3-4-5. fejezet

 

3. fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Niky

 

Megroskadt vállakkal elkomorodtam, amikor George eltűnt a hátsó ajtón. Miért nem hagyta, hogy elvigyem? Sniper felsóhajtott, majd csípőre tette a kezét.

– Ugye miattam van? – kérdeztem egyenesen.

– Aggódik érted – felelte egyszerűen, miközben a véres hagymát a szemetesbe kaparta, a vágódeszkát pedig a mosogatóba tette. Sniper soha nem hazudott. Ha kérdezted, őszinte választ adott. Nem csak hirdette, hanem élte is a mottót: az élet túl rövid ahhoz, hogy hazugságra vagy szépítgetésre pazaroljuk.

Bólintottam, és visszanéztem a hátsó ajtóra. Ez az én hibám volt, és nemcsak engem emésztett, hanem George-ot is. A kudarcom mindkettőnket lehúzott.

 

Az ablakban látott két lány Mary és Diana volt. Nem volt könnyű, de megszereztem tőlük minden információt, amit csak tudtam, és éppen indulni készültünk a rendőrségre, hogy feljelentést tegyünk, amikor halk kopogást hallottam a hátsó hálószoba falán. Eszembe sem jutott átkutatni a házat több szellem után, mert általában ők jöttek hozzám. A hangra megtorpantam és fülelni kezdtem, gyanakvó pillantásom Agnus és a lányok között cikázott.

– Mi az? – kérdezte Sniper, amikor meglátta az arckifejezésemet. Sniper és George értetlen tekintete megerősítette, hogy ők nem hallották a kopogást, ami csak egy dolgot jelenthetett.

Kemény tekintetem Agnusra szegeztem.

– Voltak még más lányok is? – kérdeztem.

Halványkék szemei egy pillanatra elkerekedtek, majd makacsul elfordította az arcát. Ha akkor a kezemet a nyakára fonhattam volna, hogy megfojtsam, megtettem volna. Mary és Diana történetei önmagukban is elég okot adtak rá, hogy meg akarjam fojtani Agnust, de az, hogy nyíltan semmibe vette a kérdésemet, miközben mégis elvárta, hogy segítsek neki, végképp kiborított. Olyan dühös lettem, hogy fájdalom hasított a gerincembe, vállaim megfeszültek. Megfordulva Maryre és Dianára néztem.

Nem jöttek ki a hálószobából, mert túlságosan féltek attól, hogy a „rossz ember” elkapja őket, még akkor is, amikor biztosítottam őket, hogy nem láttam nyomát.

– Tudtok arról, hogy voltak-e még más lányok is itt? Mary – pillantásomat rá szegeztem –, először te beszélj, kérlek! – Ezt mindig tisztáznom kellett velük, mert ha nem közvetítettem, állandóan egymás szavába vágtak.

Mary lehajtott fejjel, hosszú sötét szempillái alól sandított fel rám. Hangja félénken csendült: – Hallottam még egy másik lányt, de sosem láttam. Hangos volt, sokat nyögött. Csak két napig hallottam, mielőtt elcsendesedett. Az utolsó éjszakán nagyon hangosan sírt, mire a rossz ember beviharzott a szobájába. Ráüvöltött. A lány sikított, aztán egyszer csak elhallgatott. Többet nem hallottam őt.

George és Sniper meg sem moccantak, miközben elindultam a hálószoba felé, ahonnan a kopogást hallottam. A gyomrom csomóba rándult a dühtől, valami furcsa, tomboló harag és védelmező érzés kavargott bennem ezek iránt a fiatal lányok iránt. Egyetlen gyereknek sem szabadna ilyesmit átélnie. Egyetlen felnőttnek sem, de íme, itt voltunk. Nyakig benne voltam a legundorítóbb, legaljasabb dologban, amit csak egy gyermek elszenvedhet. Összetört, amit hallottam a lányoktól, de az a tudat, hogy a haláluk óta még mindig kínzóhelyük foglyai voltak, szinte elviselhetetlen volt.

Az ajtó halkan nyikordult, ahogy kinyomtam, és egy fiatal lányt láttam meg, aki ritmusosan kopogott a távoli falon, miközben érthetetlenül mormogott. A lány szép volt, akárcsak a többiek, de néhány pillanat figyelés után nem volt nehéz észrevenni, hogy más. Úgy tűnt, egyáltalán nem érzékeli a jelenlétemet, még akkor sem, amikor megszólítottam.

Ugráltam és kiabáltam, de a lány csak újra meg újra ismételte azt, amit nem tudtam kivenni, és tovább kopogtatta az ujjait a falon. Néha eltávolodott a faltól, végigsétált a szobán, és kattogó hangokat adott a nyelvével, miközben ujjait összekocogtatta.

Majdnem fekete-kékre vertem a kezeimet, ahogy dörömböltem az ajtón és a falakon, hogy felkeltsem a figyelmét, de ha néha sikerült is egy pillanatra, aztán megint visszasüllyedt a saját világába. Végül húsz perc után George állított le, kezét a vállamra tette, miközben én guggolva, ökölbe szorított kézzel figyeltem a lányt.

– Egyszerre csak egyet lépjünk, Charlotte – mondta halkan. – Talán előbb segíthetünk a másik két lánynak és Agnusnak. Aztán ide is összpontosíthatunk.

Frusztrált voltam és feszült. Az egész helyzet annyira borzalmas volt, hogy teljesen felőrölt. Felálltam, és a lépcsőhöz indultam, ahol Agnus állt, állát felszegve, tekintetét elfordítva rólam.

– Nézz rám! – követeltem dühösen.

Fejét egy hajszálnyit sem mozdította, csak a szemét villantotta rám.

– Mindent tudni akarok erről a lányról! – mutattam a hálószobára, ahol a lány volt.

– Nyilvánvaló, hogy nem én választottam ki neki – vetette oda gőgösen Agnus. – Egyértelműen valami baj volt vele.

