39-40-41. fejezet

 

39. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Mandy

 

Nem tudom, miért, de a nagyi hátsó kertjébe vittem magunkat. Azt hittem, hogy talán a fiam is kedveli a tyúkokat, ahogy Meadow, de mikor olyan tanácstalan kifejezéssel nézett rám, már nem voltam ebben olyan biztos.

– Ezek csirkék – buta arcot vágva kotkodácsoltam néhányat legjobb csirketudásom szerint. De ő csak kifejezéstelenül bámult rám. – Nyilván apád humorérzékét örökölted – mondtam neki, bár csak vicceltem. George-nak nagyszerű humorérzéke volt. Persze a még meg sem született fiunk még nem tudhatta ezt. – Menj csak! – mondtam neki, és előre mutattam. – Fedezd fel egy kicsit a dolgokat!

Kicsit remegve, de lelépett a tornácról és megközelítette a kotkodáló tyúkokat. Minél messzebb ment, én annál gyengébb lettem. Kétségbeesés dörömbölt bennem, vibrált és azzal fenyegetett, hogy felrobban a bensőmben és kivéreztet. Minden csepp erőmre szükségem volt, hogy ne omoljak össze zokogva. Beleégett az agyamba Ike arckifejezése, amikor rájött, hogy terhes vagyok. Azt a hatalmas fájdalmat látni olyasvalaki szemeiben, akit nagyon szeretsz, olyan érzés, mintha mellbe szúrtak volna.

Egy kéz megfogta az enyémet, ujjait az enyémek közé fűzte. Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy a nagyi az. Marlena küldhette vissza, miután eljöttem.

– Tudom, hogy most nem így érzed, de minden rendben lesz, Charlotte Anne! Megígérem!

Pont akkor néztem a fiamra, mikor hátralépett, ahogy egy tyúk hangosan kotkodácsolt felé. Nagyi kuncogott. Tudtam, hogy a dolgok rendben lesznek… vagy legalábbis hittem, hogy igen… számomra mindenképp. Visszatérek az életbe, és kis szerencsével teljesen felépülök. Felébredek George és a családom mellett, és anya leszek. Csodálatos életem lesz. De csak miután megtettem a legnehezebb dolgot, amit valaha is tennem kellett – búcsút kell mondanom Ike McDermottnak. Újra. Mielőtt visszatérhetnék az életbe, előbb össze kell törnöm nem csak a saját szívemet, hanem Ike-ét is.

– Én.. – elakadt a hangom, le kellett nyelnem a torkomból feltörő érzéseket. Ne sírj, Charlotte! Ne merészelj sírni! – É-én nem tudom, mit mondhatnék neki. Hogy tegyem ezt rendbe? Hogy köszönjek el tőled és Axeltől? Hogy búcsúzzak el Ike-től… megint?

– Újra meg fogja találni a békéjét, kedvesem. Lehet, hogy időbe telik majd, de meg fogja. És ez nem búcsú, Charlotte. Biztosan jobban tudod ezt minden másnál. Újra látni fogod őt. Újra látni fogsz majd minket.

Elfordultam, hogy ránézzek és a falak, amiket igyekeztem fenntartani, leomlottak. Nagymamám édes arca nézett vissza rám, de nem az a fiatal, élénk nő, aki megjelent, mikor megérkeztem, hanem a gömbölyded, ősz hajú nagymama, akire emlékeztem, az öregség nyomaival arcán. A nagyi megváltoztatta magát… a kedvemért. Valami ennek a bensőségességétől összetört bennem és felhagytam a harccal. A fájdalom, amit eddig visszatartottam, kitört belőlem, és egy éles zokogás szakadt fel belőlem, amit újabb és újabb követett. Még mindig a kezemet fogva, a nagyi a padhoz vezetett, ahol leültünk, és a fejemet az ölébe vonta. Sokkal keservesebben zokogtam, mint bármikor eddig életemben. A boldogság, a fájdalom, a félelem, a kétség, a szeretet kiáradt belőlem, miközben a nagyi a fejemet simogatta, és halkan beszélt hozzám.

– Engedd ki, Charlotte Anne! Szabadulj meg mindentől!

Nem tudom, mennyi ideig sírtam, de mikor a legrosszabb már elmúlt és csak egy sírástól elázott arcú, csukló nő maradt, akinek a feje a nagyanyja ölében volt, megszólalt a nagyi. – Kitűnő anya leszel, Charlotte!

Azt kívántam, bárcsak én is tudnék ennyire hinni magamban, mint ahogy ő hitt bennem. Elmosódott szemekkel néztem a fiamra. Még mindig szoborként állt a tyúkok keltette káosz közepén. Itt el volt veszve. Nem tudta, hogy kell kisfiúként viselkednie, mivel soha nem volt még lehetősége annak lenni.

