42-43-44-epilógus

 

42. fejezet

 

Ike

 

Fordította: Alice

 

Tudtam, hogy előbb-utóbb Charlotte rám fog találni, ezért a legnyilvánvalóbb helyen vártam. A mi helyünkön.

A fánk árnyékában feküdtem, lehunytam a szemem, és hallgattam. A folyó zúgása és a szél suttogása megnyugtatott.

– Ike – hallottam Charlotte hangját, miközben valami finoman végigsimított az arcomon. Nem nyitottam ki a szemem – nem tudtam, álmodom-e vagy sem. – Ike – suttogta újra. Aztán felemelte a karomat, és mellém feküdt, fejét a mellkasomra hajtva.

– Annyiszor feküdtem itt ez alatt a fa alatt, miután elmentél, és csak bámultam felfelé. Mindig szerettem, ahogy ősszel a napfény átszűrődik a leveleken.

– Beszéltél hozzám – szóltam.

Megmerevedett.

– Te… hallottad? – kérdezte.

– Azt hittem, csak képzelődöm – feleltem. Kinyitottam a szemem, és rá néztem. – Sajnálom… ahogy viselkedtem a kórházban. Nem vagyok büszke rá.

Felemelkedett, tenyerébe fogta az arcom, és a szemembe nézett.

– Soha nem kell bocsánatot kérned! Inkább én sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Tudom, ez nagyon nehéz volt neked.

Egy ideig csak néztük egymást, aztán megkérdeztem: – Szóval… ez az? Már megint ilyen déjà vu érzésem van.

Egy szomorkás mosoly suhant át az arcán.

– Igen, nekem is.

A hátára gördítettem, és fölé hajoltam. Sötét haja szétterült a színes levelek között. Végighúztam ujjam az orrán, az ajkán, majd a mellkasán. – Tudom, hogy aggódsz miattam… vagy sajnálsz. De ne tedd!

Könnyek gyűltek a szemében.

– Úgy érzem, csak bántalak. Nem szándékosan, de a létezésem mindig fájdalmat okoz neked.

– Tudod, hogy ez nem igaz! Tudod!

A hüvelykujjamal elcsíptem egy könnycseppet az arcán. – Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy néha az ajándékod inkább átoknak tűnik? Hogy vannak napok, amikor bárcsak ne lenne?

Bólintott.

– És ha lehetne… megszabadulnál tőle, hogy ne kelljen elviselned a fájdalmát?

Lesütötte a szemét.

– Régebben… mielőtt igazán megértettem, mit is csinálok… talán. De nem. Gyűlöltem már sokszor, de sosem tudnám teljesen elengedni.

– Miért nem?

– Mert a sok rossz ellenére… van benne jó is. Sok embernek segítettem. Mint Meadow-nak. Ha nem lenne ez a képességem, nem tudtam volna megmenteni őt.

– Vagyis inkább vállalnád a nehézségeket, a szenvedést, a nagyobb jó érdekében?

– Igen – válaszolta remegő hangon.

– Pont így érzek én is, amikor rólad van szó. Nincs választásom. Egyszerűen szeretlek. És ha valahogy kitörölhetnélek az emlékeimből, elvehetném a fájdalmat, a csalódást, amit újra és újra el kell viselnem, amikor átengedlek a fivéremnek… még akkor sem tenném. A sok rossz ellenére annyi jó van.

Zokogva temette az arcát a kezébe.

– Sajnálom, Ike! Sajnálom! Beleőrülök, hogy fájdalmat okozok neked.

Elvettem a kezét az arcáról, és felültettem.

– Ne sírj többé, Charlotte! Nincs sok időnk – kértem.

Nagyot nyelt, és letörölte a könnyeit.

– Szeretném a megfelelő szavakat mondani neked. Megnyugtatni, békével elengedni. – Mély levegőt vettem, hogy összeszedjem magam. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy békében vagyok ezzel, meg, hogy így van jól. De nem tudom. Nincs jól. Nem vagyok rendben azzal, hogy újra el kell engedjelek. De… rendben vagyok azzal, hogy nem vagyok rendben.