Mary és Diana elmondták, hogy Agnus megígérte nekik: befonja a hajukat és süt nekik sütit, ha vele mennek. A lányok naivan megfogták a kezét és követték őt, mit sem sejtve arról, hogy a kínzásuk és haláluk felé tartanak.

– A neve? – kérdeztem összeszorított fogakkal. Haragom elragadott, lábammal nagyot dobbantottam, cipősarkam hangosan koppant a fapadlón. Agnus összerezzent a hangra. – Honnan származik? – szűrtem át a fogaim között.

– Nem tudom – válaszolta dacosan Agnus, mellkasa hevesen emelkedett, ahogy egyre zaklatottabb lett. – Nem én kerestem meg neki. Ő csak… – összerándult, mintha a gondolattól is felháborodott volna –, egyszer csak megjelent vele. Azt mondta, a lány apja adta neki. Nem akarták őt. Más volt.

A szemem könnybe lábadt a hitetlenkedéstől. Odaadták – ennek? A saját apja vetette el, mintha semmit sem érne, csak azért, mert más volt. Elhomályosult a látásom, miközben fojtogató sírásvágy tört rám, de erős maradtam. Nem engedtem, hogy Agnus meglássa ezt az oldalamat.

– Hangos volt – folytatta Agnus. – Soha nem hagyta abba a zajongást. Próbáltam gyógyszerekkel elhallgattatni, de az csak rövid időre hatott, mielőtt újra kezdte volna. Ezért ő… – elhallgatott, és elfordította a tekintetét.

– Megölte? – préseltem ki a fogaim között.

Nem nézett rám, nem válaszolt, de tudtam, megkaptam a választ. Az arcom felforrósodott, ahogy a düh és a fájdalom szétáradt bennem.

– Agnus, az Istenit, ha nem segítesz, hogy segíthessek ezeknek a lányoknak, esküszöm, soha nem engedlek át, és itt fogsz rohadni ebben a pokolban az örökkévalóságig!

Agnus hirtelen felém kapta a fejét, szemei rémülten kerekedtek el. Jó. Azt akartam, hogy féljen. Valójában semmiféle hatalmam nem volt afelett, mikor kerül át egy szellem a túloldalra; az mindig rajtuk múlt. Ahhoz, hogy Agnus itt rekedjen a két világ között, hinnie kellett abban, hogy valami befejezetlen maradt. De tekintve a szerepét a lányok kínzásában és halálában, nem okozott lelkiismeret-furdalást elhitetni vele, hogy képes vagyok itt tartani, ha akarom.

 

– Charlotte, drága! – Sniper a teljes nevemen szólított, és ezzel kirántott az emlékeimből. Gyengéden megérintette a karomat, szemöldöke aggódva ért össze. – Úgy nézel ki, mintha mindjárt kicsordulnának a könnyeid. Jól vagy, kicsi lány?

George. George-ra kellett összpontosítanom. A férjemre. Nem a Pokol házára.

Párszor pislogtam, majd mély levegőt vettem, hogy kitisztítsam a fejem, és Sniper szemébe néztem.

– Én is aggódom miatta – vallottam be. Az egész helyzet mindkettőnket megviselt. A stressz senkinek sem jó, de George számára különösen veszélyes. Ő egy függő volt – felépült ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy nem eshet vissza. Olyan jól haladt a rehabilitáció óta, hétről hétre járt a gyűlésekre, hogy a helyes úton tartsa magát. Összetört a tudat, hogy a problémáim visszasodorhatják a régi szokásaihoz, vagy legalábbis megnehezíthetik a küzdelmét. A földre szegeztem a tekintetem, képtelen voltam tovább Sniper szemébe nézni a bűntudattól, miközben halkan hozzátettem:

– Ez a stressz nem tesz jót neki.

– George most jól van, Char – próbált megnyugtatni Sniper. – Összeszedett. Nektek ketten abba kellene hagynotok, hogy ennyire aggódtok egymásért.

– Hát nem ez a házasok dolga? – feleltem szárazon. – Tudod… az a szeretni, tisztelni, megóvni rész az esküben.

– Nem – rázta a fejét, szája egyik sarka felfelé görbült, ami mindig azt jelezte, hogy valami illetlent készül mondani. – A házasoknak annyi a dolguk, hogy őrülten hancúrozzanak, aztán veszekedjenek azon, mennyi pénzt költ a nő a Targetben. Ennyi. – Egy határozott legyintéssel „lezárta” a vitát.

Felnevettem, és megráztam a fejem. – Ha azt hiszed, ennyiből áll, akkor jobb, ha egy ideig még nem gondolkodsz házasságon.

– Pff! – morogta félig nevetve, félig nyögve. – Az a nap, amikor én megnősülök, az a nap lesz, amikor a pápa lehajol, és szent ajkaival megcsókolja a seggem.

– Mhm – hümmögtem. – Pont az unikornis-tetoválásodon, mi?

– Naná, az tuti – kuncogott.

Felsóhajtva forgattam a szemem a házasságtól való tipikus férfi-ellenálláson, majd George után néztem, hogy felmérjem a rumlit, amit a hüvelykujja megvágásával hagyott maga után. De a tekintetem Annára esett – ott állt dermedten a konyhaajtóban, szemében szívet tépő fájdalommal. Pedig azt hinné az ember, hogy aki halottakat lát, azt már semmi sem tudja elnémítani – de ott álltam, tágra nyílt szemekkel, és fogalmam sem volt, mit tegyek vagy mondjak.

Sniper még mindig kuncogott, amikor végre felnézett, és észrevette, hogy Anna figyel minket. A konyhában csend lett, ahogy fölfogta a pillanatot. Az arckifejezései olyan átlátszóak voltak, hogy szinte olvasni lehetett a gondolatait, mintha egy képzeletbeli buborékban lebegtek volna felette:

Szomorú. Miért szomorú? Tettem valamit? Nyilván tettem valamit.

De mit? Mit tettem? Meg kellene kérdeznem, mi a baja?

Annyira tipikus pasi volt. Az a tény, hogy a nő, akivel évek óta járt, most hallotta, amint gyakorlatilag kijelenti, hogy inkább befagy a pokol, mintsem megnősüljön – valahogy teljesen kicsúszott a fejéből.