– Ez a George… boldog lesz? – kérdezte a nagyi.

A szám mosolyra húzódott, és melegség járta át a szívemet. – Igen. El lesz ragadtatva. Csodálatos apa lesz belőle.

Felültem, megtöröltem az arcomat és az orromat. Nagyi még mindig az idősebb verziója volt önmagának. Bámultam az arcát, memorizáltam a vonásait. – Köszönöm, nagyi! – mondtam neki.

Elmosolyodott. – Menj, nézd meg Ike-ot és Axelt, mielőtt kifutunk az időből.

Összeszorult a szívem. Fogalmam sem volt, hogy csináljam. Úgy éreztem, lehetetlen, hogy rávegyem magam. Ez mindig lehetetlen helyzet volt, ha Ike-ról és George-ról volt szó. Soha nem volt nyertes. De most nem volt más választásom. A kisfiam. Egy újabb McDermott fiú.

Nagyi arckifejezését látva, biztos sejtette, hogy mire gondolok, mert megszólalt. – Meg kell tenned! Nincs sok idő.

Bólintottam és az ujjaimmal megtöröltem az arcomat a szemeim alatt.

– Majd én figyelek a dédunokámra – ajánlotta fel a nagyi. – Menj, most! Légy erős!

Még egyszer megöleltem jó erősen aztán eltűntem.

40. fejezet

 

Ike

 

Fordította: Mandy

 

– Már megint? – morogtam a földön fekve, miközben Marlena lenézett rám. – Csak az előbb küldtél vissza. – Szinte esélyem sem volt levegőt venni, miután Axel elment, és most újra itt vagyok. Megint volt egy nyalóka a szájában, ami egy jelzés volt, hogy mennyire igénybe vette ez az egész. Hány lelket idézhetett meg ezen a napon? Szemei alatt sötét karikák húzódtak, kiemelve amúgy is sápadt arcát.

Mielőtt válaszolhatott volna, Sniper hangját hallottam.

– Csak most jöttem rá, ahogy George-ot figyeltem, hogy átmegy ezen az egészen… Szeretlek, Anna! – Telefonált, vállával nekidőlt a falnak, háttal nekünk. – Nem tudom, miért ijeszt meg a házasság… a szüleim nem igazán voltak a férj és feleség mintapéldányai – folytatta. – Csak tudom, hogy a legjobb barátom épp elveszíti a feleségét, és folyton arra gondolok, mi lenne, ha elveszítenélek.

Marlenára pillantottam. – Nem mondtad el nekik, hogy láttad Charlotte-ot visszajönni?

Sóhajtott egy nagyot. – Már régen megtanultam, ha a jövő dolgairól van szó, az a legjobb, ha nem osztom meg, amit látok a közvetlenül érintettekkel, még ha a végeredmény biztos is.

– Nem akarsz tévedni! – vágtam rá nyersen.

– Nem, kedvesem! A tévedésnek ehhez semmi köze. Nem akarok hiú reményeket kelteni.

– Ne sírj, Anna! – Sniper könyörgése újra odavonta a figyelmemet.

– Össze fognak házasodni – suttogta Marlena, és kacsintott, amikor rápillantottam. – Te nem vagy közvetlenül érintve.

Elmosolyodtam a gondolatra. Sniper – megnősül. Vajon a csodák megszűnnek valaha létezni?

– George akar veled beszélni – közölte velem Marlena, nulla aggodalmat tanúsítva aziránt, hogy még mindig a földön feküdtem, fogtam a hasamat és hányingerrel küzdöttem.

Összevontam a szemöldökömet. – Ő kérte, hogy idézz ide?

– Nem – felelte, de szája felkunkorodott egy félvigyorba.

– Nem tudja, hogy itt vagyok… hogy idehoztál?

Megvonta a vállát. – Menj be, Ike! Van valami, amit el akar neked mondani.

Miután sikerült felállnom, átsántikáltam az ajtón, majd az ágy túloldalához bicegtem, hogy szembesüljek George-dzsal, miközben Marlena az ablaknál állt, és kifelé bámult. George Charlotte mindkét kezét a kezében fogta. Pokolian nézett ki. Mindent utáltam ebben a helyzetben, amiben voltunk, de még ezekkel is a gondolataimban, csak arra tudtam gondolni, mikor megláttam, hogy mennyire szeretném megölelni őt. Ő a testvérem volt – az ikrem. Ezen az oldalon vagy a másikon, mi mindig ugyanannak a személynek a két fele leszünk és a világon semmi nem tudja megváltoztatni ezt a kötődést… még az sem, hogy ugyanazt a nőt szeretjük.

