. Próbáltam menekülni az öleléséből, de túl gyenge voltam és mikor már nem bírtam küzdeni, a földre rogytam, minden légzés nyögésként tört ki belőlem és az ujjaimat a földbe vájtam.

Axel elém térdelt, és egyik kezét a vállamra tette, miközben én még levegőért kapkodtam. – Hallottad a bibliai tékozló fiú történetét?

Lehajtottam a fejemet és sóhajtottam egy nagyot.

– Igen, ismerem, az elveszett fiú visszatér.

– Igen, de ennél azért többről van szó – magyarázta, és leült a földre, karjait a térdére támasztva. – Miután elszórta az apjától kikönyörgött örökségét, a legkisebb fiú szégyenében úgy döntött, hogy hazamegy, és apja bocsánatáért esedezik. Nem hitte, hogy szívesen fogadják majd, de meg kellett próbálnia. De az apja kitárt karokkal fogadta, és még lakomát is rendezett a visszatérése örömére. Az idősebb fiú mérges volt, mert az apja nem csak visszafogadta az öccsét, hanem még az egyik legszebb kecskét is le akarta vágni a lakomára. Ő ittmaradt, gondoskodott a földjeiről és a nyájról, de az apja soha nem vágott le neki egy kecskét sem.

Megdörzsöltem az arcomat. – Haver, tudom, hogy segíteni próbálsz, de halvány lila gőzöm sincs, hogy mire akarsz kilyukadni ezzel.

Axel türelmesen bólintott majd folytatta. – Az apa azt mondta az idősebb fiának, hogy neki is örülnie kéne, hogy itthon van az öccse – mivel gyakorlatilag meghalt és most feltámadt. De az idősebb fiú nem akart részt venni az ünnepségen. Így aztán… a lakoma lezajlott nélküle. Az ellenkezése nem állította meg a történteket. A végén csak saját magát büntette, mert lemaradt a lakomáról.

Túlzás volt azt állítani, hogy ez ugyanaz, mint ami Charlotte-tal történt, de megértettem Axel álláspontját. Nem számított, milyen szarul éreztem magam, vagy hogy milyen dühös voltam… Charlotte elhagyott. Válaszhattam, hogy kiakadok és az egész dolgot még nehezebbé teszem vagy elfogadom és hagyom őt békével elmenni.

– Remélem, tudod, hogy nem rá vagyok dühös. Csak… dühös vagyok.

Erőteljesen megpaskolta a hátamat.

– Elfelejted Ike, hogy vissza fog jönni. Én sem örülök neki, hogy elmegy, de boldog vagyok, hogy olyan dolgok történnek az életében, amiket megérdemel. Olyanok, amiket mi nem kaphattunk meg.

Csendben üldögéltünk egy darabig. Tudtam, hogy minden igaz, amit mondott, de ettől még nem lett könnyebb, és nem éreztem magam jobban.

– Megkeresnéd Meadow-t, kérlek? Csak össze kell kapnom magamat.

– Persze, haver, megkeresem. Mire való a család? – mikor eltűnt, becsuktam a szemem és azt mondtam magamnak, engedd el őt békével, Ike!