Kék szemeivel könyörgőn pillantott rám, mintha azt akarta volna, hogy súgjak neki. Legszívesebben fejbe csaptam volna, hogy végre észhez térjen. Jesszus! Tényleg ennyire ostoba? Legalább annyi érzéke volt a helyzethez, hogy felismerte: Anna valami miatt zaklatott. Néhány férfi még ezt sem vette volna észre.

Elkaptam a tekintetem, úgy tettem, mintha nem látnám a segítségkérését. A beszélgetésünk nem volt komoly, szívből jövő vallomás; csak ugratás két barát között. De Anna reakciójából egyértelmű volt, hogy nem így hangzott. Akartam dobni neki egy mentőövet, de mit tehettem volna? Kimondta. Anna hallotta. Nem neki szánta, de most már neki kell megmagyaráznia az érzéseit.

Belül grimaszoltam, sajnáltam mindkettőjüket. Ez jó móka lesz…

Ajkamba harapva bocsánatkérő pillantást vetettem rá. Most egyedül kell boldogulnia.

Anna megköszörülte a torkát, párszor pislogott, majd egy kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára.

– Még mindig várom az ötös asztal hamburgerét.

– Rendben, drágám – felelte Sniper, a kelleténél kicsit lelkesebben bólintva. – Két perc, és kész lesz.

Anna összeszorította az ajkát, röviden bólintott, majd sarkon fordult, felkapta a tízes asztalra szánt pitémet, és kiviharzott a konyhából.

Sniper ismét rám nézett, a homlokát ráncolva, zavartan: – Elcsesztem, igaz?

– Azt hiszem, igen – sóhajtottam. – Nem hiszem, hogy annak a nőnek, akivel évek óta jársz, különösebben tetszett hallani, mennyire idegenkedsz a házasságtól.

– Mi még sosem beszéltünk róla. Azt hittem, ő sem akarta.

Vállára téve a kezem, együttérzőn azt mondtam: – Nos, barátom, úgy hiszem, nagyon hamar beszélgetni fogsz erről.

Végigsimított a fején és hosszan kifújta a levegőt.

– Legszívesebben jól fenéken billenteném magam, amiért egyáltalán szóba hoztam. Ike mindig azt mondta, hogy én vagyok a hülye elszólások királya.

Még ennyi idő után is, ha szóba került Ike, mindig a sírás és a nevetés határán egyensúlyoztam. Ike McDermott gondolata mosolyt csalt az arcomra, ugyanakkor a hiánya gyomorszájon vágott. Istenem, mennyire hiányzott. Ez az érzés sosem enyhült. Inkább belém ivódott, mint az a fájdalom, amiről a nagymamám mindig panaszkodott vihar előtt. Csakhogy ez a sajgás belém költözött – állandóan ott volt. Minden egyes lélegzetvételemben éreztem, de idővel megtanultam együtt élni vele.

– Ezzel egyet kell értenem – mondtam végül, miközben elhessegettem a gondolataimat. Volt idő és hely, amikor Ike-ra gondolhattam, de most nem ez volt az. – Tudod rendezni, vagy csináljam meg én?

– Megoldom – morogta, még mindig bosszúsan magára. Ahogy kiléptem a konyhából, hogy ránézzek az asztalaimra, elővettem a telefonomat, és írtam George-nak:

Kérlek, tudasd velem, mit mond az orvos!

Valószínűleg nem kellett hozzá több, mint néhány öltés, de nem is a vágás aggasztott igazán. Miatta aggódtam. Nem akartam rázúdítani a saját szorongásomat, inkább valahogy meg kellett nyugtatnom. De hogyan? Néha annyira ráhangolódott az érzéseimre, mintha előbb tudná a gondolataimat, mint én magam.

– Charlotte! – trillázta szinte dalolva Mr. Mercer a vendégfogadó pulttól.

Nem tudtam visszafogni a mosolyomat, amint megláttam. Az öregúrnak ragadósan jókedvű kisugárzása volt.

– Hát, üdv, jóképű! Egyedül jött, vagy hozta a szebbik felét is?

– Attól tartok, ma csak én – felelte, mosolya kissé lehervadt. – Az asszony nincs jól.

– Jaj, ne! Remélem, nincs komoly baj?

Legyintett. – Azt hiszem, ez csak egy megfázás. Próbáltam gondoskodni róla, de makacs, és ragaszkodott hozzá, hogy lejöjjek és ebédeljek veled.

Karomat az övébe fűzve az egyik bokszhoz vezettem. Éppen leült volna, amikor fájdalom hasított a fejembe, amitől felszisszentem. Mr. Mercer gyengéden megragadta a vállaimat, hogy megtartson, miközben a kezemet a fejemhez szorítottam.

– Jól vagy, Charlotte, drágám?

A fájdalom frusztráló volt, csak rövid villanásokban jött, de amikor elért, olyan intenzív volt, hogy megállásra kényszerített, figyelmet követelve.

– Igen – biztosítottam, majd megköszörültem a torkom. – Elnézést. Csak egy villámfejfájás, de már el is múlt. – Megpaskoltam a mellkasát. – Kérem, foglaljon helyet!

– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Nem engedhetem, hogy mindkét lányom rosszul legyen.

Elmosolyodtam, miközben végre leült.

– Jól vagyok, tényleg, és sajnálattal hallom, hogy Mrs. Mercer nincs jól, de mindig örülök a látogatásának. – Aztán, hogy eltereljem a figyelmét, gyorsan hozzátettem: – Csak dőljön hátra, és hozok Önnek egy édes teát.

– Egy tündér vagy – áradozott, szeme mosolygott a bozontos, ősz szemöldöke alatt.

– Rögtön jövök.

Ahogy visszaindultam a konyhába, elhaladtam Anna mellett, aki hevesen törölt le egy asztalt, mintha az valami rosszat tett volna vele, és most bosszút állna rajta.

Talán mert Sniper az imént említette őt, vagy talán mert rettenetesen éreztem magam George és Anna miatt, valahol a tudatom mélyén meghallottam Ike hangját: Ő aztán nem mérges, mondta szarkasztikusan, dehogyisnem.