– Nem tudom, hogy csináljam, Ike – mondta. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy lehet, hogy érzi a jelenlétemet a teremben, de aztán gyorsan rájöttem, hogy ez csak véletlen. Tekintetét Charlotte-ra szegezte.

Bár tudtam, hogy nem hall engem, megszólítottam.

– Itt vagyok, George. Hallgatlak.

– Azt akarom, hogy visszatérjen – folytatta. – Nem akarom őt elengedni. Tudom, ez elég gáz, hogy nem érdekel, mennyi gondoskodásra lesz szüksége, én csak nem akarok létezni nélküle ebben a világban. – Felemelte Charlotte ernyedt kezét, megcsókolta a csuklóját, és a szájához szorította. – Az az igazság, nem tudom, hogy tudnám-e, hogy kell. Úgy érzem, az volt az életcélom, hogy gondoskodjak róla… mintha erre rendeltettem volna.

Megdörzsöltem az arcomat az egyik kezemmel. És ekkor vettem észre, hogy mi van rajta. Azt a nyakláncot viselte a kereszttel, amit Axel adott Charlotte-nak és felfűzte rá az én dögcéduláim is.

– Az a helyzet, hogy nem számít, én mit akarok. A doki szerint kevés az esélye, hogy felébred. Tudom, hogy egyszer nekem adtad őt. Lehet, hogy tényleg nem volt más választásod, és ha lett volna, talán nem teszed, de tudom, hogy rám bíztad őt. – Összeszorította a szemét. – Szóval most visszaadom őt neked, Ike! Vigyázz rá! Vigyázz a gyermekünkre! – Elakadt a hangja az érzelmektől, amitől elszorult a szívem. Tudott a kisbabáról. – Az orvos mondta pár napja, hogy terhes. Mondta, hogy ez egy csoda, hogy a baba túlélte mindazt, amin Charlotte keresztülment. – Felhorkant. – Szerintem ez a McDermott vér.

– A családunk pokolian makacs – értettem egyet könnyes szemekkel.

– Nem tudom, hogy fiú lesz vagy lány, de tanítsd meg horgászni. És tanítsd meg neki, hogy mi a jó zene.

Összerezzentem, a fivérem fájdalma elhomályosította az enyémet. Tudtam, hogy minden rendben lesz vele, hogy látni fogja a gyermekét, de ő ezt nem tudta. Axel szavai visszhangoztak valahol a gondolataim mélyén. George és én ugyanazt a fájdalmat tapasztaljuk meg, többnyire. Az volt csak a különbség, hogy George nagylelkű volt.

– Nagyszerű apa leszel, George! – mondtam neki, a fájdalom és az öröm különös keveréke járt át. Elképzeltem az előtte álló éveket, ahogy öregedni fog, és napról napra egyre jobban fog hasonlítani apánkra. Láttam egy sötét hajú, szürke szemű kisfiút mellette állni a folyóban, ami visszatükrözi a napsugarakat, horgászdamilok táncolnak a vízen, és George az élet titkairól mesél neki, pont úgy, ahogy apánk mesélt nekünk. Láttam a boldogságot, amit az egyetlen kis élet okoz oly sok embernek, akiket szeretek, és rájöttem, hogy ez sokkal több volt egy szerelmi háromszögnél, annyival több, mint Charlotte, George és én. – Szeretlek, testvérem! Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Vigyázz rá a nevemben is!

Visszafordultam az ajtóhoz, és elkaptam Marlena tekintetét. Köszönetként bólintottam felé. Végre megértettem. A szája sarka megrezzent, búcsúzóul intett nekem aztán visszaküldött.

41. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Alice

 

Először Axelt találtam meg. Meadow-val volt, és figyelte, ahogy a kislány pillangókat kergetett. Kacagott, és a hangja szebb volt mindennél, amit valaha hallottam. Tiszta, zavartalan öröm volt.

– Mert egykor sötétség voltatok, most pedig világosság az Úrban. Úgy járjatok, mint a világosság gyermekei – mondtam halkan.

– Bibliából idézel nekem, mi? – kérdezte Axel.

– Én is ugyanannyi vasárnapot töltöttem templomban, mint te. Néhány ige megmaradt bennem.

– Az édesanyád, a vasárnapi iskolai tanárnője, büszke lenne rád – viccelődött.

Halványan elmosolyodtam, de a tekintetem továbbra is Meadow-n maradt. – Ha láthattad volna, honnan jött… borzalmas volt.

Axel bólintott, mintha pontosan értené. – Remélem, nem emlékszik rá. Remélem, csak arra emlékszik, ami itt van neki.