Szomorúan elnevettem magam. Biztos voltam benne, hogy Charlotte számára mindez csak zavaros fecsegésnek tűnik. – Annyiszor kérdeztem: miért? Miért kell újra búcsút mondanom? Büntetés ez? De rájöttem, talán nincs itt boldog befejezés – legalábbis nem abban az értelemben, ahogy elképzeltem. Ami köztünk van – te, én, George – soha nem lesz egyszerű vagy mesébe illő. Én pedig eddig erre a fajta békére vágytam.

– Én is – suttogta reszkető ajakkal.

Megráztam a fejem.

– Azt hiszem, mi ketten mindig is harcoltunk az ellen, ami van, mert nem tudtuk elengedni, ami lehetne. A békénk nem csak egymásban rejlik.

Zavartan összevonta a szemöldökét. Tudtam, hogy nehezen fejezem ki magam, ezért lehunytam a szemem, és magamban biztattam magam: Értesd meg vele, Ike!

– Úgy értem… mindig tudtuk, hogy te nagyobb célra születtél. Az ajándékod miatt. De hol volt ebben a helye George-nak és nekem? Mi értelme volt, hogy mindketten beléd szerettünk? – nevettem el magam keserűen. – Hiszen én halott voltam. Mekkora volt az esélye, hogy ez így alakuljon?

Párszor pislogott.

– Mit akarsz ezzel mondani, Ike? – kérdezte.

Megfogtam a kezét, és finoman megszorítottam.

– Azt, hogy te azért vagy itt, hogy segíts a lelkeken. Én imádkoztam, hogy valami rázza fel George-ot, és mentse meg… aztán megjelentél te. Én azért voltam itt, hogy megmentselek, amikor végezni akartál magaddal. Te pedig azért, hogy megmentsd George-ot, szeresd, és gyermeket szülj neki. A szüleim elveszítettek egy fiút, de most unokát kapnak. A te szüleid elvesztették az egyetlen fiukat, de most ott lesz a te fiad. Meadow egy borzalmas halál után egy sötét szobában raboskodott, és én azért vagyok itt… érte. Te azért, hogy elhozd őt hozzám. Folyton ezt a háromszöget látjuk – téged, engem, George-ot –, de mi csak három pont vagyunk egy végtelen tervben.

– Pont, ahogy Marlena mondta – suttogta.

– Igaza van. A szeretet… nagyobb nálunk. Nem mi döntünk róla. Csak abban van választásunk, hogyan éljük meg. Az egyetlen, amit tehetek, hogy megáldalak. Bármi történjen is, bárhol is leszel – a szívem mindig a tiéd. Mindig.

Könnyek patakzottak végig az arcán. Két tenyerembe fogtam az arcát, és a szemébe néztem. – Szeretlek, Charlotte! Mindig is szeretni foglak! Ez a sorsom!

Magához ölelt, szorosan tartott. Amikor elengedett, még egyszer rám nézett, majd megcsókolt.

És ezután… szavak nélkül búcsúztunk el.

43. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Alice

 

Ike és én a fánk alatt feküdtünk, egymás mellett, kéz a kézben. A magunk módján búcsúztunk el – csendesen, lassan. Megpróbáltuk kihasználni az utolsó perceket együtt. Most némán feküdtünk, engedtük, hogy az elkerülhetetlen leülepedjen bennünk.

– Köszönöm, Charlotte!

Oldalra fordítottam a fejem, ránéztem, de ő továbbra is a felettünk lévő ágakat nézte. A nap sugarai átszűrődtek a ragyogó leveleken, árnyékok és fényfoltok táncoltak az arcán. Olyan szép volt, és emlékeztettem a szívemet, hogy sose felejtse el, hogyan nézett ki ebben a pillanatban.