Elmosolyodtam. Mindig jól tudta a nehéz pillanatokat kissé könnyebbé tenni a humorával. Talán ezért hallottam a hangját, amikor minden rosszra fordulni látszott.

A nyomasztó érzés visszatért, amikor Anna feldöntött egy sótartót, ami az asztalról a padlóra csúszott, és darabokra tört.

– Uuuhhh – nyögött fel Anna, miközben a földre dobta a rongyát, és dühösen elkezdte arrébb rángatni a székeket, hogy felmérje a káoszt. Igen, biztosan nem volt boldog. Néhány közeli vendég ránézett, én pedig közéjük és közé álltam, hogy amennyire tudtam, segítsek.

Ne szakítsd meg vele a szemkontaktust, szólt Ike hangja. Megérzik a félelmet.

Megint elhessegettem az Ike-ról szóló gondolatokat, hogy Annára tudjak koncentrálni. – Hé – próbáltam óvatosan. – Jól vagy…

– Nem akarok beszélni róla! – vágott közbe, miközben felkapta a rongyát, és elkezdte a törött üveget meg a sót egy kupacba gyűjteni.

– Hozok egy seprűt – ajánlottam fel.

– Majd én, Charlotte – erősködött, miközben felállt és elnyomakodott mellettem.

– Rendben – mondtam inkább csak magamnak, összevonva a szemöldököm, ahogy elviharzott mellettem. Még sosem volt velem barátságtalan korábban, így ez teljesen ismeretlen terep volt. Rám haragszik? Vagy csak Sniperre? A fenébe a fickóval, meg a hülye szájhősködésével. Most már én is pácban vagyok. Úgy döntöttem, nem erőltetem. Megpróbálom majd újra, amikor lenyugszik. Néha az embereknek csak egy kis idő kell, hogy lehiggadjanak.

4. fejezet

 

George

 

Fordította: Niky

 

Három öltés és százötven dollár után a konditeremben voltam, izzadság csorgott az arcomról és a nyakamról, miközben a lépcsőzőgépen lépkedtem. A hüvelykujjam lüktetett, a combizmaim égtek, de tovább nyomtam, elszántan, hogy kiűzzem magamból a dühös érzéseket. Miért voltam ennyire mérges? Nem a feleségemre haragudtam. Magamra haragudtam. De mit tehettem volna? Csak segíteni akartam neki, és az őrületbe kergetett, hogy nem tudok. A vezeték nélküli fülesem a fülemben volt, a Depeche Mode Personal Jesus című dala dübörgött, miközben olyan gyorsan lépkedtem, ahogy csak bírtam.

Újabb tíz perc után teljesen kifulladtam, a mellkasom égett, ahogy nagyokat kortyoltam a levegőből. Megnyomtam a szünet gombot a gépen, a lépcsők lassulni kezdtek, én pedig a kapaszkodókba fogódzkodtam, hogy megtartsam magam, amíg visszanyerem a lélegzetem. Előrehajolva, lehunytam a szemem. Minél idősebb lettem, annál tovább tartott kiheverni egy kemény edzést.

– Öregszel, George – suttogtam magamnak.

– Vagy talán csak túl keményen edzel – szólalt meg Charlotte, amitől azonnal odakaptam a fejem.

– Hé! – mondtam meglepetten. – Mit keresel itt? – Soha nem jött velem a konditerembe; általában ő vitte a vendéglőt, amíg én itt voltam. Warm Springsben nem volt puccos edzőterem, mint a nagyvárosokban, csak az Ed’s Sweat Shop, ami valójában egy négyrészes garázs volt, ahová Ed Snider bedobált pár kardió- és súlyzógépet, és hagyta, hogy havi húsz dollárért bárki használja.

Charlotte megvonta az egyik vállát, arcán bizonytalan kifejezés volt. – Nem válaszoltál az üzenetemre. Aggódtam.

Azonnal szar alaknak éreztem magam, amiért nem írtam vissza neki. Annyira fel voltam húzva az orvos után, hogy egyenesen a konditerembe jöttem.

– Sajnálom! – sóhajtottam, miközben a pólómmal letöröltem az arcomat, majd leléptem a lépcsőzőgépről. Felemeltem a bekötözött kezem, és hozzátettem: – Három öltés. Semmi gond.

Charlotte a kezemre pillantott, aztán egy pillanatra a lábára, majd újra rám nézett. – Tudom, hogy nem voltam… önmagam. Sajnálom!

Határozottan megráztam a fejem. Igen, frusztrált voltam, de soha nem miatta. Szörnyen éreztem magam, hogy ezt gondolta.

– Drágám, én is sajnálom! Csak segíteni akarok, és úgy érzem, cserben hagylak.

Ezúttal ő rázta a fejét. – Fogalmad sincs, mennyit segítesz nekem, George. Nélküled nem tudnám csinálni. De tudom, hogy ez mindkettőnkön nyomot hagy.

Lehunytam a szemem, a bűntudat elnyomta a frusztrációt. Egyikünk sem tett jót a másiknak azzal, hogy folyamatosan aggódunk egymásért, és mivel ő semmit sem tehetett, hogy megállítsa a szellemeket, a legutolsó dolog, amire szüksége volt, az az, hogy én még rátegyek azzal, hogy duzzogok, amiért nem tudok többet tenni. Minden maradék düh elszállt belőlem, amikor találkoztam az őszinte tekintetével, és felsóhajtottam: – Azt akarom, hogy békéd legyen, drágám. Azt akarom nyújtani neked.

Óvatosan a kezébe vette a sérült kezemet, ügyelve, hogy ne érjen a bekötözött hüvelykujjamhoz, majd megszorította.

– Hidd el, megadod nekem – mondta. Aztán egy pillanatra habozott, miközben a szemembe nézett, könyörgő tekintete pedig elárulta, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog. – De ki kell hoznom onnan. Nem hagyhatom őt ott, George!