– Én is ebben reménykedem.

– Imád nevetni. Mintha ugyanazt a békét éreznénk mindannyian, hiszen a mennyben vagyunk, de ő valahogy egy háromdimenziós változatban – minden nagyobb, fényesebb.

Mosolyogtam, ahogy leírta. Eszembe jutott, amit anyánk mondott egyszer a Meadow-hoz hasonló gyerekekről – hogy ők olyan módon látják a világot, ahogy az átlagember nem képes. Örültem, hogy ezt a részét megőrizte. Nem volt kétségem afelől, hogy Meadow másképp néz mindent, és amit látott, attól túláradóan boldog volt.

– Jól csináltad, hugi – bólintott Axel, miközben figyeltük, ahogy Meadow kinyújtja a karjait, és mozdulatlanul áll, hagyva, hogy egy egész raj pillangó szálljon rá. – Tudom, ez az egész történet sokrétű, de amit te csinálsz, Char… az különleges. Nézd csak, mit adtál neki! Te. Te hoztad őt ide.

A szemem könnybe lábadt. Valahogy szégyent is éreztem. Oly sokszor nehezteltem a képességemre. Oly sokszor kérdőjeleztem meg Istent és az Ő szándékait. Nem tudtam, megérdemlem-e a dicséretet. Meadow felemelte a karjait, és a szivárványszínű pillangók tömege a levegőbe emelkedett. Felkacagott, miközben utánuk szaladt. Valami megmozdult a mellkasomban – büszkeség. A bűntudat ellenére is büszke voltam. Részem volt abban, hogy ez a magányos, bántalmazott, elfeledett kislány megtalálta az örökkévalóságát. Amikor arra gondoltam, min ment keresztül, milyen borzalmasan ért véget az élete, és most látom őt így… hálás voltam. Sok lelken segítettem már, de sosem tudtam, hová kerülnek pontosan. Most végigkísérhettem az útján. Tudtam, hogy rendben van. Ez a drága kislány végre békére lelt.

Megköszörültem a torkom, és megkérdeztem: – Megtennél valamit nekem, Axel?

Felém fordult, és habozás nélkül válaszolt: – Bármit!

A szívem megtelt melegséggel. Csodálatos testvér volt. Teljesen mindegy volt, mit kérek, ő megtette volna.

– Ike és én eldöntöttük, hogy örökbe fogadjuk… vagy inkább, hogy gondját viseljük. Nem tudom, itt lehet-e bárkit örökbe fogadni. Mindenesetre… ez még azelőtt volt… – lesütöttem a tekintetem –, …mielőtt minden megtörtént. Megkérhetlek, hogy segíts Ike-nak vigyázni rá. Kérlek! – Felemeltem a fejem, és találkoztam a tekintetével.

– Természetesen megteszem. Ne aggódj, hugi! Vigyázni fogok rá.

A szemem újra könnybe lábadt. – Nagyon fogsz hiányozni, Axel! – nyögtem, miközben az ajkam remegett.

A szemei fénylettek, de nem sírt. Nem engedte meg magának. – Igen, nekem is hiányozni fogsz, tesó! – Próbált játékosnak hangzani. Tudtam, hogy így próbálja elrejteni a szomorúságát.

– Te voltál a legjobb… – elakadtam, majd kijavítottam magam – …te vagy a legjobb testvér, akit egy lány csak kívánhat. Remélem, tudod, mit jelentett ez nekem.

A könnyek már folytak az arcomon, de nem töröltem le őket. Tudtam, hogy úgyis jönnek újra.

Axel magához húzott, és átölelt. Belé kapaszkodtam, sírtam, az arcomat a vállába fúrtam.

– Tudod, hugi – mondta rekedten –, egyetlen dolgot akartam mindig neked: mindent. Mert mindent megérdemelsz, Charlotte. Ígérd meg, hogy minden napot teljes szívvel fogsz élni! Ígérd meg, hogy nem fogod elpazarolni az idődet!

Zokogva válaszoltam. – Megígérem!

Erősebben szorított, amíg a sírásom lassan el nem csitult, aztán gyengéden elengedett. A szemei pirosak és duzzadtak voltak.

– Menj, keresd meg Ike-ot! Meadow-val visszamegyünk a nagyi házához.

Nem tudtam, azért mondta-e, mert időt akart nyerni, hogy összeszedje magát, vagy mert tényleg azt akarta, hogy elköszönjek Ike-tól. Akárhogy is, egy olyan helyen, ahol az idő nem létezik, eljött az idő.

– Hamarosan találkozunk – mondtam neki, majd helyet változtattam.