– Miért mondasz nekem köszönetet?

– Az unokaöcsémért. Annyi örömöt fog hozni annyi embernek. Talán ez az egyik kevés ok, amiért most mégis rendben vagyok. Azok az emberek, akiket szeretek; akiket mi szeretünk; a szívük békét talál majd az ő létezésében.

Még mindig az ágakat nézte.

– Látod, Charlotte?

Felpillantva, a fény és színek közt megláttam egy kedves öregembert, bozontos szemöldökkel, amint egy kisfiúnak nyújt egy fagylaltot a Mercer benzinkút pultja mögött. A következő képben George és az apja álltak a kisfiú két oldalán, mindhárman a víz fölé vetették a horgászzsinórjukat. Egy másik képen az anyósom, Beverly ringatta álomba a fiút, pedig már épphogy meghaladta, hogy elférjen az ölében – de ő addig tartotta, ameddig csak tudta. A nagybácsi, Cameron hatalmas, széles vigyorral kergette a kacarászó, pufók kisfiút, dinoszaurusznak tettette magát, aki mindjárt felfalja. Apám és anyám ott álltak a tömegben egy parádén, az unokájuk apám vállán ült, apró amerikai zászlót lengetett. Végül pedig ott volt George, álomba merülve a kanapén, az újszülött fia nyugodtan pihent a mellkasán.

– Ennyi szeretet, Charlotte. Látod, mit adsz?

Nem akartam sírni. Többé nem. Nem az utolsó pillanataimban ezen az oldalon, Ike-kal. Nem válaszoltam, féltem, ha megszólalok, elveszítem a törékeny önuralmat, ami még tartott.

– És Meadow miatt is – folytatta Ike, amikor nem válaszoltam. – Köszönöm Meadow-t. Azt hiszem, nekem ugyanannyira szükségem van rá, mint neki rám – nevetett fel csendesen. – Vicces, hogy alakulnak a dolgok – folytatta. Bár a hangjában ott bujkált a humor, alázatosabbnak tűnt. – Mindig is akartam egy lányt, te pedig adtál nekem egyet.

– Ő a legszerencsésebb kislány a világon, hogy te vagy az apja, Ike – felelte. Ő még mindig nem nézett rám, én viszont nem tudtam levenni róla a szemem. Tudtam, soha nem fogok olyan embert ismerni, mint Ike McDermott. Ő volt a legjobb közülünk. Isten eltörte a formát, miután megalkotta őt.

Abban a pillanatban valami erős, húzó érzés ragadott meg.

A szívem összeszorult, teljesen megértve, mi történik.

Ébredeztem.

Itt volt az ideje visszamennem.

Már megegyeztünk, hogy Ike itt marad – ez az utolsó hely, ahol látjuk egymást, míg a halál újra vissza nem hoz. Még megölelem a bátyámat, a nagymamámat és Mrs. Mercert. Aztán megkeresem Meadow-t, elmondom neki, mennyire különleges számomra, mielőtt megfogom a fiam kezét és elmegyek.

– Itt az idő, Ike – nyögtem ki, a torkom elszorult, ahogy keményen küzdöttem a feltörő zokogással.

Bólintott, majd felém fordult. A szemei sötétek voltak, mélyebbek az érzelmektől, amiket próbált visszatartani. Még mindig összekulcsolva tartotta a kezünket, amikor felemelte, és megcsókolta a kézfejemet.

– Itt leszek, várlak – ígérte.

Felülve oldalra gördültem, hogy a fejem az övé fölé kerüljön. A tekintetünk összekapcsolódott.

– Csukd be a szemed, Ike! – kértem. Nem akartam, hogy lássa, ahogy eltűnök.

Nagyot nyelve felemelte a kezét, ujjaival megfogott egy hajtincsemet. Megértette, mit kérek, és miért kérem.

– Menj, legyél hold és virágozz, Charlotte!