A vállaim ösztönösen megfeszültek a gondolattól, hogy vissza kell mennünk New Yorkba. Utáltam, amit mondott, de tudtam, hogy nincs más út. Ha valaha is meg akarja találni a nyugalmát, Charlotte-nak vissza kell mennie, és segítenie kell annak a kislánynak – akit mi Clicknek neveztünk el – átlépni. Azt akarta, hogy azt mondjam: megértem. Hogy támogatni fogom.

Bólintottam. Értettem. A feleségem szíve akkora volt, mint Texas, és nem engedte volna el ezt, nem hagyva Charlotte-nak választást. Lehet, hogy nem tudom megvédeni ettől, de támogathatom, és gondoskodhatok róla, hogy tudja, mellette állok, bármi történjen.

– Rendben. – Visszaszorítottam a kezét. – Bármi kell, Charlotte. Itt vagyok. Mindig. Jóban, rosszban.

– …és a csúnyában – fejezte be. Szeme könnyes lett, miközben az arcomat tanulmányozta, majd rám vetette magát, és karját a nyakam köré fonta.

Undorító voltam és mindenemet verejték borított, de szorosan magamhoz öleltem, belélegezve az illatát.

– Szeretlek!

– Tudom, és nekem ez a mindent jelenti – suttogta a nyakamba. Amikor elhúzódott, rám mosolygott.

– Akkor otthon találkozunk?

– Igen, drágám! Rögtön mögötted vagyok.

Többször bólintott. – Elkezdem a vacsorát.

Felvontam a szemöldököm szórakozottan. – Sajtos makaróni? – Charlotte nem volt a legjobb szakács, de volt néhány jellegzetes fogása, amiben profi volt, például a makaróni és a fagyasztott pizza. Hála az égnek, hogy volt saját éttermünk, és az anyám meg Mrs. Mercer szívesen főztek nekünk, különben teljesen a főiskolások diétáján élnénk.

– Igen – mosolygott. – És Mrs. Mercer maradék húskenyere is. A melegítést mesteri módon végzem!

Mindketten felnevettünk, kissé oldódott a feszültség közöttünk, mielőtt a kezét a mellkasomra tette és lábujjhegyre emelkedve megcsókolt. – Szeretlek!

Megcsókoltam a homlokát. – Soha nem fogod tudni, Charlotte, mennyit jelent ez nekem.

Bámultam utána, ahogy elment. Francba, milyen szerencsés ember vagyok. Egy gondolat lopakodott be az agyamba, miközben eltűnt a sarok mögött, és megragadtam, miközben elővettem a telefonomat, hogy írjak Snipernek. Lehet, hogy én csak támogathatok, de talán van valaki, aki többet tud tenni.

 

Mi volt a neve annak a hölgynek, akit korábban a tévében láttál, és akiről meséltél nekem?

5. Fejezet

 

Charlotte

 

Fordította: Red Ruby

 

Egy héttel később visszatértünk New Yorkba. Megpróbáltam meggyőzni George-ot, hogy elmehetek egyedül is, remélve, hogy így egy kicsit kiengedheti a gőzt, amit a velem való házasság őrülete okozott neki, de hallani sem akart róla. Kizárt volt, hogy elengedjen egyedül.

Egész úton feszült volt, az ujjai kifehéredtek, annyira szorította a kormánykereket, és tudtam, hogy ha bármit is mondok, csak rosszabb lesz, de néhány óra múlva már nem bírtam tovább.

– Jól vagy? – kérdeztem végül, mielőtt beértünk a városba.

Gyorsan rám mosolygott, majd újra az útra koncentrált.

– Jól vagyok, drágám. Csak frusztrál a forgalom.

Igaz, a forgalom szörnyű volt, de tudtam, hogy nem csak a forgalom miatt van, bár soha nem ismerte volna be. Amíg én Click miatt aggódom, ő feszült lesz. Úgy terveztük, hogy a szállodába való bejelentkezés előtt elmegyünk a Pokol házába, és reméltem, hogy utána egy egyszerűbb estét tervezhetünk.

– Talán összebújhatnánk, és megnézhetnénk valami barkácsműsort, mint egy normális pár. Az igazi boldogságnak tűnik – viccelődtem, remélve, hogy mosolyra késztetem. A helyzetünk szívás volt, de többnyire jól tudtunk nevetni a nehéz dolgokon. George valóban elmosolyodott, de láttam, hogy az nem annyira őszinte, mint amennyire a kedvemben akar járni.

Megfogta a kezemet, és megszorította. – Jól hangzik! Szeretnék sötétedés előtt kijutni a Pokol házából – egyezett bele George vonakodva.

– Határozottan! – értettem egyet vele.

Pár órával később, kéz a kézben közeledtünk a házhoz, és minden idegszálam bizsergett, mert még mielőtt beléptünk volna a telekre, éreztem, hogy figyelnek minket.

Amikor lelassítottam a lépteimet, George tudta miért.

– Már meglátott – mondta, és védelmezően megszorította a kezem.

Minden látogatásom alkalmával Agnus lesújtó pillantásokkal fogadott, és szidalmazott, mert megígértem, hogy segítek neki. Ezúttal sem volt másképp. Amikor elém illant, megálltam.

– Mikor fogsz segíteni nekem? – kérdezte összeszorított fogakkal, megfeszítve arc- és nyakizmait.

Őszintén szólva, tudva, hogy mit tett, a világon a legkevésbé sem akartam segíteni neki, de ennél is fontosabb volt, hogy nem tudtam, hogyan segíthetnék. A befejezetlen ügyében nem tudtam segíteni neki. Azt állította, hogy azért ragadt itt, mert szüksége volt valakire, aki megtudja, mit tett a lányokkal – azt állította, hogy feloldozásra van szüksége –, de ez nem volt igaz, mert nem bánta meg. Az egyetlen dolog, ami ebben a függő helyzetben tartotta, a félelem volt. Félt attól, mi vár rá, és ez volt az, ami itt tartotta. Az igazi ok, amiért Agnus nem tudott átkelni, az volt, hogy valójában nem akart átkelni, ami azt jelentette, hogy nem tehettem semmit érte. Természetesen nem mertem ezt megmondani neki. Ha rájött volna, hogy az ígéretem, hogy segítek neki átkelni, csak hazugság, akkor annyira zaklatott volna, hogy egyáltalán nem tudtam volna bemenni a házba, és ezt nem kockáztathattam, amíg Click bent volt. Mély levegőt vettem, és nem is néztem rá, csak elsétáltam mellette, és bementem a házba. Már többször is megbeszéltük ezt. Világosan megmondtam neki, hogy csak akkor segítek neki, miután az összes lány átkelt.

– Válaszolj! – kiáltotta harciasan, miközben felmentem a lépcsőn. Mivelhogy egy lélek, tudtam, hogy nem érhet hozzám, nem árthat nekem fizikailag, de ellenségessége mégis idegesített. Senki sem szereti, ha kiabálnak vele. Ismét nem válaszoltam; nem akartam vele foglalkozni, és reakcióval erősíteni a rossz viselkedését. Akárcsak korábban, most is követett, és végig sértegetett, de mindig megállt, mielőtt belépett volna Click szobájába. Oda valamiért soha nem követett, amiért hálás voltam – nem tudtam volna Clickre koncentrálni, ha Agnus folyamatosan szidalmazott volna.

Click egy ablaktalan hálószobában volt bezárva, és még nyitott ajtó mellett is a folyosó ablakain beáramló fény alig világította meg a szobát, függetlenül a napszaktól. Bekapcsoltam a magunkkal hozott napelemes lámpást, leültem a padlóra, és figyeltem a kislányt. Nem vette észre a jelenlétemet, sőt azt sem, hogy a szoba most már meg van világítva.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jöttem vissza. Minden nap gondoltam rád, drága kicsi lány. – Mivel nem válaszolt az üdvözlésemre, csendben ültem és figyeltem. Bámultam őt – tanulmányoztam az arcát, az üres tekintetét, és még a lépéseit is számoltam –, azon tűnődve, van-e ennek valami értelme, de semmi nem jutott eszembe. Traumatizálódott? Talán az akármilyen borzalmas dolgok, amik ebben a házban történtek vele, valamilyen pszichológiai törést okoztak, és elzsibbadt. Hallottam már ilyenekről. Ha ez volt a helyzet, akkor haszontalan voltam számára.

A fejemet a kezembe ejtettem, és frusztrált morgást hallattam. Hogy a fenébe fogsz neki segíteni, Charlotte?

George gyengéden megfogta a vállamat.

– Majd rájössz – biztosított. – Évek óta itt van... ha még egy évbe telik is, mire rájössz, hogyan segíts neki átkelni, nem hiszem, hogy nagyon bánná.

Bólintottam, nem tudtam hibát találni az érvelésében, de utáltam azt a gondolatot, hogy egy egész évet kell várni, hogy segíthessek a szegény kislánynak. Most akartam segíteni neki. Ahogy ott álltam és a tekintetét kerestem, a tehetetlenségem súlya elborított, és kiköptem: – Hogyan engedhette Isten, hogy ez megtörténjen? – George lesütötte a szemét és tudtam, hogy a kérdésem váratlanul érte. Soha nem küzdöttem annyira a hitemmel – hogy valóban létezik-e Isten – mint azóta, hogy megtaláltam Clicket, és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből ezt a kérdést. Ostobának érezve magam, visszafordultam Click felé, de ő megállított.

– Miért engedné Ő, hogy bármi rossz történjen? – Zihálva lélegzett, szeme fájdalommal teli volt. – Charlotte, én nem úgy nőttem fel, mint te, vallásos környezetben, de a szüleim arra neveltek minket, hogy higgyünk Istenben. Meghalt a testvérem – az ikertestvérem –, és megesküdtem, hogy soha nem bocsátok meg Istennek, amiért elvette tőlem a legjobb barátomat, és jó úton jártam, hogy betartsam ezt az ígéretet. Aztán megjelentél te. És hirtelen megláttam az okot, hogy megbocsássak Neki. Ike megemlékezésén a programban szerepelt egy idézet Ézsaiás könyvéből arról, hogy Isten hamu helyett ékességet ad, vagy valami ilyesmi.

Bólintottam, mert ismertem azt a verset.

– Isten ígérete volt, hogy megszabadítja népét a nyomorúságtól.

– Hát, én nem tudok erről semmit, de emlékszem arra a sorra. Azt hittem, hogy baromság – morogta George. – Amíg meg nem jelentél. Talán Isten elvette Ike-ot, de cserébe elhozott téged.

Lábujjhegyre állva, karjaimat a nyaka köré fonva átöleltem. Fogalmam sem volt, mit vártam tőle, amikor ilyen mély kérdést tettem fel neki, de jól kezelte a helyzetet, és adott nekem valamit, amibe kapaszkodhatok. Nem voltam biztos benne, mi lehet az ékesség a hamu helyett ebben a helyzetben Clickkel, de George emlékeztetett rá, hogy a múltban, amikor nyakig álltunk a hamuban, találtunk szépséget magunk előtt.

Még egy órát beszéltem Clickhez, remélve, hogy ha megismerkedünk, akkor valamikor magához tér, és segíthetek neki. Végül George ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjünk a hotelbe. Csendesen megvacsoráztunk a hotel bárjában, és úgy döntöttünk, hogy az éjszakát a szobában töltjük. A bujkálás a szokásunkká vált; kevésbé volt valószínű, hogy szellemeket látok, ha nem jártam odakint.

– Az a dolog úgy néz ki, mintha háromszor beleférnél – mondta George a szállodai köntösről, amelyet a Pokol Háza mocskától való mosakodás után választottam. Kuncogott, amikor megpróbáltam magam köré tekerni a nevetséges mennyiségű anyagot.

– Charral beszélsz? – hallatszott Cameron hangja George telefonjából.

– Szia, Cameron! – kiáltottam, miközben George elfordította a telefonját, hogy lássam a képernyőt, amelyen Cameron vigyorogva mosolygott a FaceTime ablakban.