Tekintette végigsiklott az arcomon, majd egy utolsó, vágyakozó pillantást villantott rám. Szavak nélkül lassan lehunyta a szemét, és a mellkasára ejtette a kezét.

Közelebb húzódtam hozzá, a szám csak egy leheletnyire volt az övétől, és azt suttogtam:

– Itt, ott, örökké! Mindig, Ike! Mindig!

Ajkammal megérintettem az övét, majd szorosan lehunytam a szemem, és kényszerítettem magam, hogy elhagyjam a lelki társamat.

44. fejezet

 

George

 

Fordította: Alice

 

Hónapok kemény terápiája és rehabilitációja után a feleségem végre kezdett visszatérni a régi önmagához. Bár most egy egészen másfajta kényelmetlenséggel kellett megküzdenünk.

Már az ágyban voltam, amikor Charlotte kijött a fürdőből, frissen zuhanyozva, az ajkait bosszúsan biggyesztve.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Egy bálna vagyok – sóhajtotta. – Még a kismamaruháim sem jönnek rám.

Csak egy melltartó és egy csipkés bugyi volt rajta, és ahogy leült az ágyra, megdörzsölte kerek pocakját.

– Soha nem láttalak még ilyen gyönyörűnek, Charlotte – mondtam neki.

A nyakát elfordítva hátranézett rám, szemei ellágyultak. Az éjjeliszekrényről felemelte a kakaóvajas testápolót, és felém nyújtotta, mielőtt hátradőlt a párnáinak. – Akkor megtennéd, hogy bekened a nagy, gyönyörű pocakomat? – mosolygott.

Feltérdeltem, kinyomtam egy keveset a tenyerembe, összedörzsöltem, hogy felmelegedjen, majd gyengéden a hasára simítottam.

– Boldog vagy, George? – kérdezte. Rápillantottam, és megállt a kezem a mozdulatban.

– Hálás vagyok. – Lenéztem a kezeimre, tudva, hogy a gyermekem ott növekszik benne, és néhány héten belül a karjaimban tarthatom majd. A szívemet elöntötte a hála. A feleségem, életem szerelme, nemcsak túlélte azt a szörnyű balesetet, hanem visszatért hozzám – a gyermekünkkel együtt. Ennél áldottabb nem is lehettem volna.

Folytattam a testápoló bedörzsölését, miközben visszakérdeztem: – És te boldog vagy, Charlotte?

Sötét szemei megteltek könnyel, teste megremegett az érzelmektől.

– Mi az? – kérdeztem riadtan, testem megfeszült. Valami baj volt a babával? Fájdalma volt?

– Nehéz elmagyarázni – suttogta rekedten, miközben az ujjával letörölte a könnyeit. Aztán rám nézett: – Nem is tudtam, hogy lehet valaki ennyire boldog. Még meg sem született, és már most annyira szeretem. És folyton elképzellek vele együtt, mert tudom, hogy te leszel – kétségtelenül – a világ legcsodálatosabb apukája.

Megkönnyebbülve lehajoltam, és megcsókoltam a hasát. – Hihetetlen, hogy mi hoztuk létre ezt… a szerelmünk.

Lenyúlva, az ujjaival a hajamba túrt. – Félsz? – kérdezte halkan.

Fölé emelkedtem, a karjaimmal tartva a testsúlyomat, és megcsókoltam. A szemébe nézve válaszoltam: – Egyáltalán nem. Csodálatos életünk lesz, Charlotte. A fiunknak pedig a legszebb élete. Ígérem!

Újra megcsókoltam, majd szeretkeztünk. Amikor elaludt – kimerülten, de elégedetten –, imádkoztam és hálát adtam mielőtt én is elszenderedtem volna.

Epilógus

 

Fordította: Alice

 

Sosem gondoltam volna, hogy egy újszülött kisbaba illata ennyire csodálatos lehet. Jennings Ike McDermott a mellkasomon aludt, apró, pihés fejecskéje az állam alatt pihent. George a mellettünk lévő székben szunyókált.