– Char! Hogy van a kedvenc sógornőm?

– Én vagyok az egyetlen sógornőd – mutattam rá.

– Ez csak technikai részlet – viccelődött. – Hogy vagy, hugi? – A szemeimet forgattam. George sokkal fiatalabb öccse imádta hangsúlyozni, hogy magasságban toronymagasan fölém magasodik.

– Jól vagyok. Te jól viselkedsz? – kérdeztem a leganyásabb hangon, kezemet csípőre téve, jelezve, hogy jobb, ha így van.

– Char, nem tehetek róla, ha a hölgyek itt lent rám vetik magukat! – Bánatosan megrázta a fejét, és elfordította a tekintetét a kamerától, mintha megdöbbent volna, majd hozzátette: – Sorra töröm össze a szíveket.

– Annyi hülyeséget beszélsz! – nevettem.

Elmosolyodott, tökéletes fehér fogai kitöltötték a mosolyát. – De te így is szeretsz.

– Igen, szeretlek – értettem egyet. – Csak próbálj meg nem túl sok hölgyet tönkretenni a férfinem számára, oké?

– Igen, asszonyom! És hé... George-nak igaza van, abba a köntösbe háromszor is beleférnél!

Kivettem a hajcsatot a hajamból, hagyva, hogy leomoljon a hátamra, majd átfésültem az ujjaimmal.

– Nos, amikor leteszi a telefont, talán megnézem, hogy befér-e mellém! – Játékosan George-ra kacsintottam. George hirtelen felém rántotta a fejét, majd azonnal visszafordította a telefonját.

– Mennem kell, Cam! Használj óvszert!

Bármit is mondott Cameron, George nem vesztegette az időt, azonnal befejezte a videohívást, és a telefonját az éjjeliszekrényre dobta. Felém kacsintott, majd komikusan körbejárta a king-size ágyat, és túlzott ragadozó léptekkel közeledett felém. – Szóval, mit is mondtál arról, a... beleférésről?

Olyan hangosan nevettem, hogy felhorkantam, majd szégyenkezve eltakartam a számat. Csoda, hogy valaha is sikerült intim kapcsolatba kerülnöm egy férfival, tekintve, hogy milyen pancser vagyok.

George gonoszul vigyorgott. – Na... látod... ez hat rám – dúdolta.

– Ne használj nyálas szexuális utalásokat! Ettől horkantva nevetek, ami egyáltalán nem szexi – nyögtem a számat eltakaró kezemen keresztül.

– Ó – válaszolta, és mélyebb, érzéki hangra váltott, mielőtt folytatta: – Nem értek egyet. Hiszen a horkantásod felizgatta az összes... – hatásszünetet tartott – férfi részemet.

Ezúttal nem is próbáltam visszafogni a horkantásomat, miközben nevettem a bohóckodásán.

– Férfi részek – sikerült végül kinyögnöm a maradék kuncogás között. – Szép volt, bébi!

Még mindig kuncogva, fogtam a hajkefémet a komódról, és leültem az ágy szélére. Éreztem, ahogy a matrac megsüllyed, amikor elkezdtem fésülni a hajamat, és úgy tettem, mintha nem látnám a tükörben, hogy George csábítóan felém kúszik az ágyon, élvezve ezt a ritka játékos pillanatot, amit együtt töltöttünk, és nem akartam, hogy véget érjen. Hiába próbáltam elfojtani a nyöszörgést, amikor elért és orrával megdörgölte, majd megcsókolta a nyakhajlatomat. Imádtam, amikor ott csókolt meg.

– Hadd csináljam én, drágám – mondta, megállítva a kezemet, és a tükörben találkozott a pillantásunk, amikor elengedtem a hajkefét. Összefogta a hajamat a kezével, és gyengéden elkezdte fésülni a hajvégeimet. Imádtam, ahogy finoman átvette az irányítást; ez olyan biztonságérzetet adott nekem, amiről nem is tudtam, hogy lehetséges. Amíg ő a feladatára koncentrált, én a tükörképén pihentettem a tekintetem.

Póló nélkül, a halvány fény a tökéletes vállain táncolt, ahogy mozgott, még jobban kiemelve a már amúgy is elragadó külsejét. A pasas szemgyönyörködtető volt, de az igazi kincs a kedves, őszinte szíve volt. Tudtam, hogy kételkedik ebben, hogy nehezen bocsát meg magának a múltjáért, de igazán jó lelke volt.

A pillanat egyszerűsége olyan természetesnek, olyan normálisnak tűnt, hogy a képességeim súlya eltűnt, és pillantást vethettem az életre, anélkül, hogy a halál mindig a küszöbömön állna. George víziója lebegett elém, ahogy egy kislány haját fésüli, akinek a szeme az enyémhez hasonló, a haja pedig az övéhez, miközben a kislány a babáival játszik. Annyira gyönyörű volt, hogy szinte elállt a lélegzetem. Ez hosszú pár év volt, és az elmúlt néhány hónap még hosszabb, de ő mellettem állt, és soha nem panaszkodott. Mindennél jobban szerettem volna segíteni Clicknek, nem csak azért, mert szüksége volt rá, hanem azért is, hogy megadhassam a férjemnek azt az életet és családot, amiről azon a kora nyári éjszakán New Yorkban álmodtunk, mert ebben a pillanatban végre rájöttem, hogy én is ezt akarom. Milyen szerencsés voltam, hogy ez a férfi velem akart családot alapítani?

A pillantása az enyémbe hatolt, amikor újra találkoztak a tükörben, és forró hullám futott végig a gerincemen. Állkapcsának izma megrándult, amikor a tekintetével megégetett, mire én átfutottam nyelvemmel a hirtelen kiszáradt ajkaimon. Lassan kioldottam a köntös övét, miközben a szemét néztem, és lecsúsztattam a köntöst a vállamról, hogy a derekamhoz essen, élvezve a szemében felgyülemlő forróságot. Elmozdult térdelő helyzetéből, és mögém ült, lábait az enyémekhez simítva. Letette a hajkefét, és szabad kezével végigsimított a vállamon, miközben a hajamba markolt és finoman oldalra fordította a fejemet, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. Lassan közelebb hajolt, és mozgása közben figyelte az arcomat, csak akkor szakítva meg a szemkontaktust, amikor orra hegyével végigsimított a nyakamon, meleg leheletével csiklandozva. Felnyögtem, miközben élveztem az érintését.