– Apukád nagyon fáradt – suttogtam Jenningsnek. – Az elmúlt hetekben alig aludt, annyira izgatott volt, hogy találkozhat veled. – És ez igaz is volt. George, ahogy a nagyi mondaná, teljesen izgalmi állapotban volt. Amióta felébredtem, és a várandósság alatt is, ő volt az erőm oszlopa.

Az ajtó halkan nyílt, és édesanyám lépett be.

– Elmegyünk a hotelbe – mondta halkan. A szüleim a kórházban voltak a szülés alatt, nem bent a szobában, de a közelben. Dolgoztunk a kapcsolatunkon, és rengeteget segítettek a felépülésemben. Bár csak öt napig voltam kómában, újra meg kellett tanulnom járni, és hónapokba telt, mire teljesen visszanyertem az emlékezetemet. Orvosi csodának számítottam.

Marlena minden egyes Skype-beszélgetéskor emlékeztetett erre.

– Ezt elfelejtettem korábban odaadni neked – mondta anya, miközben elővett a táskájából egy kis dobozt, amit karácsonyi papírba csomagoltak. – A nagyapád csomagolta. Ez volt az egyetlen papírja.

Mosolyogva Jenningset óvatosan arrébb mozdítottam a mellkasomon, hogy szabad legyen a kezem. – Ez nagyon kedves tőle.

– Sajnálja, hogy nem lehet itt, hogy találkozzon Jenningsszel, de nagyon meghatotta, hogy róla neveztétek el.

A nagyi jutott eszembe. – Mintha már előre el lett volna döntve – mormoltam, miközben kibontottam a dobozt, és a szívem összeszorult. A nagyapám zsebórája volt benne. Könnyek szöktek a szemembe.

– Kitakaríttatta és mindent rendbe hozatott rajta.

– Tökéletes – suttogtam elcsukló hangon.

– Ó, kicsim – simogatta anya. – Jól vagy? A hormonok teljesen megbolondulnak szülés után.

Bólintottam, miközben megcsavartam a felhúzó gombot. Amikor az óra ketyegni kezdett, elmosolyodtam.

– Csodálatos. Tényleg az.

Lehajolt és megpuszilta a homlokomat, majd finoman Jennings fejét is. – Reggel találkozunk. – Azzal olyan halkan távozott, ahogyan érkezett.

A kezemben tartottam az órát, néztem a ketyegő másodpercmutatót. Még egyszer beleszagoltam a kisfiam hajába, belélegezve az életét és a hálát, amit éreztem. És Ike-ra gondoltam. Mindezt az örömöt… Ike adta nekem.

Mert Ike és az ő szeretete miatt élek. Ike nemcsak megmentette az életemet, hanem életet adott nekem. Ő vezetett Warm Springsbe, barátokhoz, családhoz. Vele és George-dzsal olyan szerelmet találtam, amit nem lehet elmagyarázni, mert bármilyen közhelyesen is hangzik, olyan volt, mint semmi más. Ezek a férfiak voltak a szívem, és bármilyen nehéz is volt, tragikusan gyönyörű volt.

Az emberek egész életükben keresik a nagy szerelmet, a lelki társukat. Sokan úgy mennek tovább a másvilágra, hogy sosem tapasztalják meg azt a fajta boldogságot. Aztán ott vagyok én: Charlotte McDermott – egy nő, aki látja a halottakat és az elveszett lelkeket – aki megtalálta élete szerelmét és a lelki társát is. Lehet, hogy nem volt igazságos, hogy mindkettő megadatott nekem, de ha valamit megtanultam a túloldalon, az az, hogy bár az élet nem mindig igazságos, mindig pontosan az, aminek lennie kell.

A végén… minden egyetlen meghatározó, állandó dologra vezethető vissza…

Szeretet.

 

 

Vége