– Aggódsz valaha értem? – suttogta a nyakamba. Zavarodottan pislogtam, valahol a vágy és az aggodalom között, miközben a tükörben találkoztam a homályos tekintetével. – Úgy értem, a drogok és minden? Aggódsz, hogy újra megteszem?

Honnan jött ez? Azon gondolkozott, hogy újra drogozni fog?

Mosolygott, miközben figyelt engem, mintha az arckifejezésemből kiolvasná a gondolataimat, és hozzátette: – Nem, bébi! Nem akarom. Csak azt akartam mondani, hogy... az életben különböző fajta eufória létezik. – Megcsókolta a vállamat, egyik keze még mindig a hajamat fogta, a másik pedig a derekam köré fonódott, amíg az ujjhegyei meg nem érintették a combom belső részét. Hozzá hajoltam, és az érintése izgalma kellemes fájdalmat küldött át rajtam. – Csak úgy értem, hogy... te, bébi. – hangja rekedt volt, vágytól teli. – Te vagy a kábítószerem. Te vagy a legnagyobb élvezetem! – Felcsúsztatta a kezét, és gyengéden simogatott, majd felnyögött, amikor megérezte, mennyire izgatottá tett az érintése. Elveszve az érzésekben, hátrabillentettem a fejem, miközben gyengéden azt parancsolta: – Nézz rám, Charlotte!

A tükörben találkozott a tekintetünk, a keze még mindig a lábaim között mozgott. Lihegtem, ahogy simogatott, és egyre jobban felizgatott. – Ez jólesik?

Válaszul nyöszörögtem, lélegzetem remegett, miközben csípőm még többre vágyva vonaglott az érintése alatt. Jó volt; és ezt ő is tudta.

– Ez az én mámorom, Charlotte! Boldoggá tenni téged. Jó érzést adni neked. Ez jelent nekem mindent.

Valami eltört bennem, valami, ami olyan jó volt, hogy fájt. Fájdalomtól és örömtől kiáltottam fel, a legjobb értelemben tönkrementem. Miért fájt, hogy ennyire szerettek? Megijesztett, de ez volt számomra minden. George annyit áldozott fel értem, annyit adott. Felálltam, lehúztam a köntöst, és eldobtam, miközben felé fordultam. Az ölébe ültem, kezemmel megfogtam az arcát, és belenéztem sötét szemeibe. Ez az éjszaka az övé lesz. Imádni fogom. Szükségem volt rá – szükségem volt rá, hogy úgy szeressem ezt a férfit, mint egy ajándékot, aki volt.

– Nem tudnék nélküled élni, George – vallottam be, és minden csepp meggyőződésem bátorságot adott a hangomnak. – Nélküled elveszett lennék. – Lehunyta a szemét és felsóhajtott, arcvonásai kissé ellazultak, mintha szavaim enyhítették volna a mélyen elrejtett fájdalmát. Kételkedett ebben? Nem látta – nem érezte –, mennyire szükségem van rá? Ez a gondolat megfájdította a szívemet. Megfogtam az arcát, és hüvelykujjaimmal gyengéden simogattam az arcát. – Ha nem mondom ki, nem mutatom ki eléggé, sajnálom!

– Kérlek, ne sírj, bébi – suttogta, miközben letörölte a könnyeket az arcomról. Nem vettem észre, hogy sírok, de logikus volt. A szerelem félelmetes. Olyan ereje van, hogy áthatol a testedben, mint a heroin, és a legcsodálatosabb eufóriát adja, vagy fel- és hamuvá éget. Sokan üldözik, mások pedig menekülnek előle. Rabjai vagyunk az örömnek és a fájdalomnak. Megértettem, mit értett azzal, hogy én vagyok az eufóriája – George McDermott volt az én kábítószerem. És ez megrémített.

– Komolyan mondom, drágám – remegtem, küzdve az érzelmekkel, amelyek fojtogattak. – Amikor ez az... ajándék – haboztam, nem tetszett ez a kifejezés. Ajándéknak nevezni mindig helytelennek tűnt számomra. Tudtam, hogy a legtöbb ember így gondolja; azt hitték, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy látom a halottakat, de nekem soha nem tűnt áldásnak. George figyelmesen nézett rám, türelmes arckifejezéssel várta, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat. – Bármikor, amikor annyira nehézzé válik, hogy azt hiszem, összeroppanok a súlya alatt, te mindig ott vagy, leveszed a vállamról a terhet, és viszed helyettem.

Egy pillanatra elfordította a tekintetét, majd újra rám nézett. – Mindig úgy érzem, hogy kudarcot vallok ebben a férj szerepben, tudod? Meg akarlak védeni mindentől, de tehetetlen vagyok azzal szemben, amit nem látok. Utálom ezt.

Szorosabban fogtam az arcát, homlokomat az övéhez nyomtam, és a szívem kalapált a mellkasomban. El kellett hitetnem vele, hogy ő a hősöm, a biztonságos helyem, a sziklám. Nem, a férjem soha nem tudna megvédeni a szellemek ellen, akiket látok, de soha nem adta fel. Mindig ott volt, és ez mindent jelentett nekem.

Közelebb húzódtam hozzá, a melleim a kemény mellkasához nyomódtak, miközben átkarolt.

– George McDermott – suttogtam. – Nélküled nem tudnám elviselni ezt az életet. Megérted? Mielőtt Warm Springsbe jöttem, mielőtt megismertelek... csak azt akartam, hogy véget érjen. Te adsz nekem erőt, hogy ki akarjak tartani, George! Te adsz nekem erőt, hogy kitartsak.

Erős keze megragadta a nyakamat és megszorította. Azon az éjszakán olyan hevesen szeretkeztünk, mint még soha. Lassú, nyers és gyönyörű volt.